56.

Eve

Mire felérünk a szobámba, Kimberley és Kadi anya is csatlakozik hozzánk, szörnyülködve veszik szemügyre az állapotomat.

– Sajnálom! – mondom mindegyiküknek, de lecsitítatnak.

Nincs más választásuk, minthogy kivágjanak a kórházi hálóingemből, megmosdassanak és felöltöztessenek úgy, hogy a csuklómat még mindig összefogja a bilincs. Ellátják sebesült lábfejemet, gyorsan és némán munkálkodnak, nem tudják, mikor csap le ránk Vivian, és tartanak az érkezésétől.

Amikor teljesen felöltöztem, és elkészültem, a szoba hátborzongatóan csendes, hiába vannak velem az Anyák. Nem beszélünk. Biztosra veszem, hogy – hozzám hasonlóan – ők is átgondolják a cselekedeteimet, és hogy milyen következményei lehetnek. Nem számítottam rá, hogy lesz időm végiggondolni, amit tettem, vagy megemészteni, amit láttam. Vivian reagál. Nem ül, és tervezi meg a választ. Vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk, hogy általában minden helyzetben néhány lépés előnyben van, csak arra vár, hogy úgy cselekedjek, ami neki nem tetszik, hogy aztán lesújthasson matriarchális hatalmával.

Most mit fog csinálni velem? A mostani tetteim biztosan keresztülhúzták évek óta építgetett terveit. Azt akarta, hogy teljesen függjek tőle és a világtól, amit nekem épített. Mivel megleptem őt, és tönkretettem több év munkáját, el sem tudom képzelni, milyen mélységű gyűlöletet érezhet most irántam. De gyűlöljön, amennyire csak akar, a haragja semmi ahhoz a viszolygáshoz képest, amit én érzek iránta és mindaz iránt, amit képvisel.

Nem leszek a cinkosa, és nem hozok újabb gyermekeket ebbe a kitalált világba, ahol fogalmunk sincs arról, mi történik azokkal a fajokkal, amiket meg kellene mentenünk.

– Le kellene feküdnöd, amíg ideér. Eseménydús néhány nap áll mögötted – mondja Kimberley anya. Az ágyamhoz megy, hátrahúzza a paplanomat, kicsit megpaskolja, mintha a puhádig hangja belecsábíthatna.

– Jól vagyok – rázom a fejemet, és próbálok ügyet sem vetni a testem kimerültségére. Mintha minden tagomról mázsás súlyok lógnának.

– Fáradtnak tűnsz – kérlel, és keze most a paplan anyagát dörzsöli.

– Ti tudtátok? – Fel kell tennem ezt a kérdést, hogy megértsem, milyen mélyre hatol ez a hazugság.

Kimberley anya bűntudatosan felsóhajt, miközben lopva a másik két Anyára pillant, majd visszanéz rám.

– Melyik részét?

– Értem – felelem, és összetörtnek, ostobának érzem magam.

– Azt akartuk, hogy boldog légy – szól közbe Tabia anya. – Számunkra gyönyörű hely volt, ahová elmenekülhettél, távol a Kupolától.

– De én nem azért szerettem annyira, mert messze volt innen, hanem mert igazi volt és kézzelfogható. Egy kapocs. Amikor odalent voltam, nem éreztem azt, hogy túlféltenek és védenek. Úgy éreztem, hogy a része vagyok. Soha nem tettem ki a lábam ebből az épületből, mióta beléptem ide – mondom, és hallom, milyen nevetséges, ahogy kimondom, és még jobban elkedvetlenedem. – És mégis folytatnom kellene azt, ami odakint van. Ezt akarom a gyerekeimnek? Ezt az életet akarjuk az újjászülető generációnak? Hogy bezárjanak, mint a tenyészrabszolgákat?

– Nem, Eve! – kiált fel Kimberley anya vadul rázva a fejét.

– Mert mi értelme lenne ennek az egésznek, ha akik meghosszabbítják az életet, nem élhetik saját életüket?

– Ironikus megközelítés – jegyzi meg Kadi anya eltöprengve.

– Túlgondolod – dohog Tabia anya. – Nem ezért volt, hanem hogy jobb kedvre derítsen téged.

– De arra nem volt szükségem. Ti, Anyák és a szeretetetek elég lett volna, hogy higgyek abban, amit próbálunk megmenteni. – Ránézek hármukra, mind komorak és szomorúak, és tudom, hogy nem csak engem tájékoztattak félre és manipuláltak. Már megmondták, hogy „értem” vannak itt, de akkor is itt lennének, ha tudnának a lenti borzalmakról?

– Tudtátok, hogy kisbabák vannak odalent? – kérdezem, és a szám előbb beszél, minthogy az agyam eldöntené, hogy megosszam-e, amit láttam, vagy sem. Nem tudom magamban tartani a rémálmot. Azt akarom, hogy megértsék. Mivel nincs mellettem Holly, akit a bizalmamba fogadhatnék, mással kell megosztanom. Az Anyáknak elvileg úgy kellene szeretniük és gondoskodni rólam, ahogy egy biológiai anya tenné. Hangot kell adnom a fejemben lévő képeknek.

– Hagyd abba! – mondja Kadi anya, és a tekintete Tabia anyára siklik, aki azonnal aggódó és fájdalmas arcot vág.

– Biztosan tévedsz – motyogja Kimberley anya, a keze a szája és a füle között mozog, mintha istenkáromlást követtem volna el, és hallani sem bírná. – Most te vagy az egyetlen élő lány, aki szaporodni tud… az utolsó reményünk.

– Természetes úton igen, de kísérleteznek. Próbálnak lányokat csinálni. Nem, sikertelenül próbálják megalkotni őket.

– Biztosan nem – mondja halkan Tabia anya. Feszülten néz rám, látszik, hogy szeretne többet hallani, de fél, hogy mit fogok mondani. – Miért tennének ilyesmit?

– Mert semmit sem tanultak a múltból – közlöm tárgyilagosan. – Azt hiszik, ők jobban tudják. Nem lennék meglepve, ha úgy szervezték volna meg a találkozókat, hogy kudarcba fulladjanak, és ők úgy folytathassák a dolgokat, ahogy nekik tetszik.

– Ezt nem értem – mondja Tabia anya csendesen. Együtt érzek vele. Nagyon sokáig volt Vivian bűntársa, de világosan látszik, hogy őt ugyanolyan könnyen manipulálták, mint minket, többieket.

– Idefent ti is ugyanúgy el vagytok zárva, persze – mondom gyengédebben, mint eddig. Én már egy ideje együtt élek a gondolattal, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak, de Tabia anya számára, aki egyértelműen soha nem kételkedett ebben, képzelem, mekkora sokkot jelenthet meglátni a repedéseket. Ő mindig is hitt benne, hogy ez az igaz és isteni terv. – Így kell lennie! Különben Vivian hogyan vett volna rá titeket, hogy hagyjátok ott a családotokat?

– Én miattad jöttem – válaszolja. – Emlékszem, hol voltam, amikor először hallottam rólad. Az anyám beteg volt, és én lettem az éjjel-nappali ápolója. A születésed előtt halt meg. Az apám már régen eltávozott, és nem volt más rokonom, sem testvérem, sem társam, sem gyermekeim. Egyedül voltam, magányosan. Úgy éreztem, hogy kudarc az életem, de te voltál a jelzőfényem. Azt gondoltam, hogy az érkezésed lehetővé teszi, hogy részt vegyek valami csodálatosban.

– Így is volt, Tabia – mondja Kadi anya halkan, és megfogja a másik Anya kezét, akinek könnybe lábad a szeme.

– Elnézést… – szipog.

– Mennünk kell! – mondja Kadi anya nagy lélegzetet véve. – Vivian nemsokára itt lesz, és nem akarna itt találni bennünket.

Az Anyák sokatmondóan néznek egymásra a gondolatra, hogy itt kell hagyniuk. Meg akarom kérni őket, hogy maradjanak, de tudom, hogy már így is többet tettek, mint kellett volna, és mind bánatosan sétálnak az ajtó felé.

– Visszajövünk! – ígéri sóhajtva Kadi anya, és megszorítja a kezemet, mielőtt kilép a szobából. Jól van. Jól vagyunk. Vagy legalábbis azt akarja, hogy így legyen. Az ajtó halk kattanással becsukódik, mégis kegyetlen béklyót hagy a szívemen.

Újra egyedül vagyok.

Tabia anya vallomása jár a fejemben. Ő odakint volt magányos, csakúgy, ahogy én vagyok idebent. Gyakran van olyan érzésem, hogy várok, de hogy mire, azt nem tudom. Hogy anyává váljak? Hogy beteljesítsem sorsomat, és várandós legyek? Hogy jöjjön valaki, és megmentsen ettől a tehertől? Hogy kiszabadítsanak, és dönthessék?

Elgondolkodom, milyen lenne a szabadság. Annyira elérhetetlen számomra, hogy el sem tudom képzelni.

Körülnézek a szobámban, és üresség tölt el. De szeretném, ha más időkben élnék! Belefáradtam, hogy ebben a buborékban éljek. Hogy nincs semmim, csak amit ők megengednek nekem. Az Anyáim, a barátaim, a potenciális szerelmeim… mindenkit mások választottak ki számomra. Többé nem akarok csak újabb bábú lenni a játékukban. Valódi döntéseket akarok. Azt akarom, hogy komolyan vegyék a vágyaimat. Azt akarom, hogy a gyerekeim tudják, az édesanyjuk mindent megtett értük. Azt akarom, hogy ők soha ne tapasztalják meg ezt a fogságot és manipulációt.

Kegyetlenségnek tűnik, hogy megengedték, hogy elrontsam a bonyolult tervüket. Talán boldogan leéltem volna itt az életem abban a hitben, hogy számít, amit teszek, és elhittem volna bármilyen hazugságot, amit megetetnek velem.

Lesújt rám, hogy talán még ez is – az, hogy itt ülök, és meg kell emésztenem mindazt, amit tettek – a tervük része. Talán én is egy nagy változó vagyok, amit szeretnének stabilabbá tenni. Jobban szeretnék, ha élettelen lennék vagy egy érzéketlen robot, aki egyszerűen kérdés nélkül teszi, amit mondanak.

Egy nagyon kicsi fogaskerék.

Az ő tervükben az vagyok.

Ha életem végéig a hazugságukat kell élnem, azt akarom, hogy tompítsák el a fájdalmat a szívemben, állítsák meg ezt a vágyakozást olyasmi után, ami számomra nem elérhető.

Zsibbasszanak el.

Süssék ki az agyamat.

Tartósítsák a testemet egy üvegben, mint a többiekét.

Csak ne kelljen többé gondolkodnom, és éreznem, amikor nem fogad más, csak ez az üresség.

– Gyertek hát! – kiáltom bele a levegőbe, és a vér elönti az agyamat. – Gyertek, és büntessetek meg! Tegyetek, amit akármit! Változtassatok át az egyik szörnyetekké, és ezzel legyen vége! Akkor kísérletezhettek velem, amennyit csak szeretnétek! Szaporítsatok annyit, amennyit akartok! Én befejeztem! Halljátok? Befejeztem!

Sikoltok. Szavak nélkül. Csak élesen, fülsüketítően sikoltok. Sikoltok, míg a tüdőm összeszorul, és belefájdul a levegő hiányába. Aztán levegőt veszek, és újrakezdem.

Sikoltok.

Sikoltok.

Sikoltok.

Sikoltok.

Sikoltok, míg már nincs hangom, ég a torkom és a szemem.

Sikoltok, amíg a testem fel nem adja.

Sikoltok, míg már nem marad bennem semmi.

Sikoltok.

Egyedül maradok.