17.

Eve

Vacsora után a léptem könnyebb, de eltökéltebb a szobámba vezető lépcsőn. Napokig ott lebegett felettem ez a súly, de miután ma elbúcsúztattuk Nina anyát, és köszönetét mondhattam neki, kevésbé nehezedik rám a bűntudat és a szomorúság. Kezd visszatérni a remény.

A kérdések, amik az elmúlt néhány napban megfogalmazódtak, erőt adnak, hogy folytassam. Ahogy Holly is. Egyre jobban tudatára ébredek, mennyire értékes számomra ez a barátság, és élvezem, hogy vele vagyok. Bram nem ment ki a fejemből, ezért ki akarom deríteni, mi folyik ebben az épületben.

Azért megyek oda az ágyhoz, és nyúlok a párnám alá, mert ezt érzem.

Előveszem az anyám füzetét, az ujjhegyeim végigsimítják a fedelét. Kinyitom, újraolvasom az első bejegyzést, aztán folytatom a következővel.

Már jártam itt. Nem egy kislánnyal, hanem egy kisfiúval. Ami azt illeti, hét fiúval. Szomorúan kell elárulnom, hogy mindegyik bátyád meghalt az anyaméhben. Mindet megszültem, és sírtam, miközben törékeny testüket a karomban tartottam, aztán elvették őket tőlem. Iszonyatosan fájt a szívem. Letaglózott a bánat. Kudarcot vallottam, mint anya, bár sosem tehettem olyasmiket, amiket az anyáknak kell, például pelenkát cserélni, azon aggódni, hogy mikor adjak szilárd ételt vagy hallani, amikor a gyermekem azt mondja, szeret. Ehelyett csak csüggesztő veszteség jutott nekem.

Az álmunk, hogy gyermekeink legyenek, lassan lehetetlennek tűnt, bár senki nem tudta megmondani apádnak és nekem, mi történik, és miért kellett elbúcsúznunk azoktól az aprócska lelkektől oly korán. Feladtuk a reményt. Nem kockáztathattuk, hogy ugyanaz újra és újra megtörténjen. A testemet haszontalannak tekintették, ezért az orvosom és a csapata a kórházban lemondott rólam, akár egy öreg tragacsról, aminek rossz a motorja. Azt mondtuk, nagyon örülünk, hogy nem próbáljuk újra, hogy annyiban hagyjuk. Nem tudtam szembenézni újabb búcsúval. Nem tudtam szembenézni újabb bábával, aki „úgy” néz rám az újabb rutinvizsgálaton. Nem tudtam végigcsinálni egy újabb meddő szülést. Gyengének, boldogtalannak és üresnek éreztem magam.

Nem volt könnyű, de amint a döntés megszületett, megkönnyebbültem, hogy nem tölt el a sóvárgás. Apáddal még jobban egymásba szerettünk, amit lehetetlennek tartottam. Apád a hibáim és kudarcaim dacára szeretett engem. ENGEM szeretett. Boldogok voltunk. Igazán, olyan nagyon-nagyon boldogok.

Egy hónapja elmentem az orvoshoz. Állandóan felpuffadtam, fájt a mellem. Rendszeresen hangulatingadozások gyötörtek, és gyakran émelyegtem. Sok barátnőm átesett a „változáson”, így mindent arra fogtam, de aggódtam, hogy többről van szó, így biztosra akartam menni.

Rettenetesen nevettem, amikor az orvos átnyújtott egy terhességi tesztet. Apád azt mondta, még a váróból is hallotta. Engedelmesen pisiltem, és visszamentem az orvoshoz anélkül, hogy megvártam volna az eredményt. Még visszaadni is úgy adtam vissza a doktornőnek, hogy azt sugároztam: „Ez nevetséges!” Nem számítottam rá, hogy azt mondja: „Igen, pont, mint gondoltam”, és aztán elküld ultrahangra… De pontosan ez történt.

Féltem és szorongtam, amikor megkerestem apádat, és elmentünk a specialistához. Újabb terhesség. Sírtam. Apád is sírt. Megdöbbentünk. Aztán pillanatokon belül egymás karjában kacagtunk, képtelenek voltunk elhinni, hogy ez történt, amikor nem is terveztük. Olyan volt, mint egy ajándék.

Visszatartottam a lélegzetem, miközben az asszisztens tologatta a bőrömön az ultrahang rudat, és nézte a monitort maga előtt. Tudom, hogy a legrosszabbra készültem fel, mert tapasztalatból azt ismertem. Minden remény és öröm odalett, amikor az elkerülhetetlen „Sajnálom!”-ot suttogták.

De a rúd mozgott tovább, a nő egyre kattintgatott, számokat és méreteket írogatott be.

Ahogy levegő után kapkodott, az szinte vicces volt.

– Mindjárt visszajövök – mondta ügyetlenkedve, a rúd kiesett a kezéből, és a padlón kötött ki. Apáddal zavartan egymásra néztünk. Nem úgy tűnt, mintha azt akarná mondani, hogy a kisbabám meghalt. Különlegesnek tűnt. És az is volt. Öt perccel később a személyzet négy másik tagja lépett a szobába, és nézte, ahogy az asszisztens megismétli az ultrahangot.

– Látjátok? – nézett fel rájuk.

Mind felém és az apád felé fordultak. Megfizethetetlen volt az arckifejezésük. Komolyan, soha nem felejtem el a leesett állukat!

Végül Vivian előrelépett, bemutatkozott, és valami olyasmit mondott, hogy:

– Igazán figyelemreméltó, Mrs. Warren: kislányt vár!

Apád majdnem helyben elájult, de én csak sírtam. Fogjuk a hormonokra! Ahelyett, hogy hazaküldtek volna minket, azt kérték, maradjunk néhány napot, hogy rendesen kivizsgálhassanak. Tekintve a kortörténetemet és a tényt, hogy időskori (idős, a rohadt életbe) terhességem van, a legkisebb hezitálás nélkül igent mondtam. Ez egy hónapja történt, és azóta itt vagyok. Nem kényszerítettek. Sőt, én mondtam, hogy nem bánnám a rendszeres vizsgálatokat, hogy vigyáznak rám. Ráadásul odakint megőrült a világ. Apád egy nap megpróbált hazamenni, hogy elhozzon néhány holmit, de kész emberáradat várta odalent, akik beszélni akartak vele. Mindenki rólam és rólad kérdezgette. A világ meghibbant. Szerintem boldogok vagyunk itt. Biztonságos, és Vivian nagyon sokat segít, mindent elintéz, hogy nekünk ne kelljen.

Tehát itt vagyunk. Ez a nyolcadik terhességem. Jártam már itt, de ez teljesen más érzés.

Ez teljesen más.

Nem hiszem el, hogy hat hónapos terhes vagyok egy kislánnyal. Remélem, ez a kezdet, és megváltoznak a dolgok odakint, hogy boldog és teljes jövőd lehessen.

Máris annyira szeretlek, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy biztonságban világra hozzalak.

Szeretettel:

Anyukád

*

Hallottam már ezt a történetet, de sokkal jobb anya beszámolóját olvasni róla. Szívszorító, mégis vicces. Azon tűnődöm, vajon így mesélte volna-e el a történetet minden születésnapon, ha még itt lenne. Még mindig azt mondaná, hogy fogalma sem volt, hogy terhes velem, és megnevettetne azzal, hogy előadja az ultrahangos döbbent reakcióját? És ő áthidalná a szakadékot Vivian és köztem? Úgy tűnt, anya örült Vivian támogatásának, sőt jól esett neki. Nem érzett nyomást amiatt, amit várnak tőle. Inkább úgy írt, mint egy anya, aki izgatottan várja a kisbabája érkezését. Egy újabb babáét, akit nem látott felnőni, ahogy arról álmodott.

Becsukom a füzetet.

Egyelőre ennyi elég.