38.

Eve

Telnek az órák, gubbasztunk a védett szobában, azon tűnődünk, mi történik odakint, közben céltalanul lődörgünk. Nincs kiút: bezártak minket.

Italokat töltünk, még többet eszünk, kártyázunk, szunyókálunk. Mindeközben várjuk, hogy megszólaljon a telefon, hogy többet tudhassunk az incidensről, ami megzavarta a napirendünket, és eltávolította Bramet.

Fekszem az ágyon, unottan játszom a Rubik-kockámmal, közben kissé kótyagos a fejem, hála az ételnek, amit eszek. Azon tűnődöm, mit tehetett Bram, ami ekkora pánikot okozott. A felismerés, hogy nem küldték el hozzám Hollyt, folyton ott motoszkál a fejemben. Nem kellene meglepődnöm, hisz a Holly-csapat egyik tagja okozta a felfordulást, de az sokatmondó, hogy betettek egy olyan szobába, amiről nem is tudtam. Ha én nem tudtam róla, csak arra gondolhatok, hogy a Hollyk sem ismerték. És ők ezt akarják: olyan helyre küldeni engem, ahol Bram nem talál meg. A gondolattól végigfut a hátamon a hideg, és megborzongok. Nem akarok arra gondolni, hogy többé nem engedik köztünk a kapcsolatot, sem arra, hogy Bram nincs itt. Ő volt a napom fénypontja, amióta csak az eszemet tudom.

Azon töprengek, mi történhetett. Két napja volt az a pillanatunk a Meredélyen, és nem hiszem, hogy eddig tartott, hogy megfeddjék érte.

Túlságosan fontos voltam neki ahhoz, hogy elhagyjon. Tudom, hogy így van. Nem hiszem el, hogy egyetlen szó nélkül távozott volna, anélkül, hogy mondott volna valamit arról, hogy mit gondol erről. De én minden találkozásnál egyre többet nyúztam volna, hogy mutassa meg magát nekem. Talán túl nagy kockázatnak tartották őt. Vagy talán rájött valamire, és azzal fenyegetőzött, hogy elmondja nekem. Talán azt akarták, hogy megtegyen valamit, ami számára kellemetlen volt, és Vivian feláldozta őt példát statuálva, hogy mi történik, ha valaki nem teljesíti a parancsokat. Vagy talán Bramnek elege lett az itteni életből, és egyszerűen ki akart jutni innen.

Ezt még én sem hiszem el, de a lehetőségek száma végtelen, és ha csak valaki nem hajlandó nekem válaszokat adni, azt hiszem, soha nem fogom megtudni az igazat.

Így töltöm az időt: aggódom Bram miatt, és álmodozom mindarról, amit nem tudok a Toronybeli életről és a kinti világról, és arról, hogyan deríthetem ki, amit eltitkolnak előlem.

Három zenei hang harsan fel, mire a hölgyek halkabban beszélgetnek körülöttem, és a képernyőre figyelnek, ahol a szokásos lógó Vivian arcára vált.

Átmegyek az ágy másik oldalára, hogy jobban lássam. Vivian ugyanolyan szigorú, rideg és higgadt, mint mindig, a szeme úgy hunyorog a képernyőn, mintha mindannyiunkat látná. Talán így is van. Nem kétlem, hogy itt is kamerákkal figyelnek minket. Vivian ül, mereven, mint a kő, vár, hogy biztosan csak rá figyeljünk.

Olyan, mintha az irodájából jelentkezne be, bár kétlem, hogy ott maradt, amikor betereltek minket ebbe a kis bunkerba. Gondolom, túl sok lett volna neki együtt lenni velünk. Nem kétlem, hogy az irodája ugyanannyira védve van, mint ez a hely, és praktikusabb is: onnan tovább irányíthat mindenkit. És jól tudjuk, mennyire szeret irányítani. Végtére is ő egy fontos nő. Biztosra veszem, hogy aki ilyen pozícióban van, annak vannak ellenségei, függetlenül a viselkedésüktől, de mivel ő szívtelen, biztosra veszem, hogy őt gyűlölik a leginkább. De lehet, hogy tévedek: hisz az emberek tették ebbe a hatalmi pozícióba. Visszagondolok arra a Vivianre, akit régen ismertem, és a nőre, akiről az anyám írt a leveleiben. Nehéz elhinni, hogy ő az a személy, akit most a képernyőn nézek. Ég és föld a kettő.

Ez a Vivian annyira céltudatos, határozott és összeszedett, hogy elfelejtette, hogyan legyen ember. Hogyan lehet egy ilyen nő az irányítója az emberi faj megmentésének?

– Üdv, hölgyeim! – Felsóhajt, úgy tesz, mint aki kimerült, közben lassan oldalra dönti a fejét, mintha próbálna együtt érezni velünk, akik idebent kuksolunk, míg ő odakint van. – Bízom benne, hogy kényelmes helyetek van! Ügyesek voltatok, hogy gyorsan és pánik nélkül mentetek be oda. Ezt a forgatókönyvet sosem próbáltuk el, de tökéletes profizmussal oldottátok meg. Köszönöm – mondja, és lassan fejet hajt. Körülnézek, és sok nő mosolyogva bólint. Örömüket lelik a dicséretében, de én nem veszem be. Szerintem nem őszinte, sem a szavai, sem a reakciói.

– Nos – folytatja Vivian –, tudom, mind kíváncsiak vagytok rá, hogy mi folyik itt, de a biztonságotok érdekében bizonyos dolgokat titkosítunk. Titeket odafönt ezek nem érintenek, mert gondoskodtunk róla, hogy biztonságban legyetek, ahogy Eve is. Csak ez számít, és csak ez járjon a fejetekben. Nyugodjatok meg, megoldjuk a helyzetet, és a dolgok hamarosan visszatérnek a rendes kerékvágásba! A tűrhetetlen problémát gyorsan megoldjuk. Köszönöm az együttműködéseteket!

Vivian arca újra a lógóvá halványul, miközben ugyanaz a három hang csendül fel, hogy jelezze, az üzenetnek vége. Semmit sem tudtunk meg a lenti helyzetről. A halk moraj, ami ezután hallatszik, arról árulkodik, hogy az Anyák ugyanazt érzik, amit én, bosszantja őket, hogy sötétben tapogatóznak, és be vannak ide zárva.

Azon tűnődöm, aggódik-e valamelyikük Bram miatt. Egyedül van, és barátjuk volt a Toronyban, akivel rendszeresen együtt dolgoztak. Hollyn keresztül megismerték őt. Azon tűnődöm, vajon félnek-e tőle, és örülnek-e, hogy itt vannak, vagy úgy érzik, elárulták őket. Vagy hozzám hasonlóan egyszerűen féltik őt, és aggódnak, mi lesz vele, ha elkapják.

Láttam mit tettek Diegóval, amikor az életemre tört. Ezért bár nehéz a szívem, hogy soha többé nem látom Bramet, jobban szeretném, ha sértetlenül elmenekülhetne.

Amikor egy könnycsepp hull az arcomra, bebújok a takaró alá, hogy az Anyák ne láthassanak. Eltemetkezem, és lehunyom a szemem, azt akarom, hogy az agyamban cikázó gondolatok és félelmek tovatűnjenek.

Pillanatokon belül egy kart érzek a karomon, valaki fölém hajol, aztán csókot nyom az arcomra.

– Kérlek, ne sírj, kicsikém! – suttogja remegő hangon Kimberley anya. – Annyira sajnálom, hogy magadra hagytunk, Eve! Tévedtünk. Mi érted vagyunk itt. A tied vagyunk. – Az arca pár pillanatig még az arcomon nyugszik. Aztán újra magamra hagy.

Rájövök, hogy félnek.

Legalább amikor Vivian engem fenyeget, tudom, hogy nem tehet ellenem semmit. Igen, elveheti a tulajdonomat, az ételemet, bezárhat a szobámba, de azt mondta, „apró fogaskerék” vagyok. Tudom, hogy létfontosságú vagyok. Enélkül a fogaskerék nélkül Vivian infrastruktúrája széthullna, és ezt ő is tudja.

Az Anyák helyzete azonban veszélyesebb. Tudom, hogy Vivian nem gondolkodna sokat, hogy példát statuáljon-e velük. Ha én „apró fogaskerék” vagyok, el sem tudom képzelni, őket minek hívja, amikor nem vagyok ott.

Az anyámra gondolok, aki selejtesnek érezte magát, miután elveszítette a fiait, és arra a számtalan nőre, akik értéktelennek érezték magukat, mert természetes képességük, hogy gyermek foganjon bennük, odalett. A nőknek nem volt könnyű útjuk. A vezetők oly esztelenül munkálkodnak az Újjászületésen, küzdenek azért, hogy nők új generációit hozzák a világra, hogy elfelejtenek azokkal törődni, akik itt vannak. Vivian rabszolgái lettek, aki nem hiszem, hogy megérdemli a hatalmát.