36.

Bram

Ég a tüdőm. Eddig soha sem éreztem, hogy van, most pedig azt kívánom, bár ne tapasztalnám ezt. Átúszok egy kis udvaron, úszom a jeges vízzel együtt, ami velem együtt jutott ki a csúszdából. Nincs erőm küzdeni az áramlattal.

Sötétség van, sőt feketeség, vagy talán nem tért vissza a látásom. Biztos vagyok benne, hogy elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó, amire emlékszem, az az, hogy a víz alatt vagyok és a fogantyú után nyúlok.

Arccal felfelé megállók, lebegek a harminc centis vízben. Minden lélegzetvételnyi friss oxigénnel ugyanannyi megkönnyebbülés és kín jut. A látásom még mindig homályos és színtelen, de ki tudom venni a KMSz-torony hatalmasságát, ahogy fölém magasodik. Kisfiú korom óta nem láttam ebből a szögből. Ha az ember bejut a Toronyba, nem hagyja el, csak ha muszáj. Kivéve, ha kényszerítik.

Pislogva veszek néhány mély, perzselő lélegzetet, félreteszem a fájdalmat, és élvezem, ahogy az oxigén elönti a testemet. Ahogy kezd visszatérni a szín a látásomba, a hallásom is élesedik. A csendet magas, állandó csengés váltja fel. Fáj, de mielőtt még lerázhatnám magamról, valami más lép a helyére, valami mélyebb, aminek ritmusa van, valami ismétlődő.

Hangok. Kántáló hangok.

Összegyűjtöm az erőmet. Nincs idő teljesen helyrejönni. Rendezem a légzésemet, amennyire tudom, de fel kell állnom. Ki kell találnom, hol a fenében vagyok, és a lehető legmesszebbre kell jutnom innen. Ketch most úton van lefelé, és nincs kétségem afelől, hogy a megfigyelő drónok bármelyik pillanatban leszállhatnak a felhőszinten át, hogy megtaláljanak.

Oldalra gördülök, és rábírom magam, hogy feltérdeljek, amikor valami beleakad a könyökhajlatomba, és felemel a lebegőbe, akár egy babát.

– Valaki közülük! – harsogja egy mogorva hang. Amikor erősen megrántja a vizes egyenruhámat, a háborgó tömeg körvonalait látom. Most először látom zavarosan azt, hogy kihez beszél, és kihez tartoznak a kántáló hangok.

Szabadárok.

A tiltakozók dühöngő tömege mintha megsokszorozódna, a közvetlen közelemben levő férfiak a fejük fölé emelnek, éljenezve, kiabálva körbeadnak, vonulnak velem. Ütni próbálok, de levegőt találok. Újra lendítem a karom, mire nevetést kapok cserébe. Alulról öklök csépelik a bordáimat, az egyik a gyomromat találja el, amitől elakad a lélegzetem.

– KMSz-söpredék!

– Bűnöző!

– Szabadítsuk ki Eve-et! Szabadítsuk ki Eve-et!

– Öljétek meg!

– Szabadítsuk ki Eve-et!

A férfihangok mindenfelé kántálnak körülöttem. Teljesen az ő irgalmukra vagyok bízva. A levegőbe emelő kezek egyszerre markolnak, a ruhámat rángatják, ide-oda taszigálnak. Mindenhol kezek vannak, nyújtogatják a végtagjaimat, tépik a bőrömet. Az oroszlánok elé vetettek. Nem, én vetettem magam eléjük.

Hirtelen a kezek megcsúsznak vizes bakancsomon, és látom, hogy a mocskos férfi a földre esik. Az ötvenes évei közepén járhat a bőre ráncai alapján.

Ráncok? Visszatért a látásom!

Meglendítem a szabad lábamat, és a bakancsom acél lábujjvédője keményen álion találja az izmos Szabadárt, aki a másik lábamat húzta. Fogak repülnek a levegőben, és a támadásom okozta felfordulásban tudom, hogy itt a lehetőség. Ez az egyetlen esélyem. Menekülnöm kell.

A lábaim szabadok, és nem habozok használni őket. Egy ifjú Szabadár feje köré kulcsolom őket: korombeli, de kétszer akkora, mint én. Ahogy a tömeg próbál elhúzni, az ő lendületüket használom, hogy előre vigyem a fiút, és arccal a vízbe nyomjam. Minél nagyobbak, annál nagyobbat esnek.

Az engem körülvevő tömeg elveszti együttes egyensúlyát, hátraesik, és elereszt. A testem a vízbe csapódik, de a pillanat törtrésze alatt újra talpon vagyok, az öklöm készenlétben vár bárkit, aki először talpra áll.

Körülöttem a férfiak lassan kecmeregnek fel, és először látom közelről az arcukat. Nem olyan, mint realiTV képernyőkön nézni őket, amikor rájuk közelítek a szobámból, miközben odakint tiltakoznak. Ez a valóság. Érzem áporodott szakálluk, verejtékáztatta ruháik szagát. Látom a szenvedélyt véreres szemükben, az irántam és mindaz iránt érzett gyűlöletüket, amit képviselek. Nem, mindaz iránt, amit eddig képviseltem.

Ahogy visszanézek a kábé tíz férfira, akik az úgy százfős tömeget vezetik, meglátom mögöttük a Tornyot. Fényes fémborítását, áthatolhatatlan falait. Ronda kívül-belül. Lenyűgöző, de ronda. Most először látok valami valódit magam előtt. Férfiakat, akik kiállnak valamiért, amiben hisznek, valamiért, amit én csak most kezdek megérteni. Az igazságért.

– Várjatok! – tartom fel a karomat. – Nem az vagyok, aminek hisztek. Nem tartozom közéjük.

A Toronyra mutatok, ami mindannyiunk fölé magasodik. Hirtelen meglátom a kárt a csúszdámon. Víz ömlik ki robbanás okozta lyukakon. Mázlim van, hogy sikerült.

– Az egyenruhád szerint igen – mordul vissza egy karakán hang.

Lenézek a kezeslábasomra. A névkitűzőm és a mellkasomra varrt küldetésjelvények elárulnak.

– Tudom, minek látszik, de nem úgy van, ahogy gondoljátok. Többé nem tartozom közéjük. – Próbálok őszintének hangzani, ami mindig nehezebb, ha az ember tényleg őszinte.

– Ne hallgassatok erre a szarkupacra! Olyan, mint az összes többi rohadék, akik odafent bezárva tartják őt – mondja a testes, fiatalabb Szabadár.

– Várjatok, nézzétek! – mondja az egyik legidősebb szürke, vizes szakállán keresztül. Sötétbarna, sebekkel borított arca baljósan néz az elárasztott udvaron át az egyenruhámra. – Nézzétek a jelvényét… Pilóta.

Suttogás és hüledezés hullámzik végig a tömegen, aztán elhallgatnak körülöttem. Hallgatok. A szívem kalapál.

– Igaz ez? – kérdezi a karakán férfi, fekete szemének kemény tekintete az enyémbe fúródik. – Találkoztál Eve-vel?

Elmondjam nekik? Egyáltalán hinnének nekem? Bízhatok bennük?

Bólintok, és amikor szóra nyitom a számat, valami lehullik az égből, átesik a felhőkön, úgy zizeg, mint a pokol darazsai. Drónok.

– Futás! – parancsolja a férfi. – Visszavonulás!

Mintha valaki káoszbombát dobott volna a tüntetőkre. Emberi roham indul felém, miközben a fényes, fekete tárgyak a több száz arcot pásztázzák, és félelemgáz-tartályokat dobnak le bizonyos területekre, amint megbizonyosodtak róla, hogy én nem vagyok ott.

A sodrás lelök a földre. A fejem a vízfelszín alá bukik, ahol a Szabadárok bakancsos lábai minden békét halálra taposnak.

Hirtelen felhúznak. Újra kapok levegőt.

– Ha pilóta vagy, velünk jössz. – A sebhelyes arcú férfi leheleté bűzlik, ahogy pár centire az arcomtól felém köpi a szavakat.

A szemébe nézek.

– Vigyél olyan messzire innen, amennyire tudsz, és esküszöm, segítek nektek megszerezni, amit akartok!

Vigyorogva visszanéz a Toronyra.

– Tudod, hány „belsős” mondta ezt? Hányszor fizettünk információért, bíztunk meg magadfajta férfiakban, és nem jutottunk semmire?

– Olyannal még sosem volt dolgotok, mint én. – Megragadom a karját. – Esküszöm!

Latolgatja a szavaimat. Aztán bólint, miközben vízcseppek potyognak fakó ősz hajáról, raszta tincsei vadul csapkodnak, amikor megáll, hogy parancsoljon a csapatának.

– Menjünk! – utasít. Az emberei lenyúlnak a vízbe, előveszik otthon barkácsolt rohampajzsaikat, és a fejük fölé emelik. Ahogy összebújunk alattuk, és átvonulunk egy, a védőkerítésen lőtt lyukon, védelmünk egy nyílásán át egy utolsó lopott pillantást vetek a Toronyra, és bár a felhőkön át nem látom a Kupolát, arra felé bámulok, és teszek Eve-nek egy ígéretet.

Visszajövök érted!