16.

Bram

A Kupola elhalványul a maszkomban.

– És tiszta vagy – mondja Hartman a fülhallgatómba. Érzek egy kis bizonytalanságot a hangjában, aztán újra megnyílik a vonal, mintha még mondani akarna valamit, de nem hallom, hogy mit.

A fejemet durván hátrarántják, a maszkot letépik az arcomról. A belső szkennerek kék ragyogása bevilágítja a támadóm kemény, ráncos arcát.

– Dr. Wells! – üvölti Hartman, miközben a látómezőm szélén az alakja átugrik az irányítópulton, és rohan felém meg az apám felé.

Nem ér ide időben.

A maszk gyorsabban csapódik az arcomnak, mint reagálni tudnék. A csúcsminőségű technológia oldalról vágódik a fejemnek, és beborít üvegdarabokkal. A benti projektorok meghibásodnak az ütődéstől és fénynyalábokat vetnek körbe a szobában.

A stúdió falai fényesen világítanak a naplementétől, amit pár pillanattal ezelőtt néztem végig Eve-vel, de ahogy az apám ökle elindul egy második menetre, a horizont mélyvörös színe már nem tűnik olyan reménykeltőnek.

Nekicsapódok a padlónak. Még meleg az alatta működő motoroktól. Felnézek, és látom, hogy Hartmannek nem sikerül visszatartani az apámat.

Ahogy az ökle utoljára közeledik felém, Eve mennyezetre vetített képe jelent vigaszt. Ott van, hogy átsegítsen ezen.

Lehunyom a szemem.

Sötét van. Futok, hogy lépést tartsak a férfival, akit alig ismerek, és aki elragadott az életemtől. Túlságosan rémült vagyok ahhoz, hogy sírjak. Az apám előtt nem sírok.

– Szerencsés vagy, hogy van apa az életedben – suttog az agyamban az anyám rekedt hangja. Segít megnyugodni.

A cipőm tépőzárja kinyílt, eláztatta a járdán hömpölygő ár, ahogy közeledünk az előttünk álló hegyhez. Egy felvillanó villám elektromossággal tölti meg a felhőket, és rájövök, hogy az nem hegy: egy épület. A bejárat felett hatalmas betűket pillantok meg, amikor a legalsó vékony felhőréteg eloszlik egy széllökéstől.

KMSz.

– Csak azt tedd, amit mondok! – utasít az apám, miközben egy fénycsík szkenneli a szemét, és nehéz üvegajtók csúsznak félre, így beléphetünk a tágas előcsarnokba.

– Jó reggelt, dr. Wells! – köszön egy fiatal nő egy asztal mögül.

Megállok, amikor meglátom. Még soha nem láttam hozzá hasonlót.

– Apa, az ő arca sima – csodálom a tökéletes vonásait.

– Ebből elég. Hallgass! – szól rám az apám.

– De apu, az a nő miért…

– Elég! – csattan fel az apám.

Hallgatok, de teljes elképedéssel nézem a nőt. Ő egy számítógép képernyőjére mered az asztala mögött, ujjai valamit gépelnek a billentyűzeten. Észreveszem, hogy nem nyomja le a billentyűket. Ujjai érintik a betűnégyzetek felszínét, de nem fejtenek ki nyomást.

– Miss Silva várja önt. Engedélyt kapott, hogy felmenjen a csúcsra, amint átesett a biztonsági ellenőrzésen. Te is, fiatalember. – Rám villant egy mosolyt, és apró, piros rúzsfoltot látok a fogán. – Hány éves vagy? – kérdezi kedvesen.

– Négy – válaszolom büszkén. A nő elmosolyodik.

– Köszönöm, Stephanie – mondja az apám. – Hogy tetszik az új munkád?

– Nagyon, dr. Wells! Még egyszer köszönöm! – válaszolja a nő ugyanazzal a mosollyal. Fiatal. Fiatalabb, mint az anyám. Még soha nem láttam hozzá hasonló nőt.

Az apám elsétál. Újra kézbe veszem a bőröndömet, és utána iszkolok.

A biztonságiak mindent ellenőriznek a bőröndömben. Minden játékot. Minden könyvet. Amint végzünk, liftbe szádunk, és emelkedünk.

– Aú! – jajdulok fel, amikor pattan a fülem.

– Ne aggódj, nem hiszem, hogy sokat fogunk járkálni – közli az apám, észrevéve, hogy kellemetlenül érzem magam.

– Apu, az a hölgy. Miért volt más? – kérdezem.

Az apám elmosolyodik. Ezt az arckifejezését eddig nem sokszor láttam.

– Hogyhogy más? – kérdezi, és ezen a napon először tűnik úgy, hogy tényleg érdeklem.

Egy pillanatig elgondolkodom, hogyan írhatnám le legjobban.

– Csinos – mondom.

Az apám nevet.

– Valóban. Nagyon csinos egy halott nőhöz képest – válaszolja.

– Halott? – kérdezem, mert nem értem.

– Igen, Stephanie, az igazi Stephanie halott. A személy, akivel az imént találkoztál, nem volt valódi, csak a valóság projekciója. – Mosolyog.

Nem értem, miről beszél.

A lift kinyílik, és először lépek új otthonomba, de nekem egy kérdés jár a fejemben. Az előbb egy szellemmel beszéltem?

Amikor kinyitom a szemem, elvakít az erős fehér fény.

Hideg van, és viszketek az anyag alatt, amit rám húztak, legyen bármi is az.

– Ssss! Mindjárt kész vagyok, aranyom – mondja egy lágy hang kedvesen valahonnan a fény mögül. – Nem semmi meghibásodás lehetett!

– Meghibásodás? – kérdezem. Női hang, tehát nem az egyik orvosi szinten vagyok. Csakis a Kupolában lehetek.

– Igen, a jelentés szerint a berendezés meghibásodott a stúdióban a leállás során. Ne aggódj, ha nem emlékszel! Némi memóriavesztés teljesen normális fejsérülés után – magyarázza az Anya. Nem tudok rájönni, ki az. Az arca a fény mögé rejtőzik, amivel dolgozik.

– Szóval, ő ezt a mesét találta ki erre a kis balesetre, mi? – nevetek.

– Ő? – kérdezi az Anya.

– Dr. Wells. Az apám.

– Nos, attól tartok, nem adhatok több információt a balesetről, fiatalember, de bármi történt is, pihenned kell – utasít, amint végez az utolsó öltéssel a homlokomon. Kikapcsolja a vakító fénykort, és végre megpillantom a finom ráncokat az arcán.

– Kadi anya – mondom, és kissé felülök, hogy rendesen ránézhessek. Üveggolyószerű szeme vizenyősen csillog, visszatükröződik benne a helyiség. Varázslatos tulajdonság, szinte elbűvölő. Elvékonyuló bőréről tapasztalat és tudás sugárzik, miközben az ajka anyai mosolyra húzódik. Az arca egy történet, minden ránca egy mondat, ami az idővel íródott a bőrébe, és arra vár, hogy az ember elolvassa, tanulmányozza.

– Azt hiszem, szóltam, hogy pihenj!

– Fogok is. Csak azon tűnődtem, miért vagyok itt, és nem az egyik orvosi szinten odalent. – Lazán beszélek.

– Attól tartok, erre a kérdésre sincs válaszom. Amikor Miss Silva parancsot ad, mi engedelmeskedünk – közli nyugodtan, majd az ajtó felé sétál, nyomában két másik nővel, akiket nem láttam az árnyékban. Tabia és Kimberley anya. Még eszméletlenül, félholtra verve sem maradhat egy férfi egyedül egy nővel. Különösen nem a Kupolában. A második Potenciális fiaskója után nem.

– Pihenj! Miss Silva pár perc múlva eljön hozzád – mondja Kadi anya, ahogy kimegy a szobából. Az ajtó sziszegve becsukódik, és kattan: be vagyok zárva. Az Anya az ajtóra teszi a kezét, és elkapom a tekintetét, miközben az üveg elkezd befagyni. Épp mielőtt teljesen megszűnne az átlátszósága, finoman, bátorítóan rám kacsint. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent, de melegséggel tölt el, ahogy a fejem a párnához ér. Próbálok nem arra gondolni, mit tartogathat Miss Silva látogatása.

*

A Meredélyen állok, a lábamat lógatom a szélén, lenézek a távoli városra. A cipőm ide-oda lifeg, miközben a munkások százait figyelem, akik minden pixelt megnéznek a képernyőkön, letisztítják és kicserélik azokat, előkészülve Eve első napjára a Kupolában.

Ahogy a lábam hátralendül, hozzáér a fémpárkány aljához, és a cipő leesik apró lábamról, majd lehullik az alant fekvő világba.

Hirtelen megáll, lebeg a levegőben, csupán néhány méterre a Meredély alatt, elkapja egy látszólag láthatatlan erőmező.

A munkások túl elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyék. Megfordulok, és látom, hogy apám Viviannel beszélget az ösvény másik végén, apám kivörösödött arcából úgy látszik, vitatkoznak.

Visszanézek a remegő cipőmre. Azt hiszem, el tudom érni. Átmászok a Meredélyt körbevevő korláton, és a fényes fémen állok, de megcsúszik a zoknim, és leesek. Bár tisztában vagyok az illúzióval, a testem mégis úgy reagál, mintha a halálba zuhannék. Ez egy szörnyű érzés, és halkan felkiáltok.

Keményen nekiesek a képernyőknek, és azok, amiken fekszem, pislákolnak a súlyom alatt. Felnézek. Senki sem vette észre. A képernyőket megszállottan tisztogató laborkabátos csapat tagjait túlságosan lefoglalja a feladatuk. Felállok, aztán teszek egy lépést. Aztán még egyet. Keresztülsétálok a hamis égen, minden lépést természet-ellenesnek érzek, ahogy a lábam tönkreteszi az illúziót, amit Eve számára hoznak létre. Lenyúlok, és felveszem elejtett cipőmet.

– Bram! – kiálltja egy távoli hang. Körülnézek, és senkit sem látok. – Bram! – kiáltja újra, miközben felhúzom a cipőmet. A hang ismerősnek tűnik.

– Bram! – sikoltja Vivian. Vagy az apám az? Talán mindketten. Felnézek. Észrevették. A játéknak vége. Most bajban vagyok.

– BRAM!

Döbbenten felülök.

– Bram! – Vivian Silva az ágy lábánál áll. – Rosszat álmodtál? – kérdezi, miközben próbálom rendezni a légzésemet.

– Igen, olyat, ami valóságosnak tűnik, mert az ember nem emlékszik rá, hogy elaludt – magyarázom.

– Azok a kedvenceim – válaszolja Vivian, és ujjai végigszaladnak az ágy fémkeretén. – Néha azok az álmok jelentik az egyetlen menekvést a valóságból. – Gondterheltnek tűnik. Ilyennek még sosem láttam; nem áll jól neki.

– Az apád bonyolult ember – vált témát hirtelen, és nem néz a szemembe.

Gyerekkorom óta ismerem Miss Silvát, mióta alkalmazza az apámat és a Toronyba költöztünk, de mostanában nem sokat látom. Persze, elfoglalt asszony. A bolygó legbefolyásosabb emberévé tette, hogy ő a felelős az emberi faj kihalásának megállításáért. Kormányok engedelmeskednek neki, koronás fők hajtanak fejet, vallási vezetők félnek tőle. Szinte lehetetlen találkozót kérni tőle, így az, hogy minőségi időt töltsön velem, aligha áll a fontossági listája élén. Ez azt jelenti, hogy bár nem ismerem őt úgy, mint régen, még mindig megérzem, ha valami nem stimmel.

– Tudom, hogy néha olyasmit tesz, ami…

– Őrültség – szakítom félbe, amit még sosem tettem ezelőtt. Nem hiszem, hogy sokan félbeszakítják.

– …szokatlan – folytatja higgadtan. – Néha a tettei indokolatlanok, a vérmérséklete kontrolálhatatlan, és ahogy veled bánik, néha elfogadhatatlan. De minden tőle telhetőt megtesz, hogy megbirkózzon a nyomással, amivel mind szembenézünk. Sajnos a fiaként az a nyomás fizikailag rajtad csattan.

– Aha, és a sebhelyeim bizonyítják – mutatok a homlokomat borító kötésre.

Vivian félrenéz, mintha szégyellné, hogy így lát.

– Jobban ismered az apádat, mint bárki, Bram. Szereti irányítani a dolgokat, szereti, ha az élet megtervezett és kiszámítható. Amikor a dolgok nem mennek úgy, mint a karikacsapás, ha az élet nem olyan, mint tervezte, nehezen birkózik meg vele. Különösen, ha hozzád is köze van, Bram. – Legyint a kezével, és elindul egy hangfelvétel. Holly hangja. Az én hangom, ahogy Eve hallja.

Az apám… irányító típus. A kapcsolatunk bonyolult.

Vivian újra legyint, és a felvétel megáll.

Szégyenkezve lehajtom a fejemet. Nemcsak megszegtem a protokollt, nyíltan kritizáltam az apámat, és mindenki hallhatta, aki figyelt minket.

– Képzelem, milyen nehéz lehetett ezeket a szavakat a fiától hallani – találgat Vivian. – Egyben nagyon károsak lehetnek Eve számára is.

– Tudom. Sajnálom! – mondom őszintén. – Nem fordul elő többet.

– Nem fog. Nem szabad! – parancsolja Vivian, és hirtelen már jobban hasonlít a nőre, akit ismerek. – Ez egy figyelmeztetés, Bram. Nem az apádtól, hanem tőlem. Nem fogok játszadozni veled. Nem foglak megütni. De ha még egyszer megszeged a protokollt, annak komoly következménye lesz számodra és Hartman számára is. Világos?

– Igen, Miss Silva – felelem, mint egy rossz diák az igazgatónő előtt.

– Amint helyrejöttél, visszakísérnek a szállásodra, és a mai eseményekről nem beszélsz senkivel. – Az ajtó felé indul, ami sziszegve, automatikusan kinyílik. – Pihenj, fiam! – mondja, aztán eltűnik a Kupolában.

A fagyüveg ajtó becsukódik és bezáródik mögötte. Még soha nem beszélt így velem. A Torony vezetésével telt évek rideggé tették, de azt hiszem, még a legkeményebb jégen is vannak repedések.