37.

Bram

A szél az arcomba vág, miközben ennek a hatalmas városnak az egykori utcáin egy gubóban utazunk, ahogy az egyik Szabadártól hallottam. Ez egy házi készítésű csónak, aminek ívelt üvegfeneke lehetővé teszi, hogy némán és gyorsan elhajózzunk. A hátuljára szíjazott hevenyészett motor egészen lenyűgöző, ahhoz képest, hogy a technikát abból eszkábáltak össze, amit találtak vagy loptak.

– Amikor közelebb érünk, kössétek be a pilóta szemét! – hallom a sebhelyes arcút. Feltételezem, hogy ő a vezér. A fiatalabb, termetesebb bólint, és elővesz egy hosszú, fekete szövetdarabot.

– Még kettő jön! – kiáltja egy Szabadár a tőlünk balra haladó gubóból, miközben két elsüllyedt épület teteje között lavírozik.

A hét férfi az én gubómban abba az irányba néz, amerre mutat, én is, és látjuk, hogy két megmaradt drón követ minket. Láttam, hogy ötöt leszedtek menekülés közben a városfalon át, úgyhogy ez a kettő sem jelenthet gondot.

– Szedjétek le őket! – parancsolja a vezér.

A mellettünk lévő gubó azonnal lassít, és hátramarad. Megáll egy lapos háztető mellett, ami úgy egy méterrel az ár színe felett van. Két ember felmászik rá, alakjukat bevilágítja a távolban álló, hatalmas Toronyból kiáradó fény. Pár kilométere eljöttünk a határtól, a Torony egyáltalán nem tűnik kisebbnek. Sőt, Central ősrégi épületeinek elsüllyedt maradványai mellett még nagyszabásúbb.

Két rakéta robbanása az égen bevilágítja az árvizet, mintha tűzijáték lenne. De nem szép kis szikrák pislákolnak, mint a csillagok, hanem éles villámok cikáznak mindenfelé, elektromossággal töltve fel mindent, amihez hozzáérnek: felhőket, épületeket, vizet… drónokat.

Mindkét drón zizegve kisül a villámoktól, aztán lehullnak az égből. Hatalmas hullámokat vernek, amikor becsapódnak a vízbe, amik megrengetik a gubónkat.

– Szedjétek ki! – kiáltja a sebhelyes arcú. A két férfi visszaszáll a gubóba, a becsapódás helyszíne felé indulnak, és nekiállnak kihalászni a füstölgő drónokat a vízből. Szóval innen van technológiájuk. Okos!

A sebhelyes arcú bólint, mire a gubónk gyorsít, hideg, sós vizet fröcskölve az arcomba. Lenyelek egy adagot, aztán felköhögöm. A férfiak nevetnek, de nem bánom: üdítő valami valódit érezni. Ha az életem nem lenne épp nagy veszélyben, talán még élvezném is.

Az épületek egyre magasabbak lesznek, ahogy bejutunk Central szívébe, amit egykor Londonnak hívtak. Követjük az alattunk elsüllyedt utcákat, ahol ezeknek az épületeknek gyökere érintetlenül fekszik ennek a folyvást növekvő óceánnak a fenekén.

A gubóinkból szűrődő fény behatol a lenti vizes szellemvilágba. A szívem nagyot dobban, amikor megpillantok egy arcot, ami majdnem az utcaszinten bámul, de az csupán egy szobor, ami felénk nyúl, mintha könyörögne, hogy mentsük meg. Befordulunk egy sarkon, egy szélesebb elsüllyedt utca felett lebegünk, és újabb szobrokat veszek észre, melyek a mélyből figyelnek minket, mintha a jelenlétünk megzavarná békés álmukat.

Láttam fényképeket ezekről a szobrokról, amikor még kecsesen álltak ebben a mesés városban, mielőtt a viharok a magukévá tették volna. Pont úgy, mint minden más várost, vagy legalábbis nekünk azt mondták.

Emlékeztetem magam, hogy régen idekint éltem, és ahogy megpillantom a város egykori látnivalóit, nem hiszem el, hogy van, aki még mindig itt él.

– Tetszik a kilátás, mi? – kérdezi a kövér, és a könyökével hátba vág.

– Csak emlékszem – válaszolom. – Egykor itt éltem.

– Komolyan? – A fekete anyagot a fejem köré teszi, és hátraránt, így nekicsapódom a gubó üvegfenekének. – Üdv itthon!

Hallom, ahogy köp, és érzem, ahogy az arcomon landol. A gubó oldalába mászok, bosszant, hogy a kötés miatt nem látok semmit.

A következő tíz percben a csónakunk többször kanyarodik. Próbálom a fejemben követni a mozgását. Szinte egész életemben lebámultam ezekre az utcákra a Toronyból, és úgy emlékszem rájuk, mintha egy térképet olvasnék. Ha az érzékeim nem csalnak, hamarosan bejutunk arra a területre, ahol a háztetők közötti rések egyre szélesebbek, és a leomlott épületek tornyai és ormai nem találkoznak, oda, ahol a régi folyó úgy tekergőzött, akár egy kígyó.

Szél fúj az arcomba, és nagyobb teret érzékelek körülöttünk. Igazam van. A régi Temze útvonalán hajózunk.

Egy kattanás, és bár azt hittem, nem látok, valahogy minden sötétebb lesz. Lekapcsolták a gubó fényeit. Most sötétben hajózunk.

– Kössétek ki mindkettőt, és a dingivel megyünk tovább! – parancsolja a sebhelyes férfi. Senki sem felel, de érzem az egyetértésüket, ahogy a gubó jobbra fordul, és átszeli a folyót.

Lassítunk, és a kötésem anyagán át zseblámpa fényét látom valahonnan a csónakon kívülről.

– Hányan vagytok? – kiáltja mellettünk egy fiatal hang.

– Mindenki megvan, plusz egy fő – válaszolja valaki mellettem.

– Ő meg ki a fene?

– Egy pilóta.

Csend lesz, és érzem, hogy az emberek engem bámulnak.

– Mondd még egyszer! Mintha azt mondtad volna, hogy felszedtél egy pilótát.

Valaki megragad, és felállít. Érzem a zseblámpája fényét a mellkasomon, ahogy bevilágítja a jelvényeimet.

– Ne itt, idióták! – csattan fel a vezér. – Vidd el Benhez, aztán ti kölykök annyit pletykáltok, amennyit akartok!

– Rendben, Frost. Vagyis uram. Elnézést, uram – dadogja a fiatal hang.

A gubó valami fémesnek ütközik, és előredőlök, ahogy az egész csónakot kiemelik a vízből. Teljesen megállunk. Meg sem moccanunk.

Utunk rövid szünetében a fejem megtelik kérdésekkel. Hova megyünk? Megérkeztünk? Elmenekülhetek? Ki az a Ben?

Hirtelen felemelnek az ívelt üvegfenékről, és a gyomrom a torkomba ugrik, ahogy zuhanok.

A víz csípi a bőrömet, ahogy belemerülök, a hideg megmarkolja a csontjaimat, mintha a Kaszás jeges keze húzna lefelé. Kidobtak a csónakból. Csapdosok a karommal, mire a hideg szorosabban markol. Hirtelen felemelnek, és kihúznak a vízből.

Egy dingibe lódítanak, a szemem még mindig be van kötve. Hangok nevetnek és vitatkoznak körülöttem, miközben sós vizet köhögök a csónakba.

– Jesszusom, ha okádni fogsz, hajolj át az oldalán! – mondja egy új hang enyhe északi akcentussal, miközben a lábával megmutatja, hol a gumicsónak oldala.

Felkapaszkodom rá, és érzem, hogy a jármű gyorsul. Kihasználom a pillanatot, hogy igazítsak a szemkötőmön, így egy leheletvékony sávban látok az arcom és az anyag között.

Miközben átkelünk a folyó túlpartjára, látom, hogy az üveggubó, amiben utaztunk a kikötőben pihen, egy félig a vízbe merülő, hatalmas kör alakú fémkeretbe függesztve. A Szabadárok jól kihasználják Central történelmét.

Leleményes bagázs!

Miközben a kicsi csónak a nyílt vízen bukdácsol, félrebillentem a fejem, hogy lássam, merre tartunk, és rájövök, hogy tudom, hova megyünk. Pontosan tudom, ki az a Ben.