25.

Eve

A csók. A csók. A csók.

Úgy érzem, órákig ülök ott csukott szemmel. Minden szőrszálam égnek áll. Az egész testem úgy érzi, hogy él, akarják és akar. Forróság gyűlik azon a ponton, ahol ajkaink találkoztak, aztán szétterjed, megérinti minden porcikámat, még a lábujjaimat is.

Mélyen belélegzem, élvezem a minket körülvevő csendes zizegést, elnémítva minden logikus gondolatot, ami talán arra sarkallna, hogy megállják. Nem fogok. Nem akarom hallani. Most nem.

Semmi más nem számít.

Csak.

A.

Csók.

Amikor érzem, hogy távozik, tudom, hogy elvették tőlem, ott maradok, a levegőt csókolom. Még mindig érzem az energiát, amit alkottunk, hála a perzselő érzésnek az ajkamon.

A testem ellazul, és időtlen idők óta nem éreztem magam ilyen boldognak és elégedettnek. Talán még soha.

Ki gondolta volna, hogy az egyik Holly ébreszthet ilyen érzéseket bennem? Talán ostobának kellene éreznem magam, amiért nem vettem észre közöttünk a potenciális szikrát hamarabb.

Potenciális szikra.

Potenciális.

Bram lehet Potenciális? Megengednék?

A gyomromban kavargó pillangók azt üzenik, hogy ennek is lehetségesnek kell lennie. Nem tudom, miért nem jutott ez eszembe hamarabb. Bármilyen köröket kellett is Connornak, Diegónak és Koának végigcsinálnia, hogy bejussanak a terembe, bármilyen teszteket töltöttek ki, bármilyen különleges DNS-ük van, hogy Potenciálisok lehettek, az nem hasonlítható össze a természetes bizsergéssel, ami közöttünk van Brammel. Ugyanez történt az anyámmal és az apámmal. Ahogy ők is, mi is valami valódin osztozunk. Ez varázslatos. És hagyták, hogy döntsék az utolsó találkozóról egy Potenciálissal. Ez biztosan azt jelenti, hogy az én véleményem és az én vágyaim végre nyomnak valamit a latba, odafigyelnek rám.

Hirtelen a szám a legszélesebb mosolyra húzódik, ami az arcomon valaha elterült, és felkacagok. Kénytelen vagyok mindkét kezemet a szám elé kapni, mert a nevetés egyre erősödik. A Meredély hideg fémje ott van alattam, ahogy a hátam nekiütődik a talajnak.

Eddig nem vettem észre az elnyomást és a kontrollt, még ha az nem is áll szándékában azoknak, akik szeretettel gondoskodnak rólam, mint például az Anyák. Mindig is tudtam, milyen irányba tart az életem, mi a célom, de ahogy a kék eget nézem a fejem felett, letaglóz a remény érzése. Most az egyszer a jövő valami különlegeset tartogat számomra. Végre fontos a számomra, és az élet, amit élhetek, boldogsággal tölt el.

Azon tűnődöm, hogy tudnánk megváltoztatni a jelenlegi felállást, hogy Bramnek legyen benne helye, és hogy vajon lesz-e rendes találkozó, amilyen Connorral és Diegóval volt. Kínos lenne, ha ott lenne körülöttünk mindenki, és tudom, hogy nem akartam találkozni Koával, de ez más. Valamennyire ismerem Bramet, és ő biztosan ismer engem. Ez a találkozó nem arról szólna számunkra, hogy megerősítse azt, amit már tudunk a kapcsolatunkról, hanem hogy kihangsúlyozzuk számukra az érzéseink erejét, hogy ne vitathassák azokat. Támogatniuk kell minket.

Nem látom, miért ne tehetnék.

Telnek a percek és órák, miközben álmodozok, és azon tűnődöm, vajon mi lehet a következő lépés. Még az esküvőnk is eszembe jut. Ilyesmi valószínűleg nem történik túl gyakran mostanában, mivel odakint csökken a számuk, de adna az embereknek egy reménylöketet, hogy a régi élet visszaérhet a jövő nemzedékei számára.

Aztán végig kell gondolni a lakhelyünk kérdését is. Azon tűnődöm, vajon Bram ideköltözne-e hozzám a Kupolába. Logikus lenne, ha az élettársam mellettem lenne, és nem odakint élne a többiekkel. Milyen csodálatos lenne reggel úgy felébredni, hogy alszik mellettem valaki! Egy állandó társ, nem csak valaki, akit beküldenek hozzám, ha akarnak valamit.

Ami a legfontosabb: a gyerekeimre gondolok. Eltöprengek, vajon hogy néznek majd ki. Sötétbarna szemük lesz, mint Bramnek vagy élénkkék, mint nekem? Az én göndör barna hajamat öröklik, vagy inkább Braméhez hasonlót? Az arcuk szögletes lesz vagy kerek, mint az enyém?

Beleveszek az előttem álló lehetőségekbe. Minden kérdés egy másikhoz vezet, és észre sem veszem, a nap máris a látóhatárhoz közelít. Besurran a sötétség, hogy körülölelje a Meredélyt.

Csak akkor jövök rá, hogy valami nem stimmel, amikor észreveszem, hogy a nappal éjszakába fordul. Senki sem jött Holly helyére. Sem egy másik Holly, sem egy Anya, még Vivian sem. Egyedül hagytak idekint. Lehet, hogy az incidens felfordulást okozott a Hollyk között, de még ha így is varr, egy Anyát sem küldtek ide, hogy bekísérjen, és Vivian sem járt itt, hogy meg-feddjen az előbbiért, és száműzzön a szobámba.

Semmi.

Egyszerűen hagytak itt álmodozni. Megengedték, hogy tovább legyek egyedül kint a Meredélyen, mint eddig valaha. És nemcsak percekkel tovább, hanem órákkal.

Egy kis részem el akarja hinni, hogy ez azért van, mert tanúi voltak annak, amit Brammel csináltunk, és buzgón új terveket szövögetnek, amiknek mindketten részesei vagyunk. De egy nagyobb részem aggódik, hogy ez valami rosszat jelent.

Hideg kúszik fel a vállamon, és megborzongok. Lassan felhúzom kalimpáló lábamat, és óvón a mellkasomhoz húzom a térdemet. Hirtelen nem érzem magam olyan szabadnak és könnyűnek. Szorongással teli szívvel felállók, és visszaindulok az ösvényen a Kupolába.

Átsétálok a kert-zónákon. Általában van itt-ott néhány Anya, akik a növényeket gondozzák, de most nem találkozom senkivel.

Egyedül vagyok.

Továbbmegyek az étkezőbe, ahol általában vacsorázom, de nincs ott senki és semmi. Se étel, se emberek. Semmi.

Utolsó menedékként azon kapom magam, hogy oda sétálok, ahová a legkevésbé szeretnék menni: Vivian szobájába. Bezárt ajtóján kopogtatva a semmi fogad. Nincs válasz. Vivian vagy nincs itt vagy levegőnek néz. Bárhogy legyen is, nem vesz körül más, mint hátborzongató csend.

Így büntetnek meg.

Lehajtom a fejemet.

A magány a rosszallás vagy a csalódottság bármely szavánál hangosabban beszél. Jobban is fáj. A bosszúság vagy hitetlenség szavait leráztam volna magamról, de az elhagyatottság, amivel itt hagytak, lesújtó és kegyetlen. Miért hagynák, hogy ilyen nagyot zuhanjak ilyen magasból?

Attól félek, már tudom a választ. Így emlékeztetnek arra, hogy nélkülük teljesen egyedül vagyok.