20.

Eve

Egy ideig üldögélek a Meredélyen, próbálok lehiggadni és gondoskodni róla, hogy az arcom ne legyen vörös a találkozástól.

Találkozás…

Szokatlan kótyagosság ébred bennem: meleg, bizsergető izgalom. Idő kell, hogy megemésszem, kiélvezzem, de ahhoz is, hogy elfojtsam magamban, míg már el tudok töprengeni az elkerülhetetlenül csalódást keltő végkimenetelen. Amit remélem, addig halaszthatok, amíg csak lehet. A tudományt kell választanom, mert képtelen vagyok megbirkózni a gondolattal, hogy találkozom a harmadik Potenciálissal, és nem ezt érzem. Bármi is legyen ez.

Miközben itt ülök, az előttem lévő tökéletességre koncentrálok. Ezt a látványt igyekszem nem egyértelműnek venni. Felkavar, hogy itt élek, látom a földet teljes szépségében. A zöld talaj, amiket néha megpillantok a távolban, az ég kékje. Mind olyan hívogató. Eltölt az anyatermészet iránti szeretettel, bár a hibáit is felfedi, vagy csak az erejét fitogtatja, hogy figyelmeztessen minket, mennyire hatalmas. Ő a főnök, az biztos. Bár-hogy próbálkozunk is, a törvényeit nem változtathatjuk meg. Akkor nem, ha ő nem akarja. Baj, hogy ez kezd vigaszt jelenteni számomra?

Egy harang figyelmeztet, hogy kezdődik a délutáni foglalkozás. Kertészkedés. Holly itt nem csatlakozik hozzám: néha a valóság és az illúzió egyszerűen nem működik együtt. Egy óra, ami csakis arról szól, hogy tiszteljük a földet, tápláljuk az életet, és nézzük, ahogy fejlődik egy érintésünkre. Ironikus lehet, ha

Holly is ott van. Nem bánom, hogy nincs itt, mivel ezen az órán amúgy is a gondolataimba merülök. Számomra bármilyen manuális feladat igencsak terápiás jellegű. Épp erre van most szükségem. És egy másik Hollyra a legkevésbé.

Kimberley anya vár, amikor megérkezem a veteményeskerthez a Kupolában. Az Anyák máshol termesztik mindazt a zöldséget és gyümölcsöt, amiket az étkezésekkor fogyasztunk, de ez a földdarab csak az enyém. Tele van virágokkal: rózsák, nárciszok, levendula, iszalag, szarkaláb és pipacs; csak hogy néhányat említsek. Fogom a metszőollómat, és lecsippentem az elszáradt és sárguló leveleket.

– Jól vagy? – kérdezi Kimberley anya. Előszed két összehajtható széket a fészeremből, és leül. Úgy fest, mint általában: kerekded testén tengerészkék kertésznadrág, krémszínű gyapjúblúz, lábán edzőcipő van, rövid vörös haja a fülénél göndörödik, de a csillogó kék szemében fáradtság látszik, ami pedig általában a boldogságtól ragyog. Feszes az ajka, ami általában mosolyog. Összetörtnek tűnik. Elfelejtettem, hogy a mostani események mennyire megterhelhették az Anyákat is. Hosszú időbe telik, mire a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba. Már ha visszatérnek valaha.

Hatalmasat sóhajtok.

Válaszul bólint, rózsás arcán együttérzés látszik, miközben az ajka vékony vonallá húzódik.

– Hallottam.

– Ha rá sem akarok nézni egy újabb Potenciálisra, akkor hogyan engedhetném, hogy hozzám érjen? – kérdezem, miközben leszedek egy rózsabimbót, ami nem nyílt ki, és elszáradt a bokron, így több energiát fordíthatok azokra, amik ígéretesebbek. Életet teremteni tanulok.

– Nem tudod, mit érzel majd vele kapcsolatban, míg nem vagy a társaságában – tanácsolja Kimberley anya mindentudó hangnemben. Általában élvezem, ha az Anyák megosztják velem a tapasztalatból fakadó tudásukat a jelenlegi berendezkedés előttről, bár nem vagyok benne biztos, hogy mindig megértik, milyen is nekem.

– Nem hiszem, hogy leszek a társaságában – mondom ki kereken.

– Ó!

Nézem, hogy nyúlik meg az arca, ahogy megérti, mit is mondtam, és belém nyilall a bűntudat.

– Kár.

– Úgy gondolod? – kérdezem, közben fogok egy üres vödröt, és kidobom a lenyesett darabokat.

– Bármely gyermek, akit a világra hozol, részben belőle lesz – válaszolja Kimberley anya határozottan. Nyakát kicsit kinyújtja, ahogy megpróbál diplomatikus maradni. Kétlem, hogy kijelentené, hogy tévedek, az távol áll a természetétől, de arra számítok, hogy megosztja a témával kapcsolatos gondolatait.

– Számít az? – kérdezem.

– Neked számít, hogy fele részben az apádból származol? Hogy csak miatta létezel? – kérdezi lassan, és oldalra billenti a fejét. – Eltűnődsz néha azon, hogy olyan vagy-e, mint ő valamiben?

Ritkán tesznek fel ilyen direkt kérdést vele kapcsolatban. Szerepel a gondolataimban, de azok leginkább az anyámra fókuszálnak.

Nem válaszolok, mert nemcsak van igazság a szavaiban, de ráadásul tudja is a választ minden irányított kérdésére.

– A te gyereked nem érezne ugyanígy?

– Talán – motyogom.

Az életemet annyira afelé kormányozták, hogy találkozom a Potenciálisokkal, és megtalálom a tökéletes párom, hogy nem igazán gondolkodtam a nemzésen az Újjászületésen túl. Mostanáig nem igazán képzeltem el az életet egy gyerekkel. Egy kisbaba. Az én kisbabám. Az biztos, hogy az egésznek az a legfontosabb része, hogy életet hozzak a világra. Az volt fontos az anyámnak is. Tervei voltak számomra, számunkra. Végiggondolta a közös életünket.

Azon tűnődöm, vajon milyen anya leszek, és hogy egyáltalán hagyják-e, hogy felneveljem a gyerekemet, ha elég szerencsés vagyok, hogy egyáltalán lesz gyermekem. Lehet, hogy elveszik tőlem, és Anyák újabb csoportja neveli majd fel, és kap saját Hollyt, aki mellett felnőhet. A gondolat, hogy ezen megy keresztül, rettegéssel tölt el.

Mi történne, ha fiút szülnék? Folytatjuk tovább, amíg meg nem születik egy újabb lány? Biztosan ezért indítják el mindezt nálam ilyen fiatalon, hogy kihozzák belőlem a legtöbbet, amíg lehet.

– Elég idős vagyok, hogy emlékezzek az időre előtted – szipog Kimberley anya. Előrehajol a széken, összedörzsöli a kezét, és a térdén pihenteti a könyökét. – A vizsgálatokra. A hormon-kezelésekre. A próbálkozásokra. Hogy mindez hasztalan volt. Biztosak voltak benne, hogy a hiba valahol bennünk, nőkben rejlik, és ki kell deríteniük, mi az. Végül értéktelennek tartottak minket. Ez így volt a te édesanyádig és édesapádig.

Abbahagyom a metszést, és felnézek rá, tudatom vele, hogy már csakis rá figyelek.

– Az anyád nagyon különleges nő volt.

– Te ismerted? – kérdezem feltámadt érdeklődéssel. Most, hogy kezdem megérteni a nőt, aki kilenc hónapig hordott engem a szíve alatt, mindent hallani akarok, amit tudni lehet róla.

– Személyesen nem – ismeri be csipetnyi szomorúsággal.

A szívem csalódottan összeszorul.

Körülnéz, hogy biztosan senki sincs hallótávolságban, aztán folytatja, halk és rekedt hangon, ami nagyon különbözik attól a finom hangtól, amit tőle megszoktam.

– De számunkra, nők számára nem az tette őt különlegessé, hogy lányt várt, hanem hogy nem laboratóriumban fogant meg. Bármin is osztozott egymással az anyád és az apád, az hatásosabb volt egy rakás fehér köpenyes férfinél és nőnél, akik közölték velünk, hogy a testünk selejtes.

– De őt is vizsgálták, mint mindenki mást. – Olvastam erről a leveleiben, a kudarccal kapcsolatos gondolatai egybecsengtek Kimberley anya gondolataival.

– Igen, neki is azt mondták, hogy selejtes, és hazaküldték az apádhoz… Ezt beszélik – teszi hozzá diplomatikus vállrándítással, ami arra utal, hogy nemcsak nekem gyanús az, amit mondanak. Rájövök, hogy nemcsak én tapogatózom sötétben.

– Ez igaz – bólintok. – Az anyám írt róla.

– Igen. – Mosoly jelenik meg az arcán, de nem ér el a szeméig. Nem tudom, hogy ez az én érdekemben van-e vagy az övékben. – Csak azon gondolkodom, hogy a vonzalom és az érzelmek hatalmát ilyen gyorsan el kell-e vetni, Eve. A tudomány korábban már cserbenhagyott minket.

– Biztosan fejlődött már azóta. Mi mást csináltak volna ennyi idő alatt? – kérdezem.

Kimberley anya a fejét csóválja. Azt hiszi, nem figyeltem oda rá, hogy a szavai egyik fülemen be, a másikon ki, de téved. Hallottam mindent, és csak még határozottabb lettem a döntésemben.

A tudomány korábban már kudarcot vallott.

Talán most is kudarcot vall.

Titokban ebben reménykedem, mert a feladat, hogy egy másik emberi lényt – akár az én gyerekem, akár nem – erre a világra hozzak, nem tűnik helyesnek. És talán, csak talán, elsősorban a kísérleteik az okai annak, hogy az anyatermészet megpróbál végezni velünk.