60.

Bram

Gyorsan mozgunk, a bakancsaink dobogását elnyomja a hajó zaja, ahogy átszeli a folyót a Torony felé.

– Két szintet lefelé! – mondja Pufi a hololejátszóján villogó háromdimenziós térkép alapján, ahol az úti célunkat egy villogó piros pötty jelzi a hajó fenekén, a hajótest egy lezárt helyiségében.

Az ötösünk ereszkedik a halvány fényben, a hőmérséklet változása észrevehető, mert látszik a leheletünk.

– Nincs messze – mondom az orvosi csapat aggódó arcát látva, ahogy dr. Oliva és a két embere tétovázva követ minket. Egyikünk sem katona, de a három reszkető orvos végképp nem az, önként jelentkeztek, hogy itt legyenek. Kezd megmutatkozni rajtuk a harci kiképzés és a tapasztalat hiánya. – Nem lesz semmi bajunk – közlöm, miközben levezetem őket a sötét fémlépcsőn az ismeretlenbe.

Leérünk az aljára, és egy tekintélyes ajtóval találjuk szembe magunkat, ami úgy néz ki, mintha inkább egy katonai tengeralattjárón lenne a helye. Egy nagy fémkerék zárja le mögötte a helyiséget. Egy vastag üveg kémlelőnyílás ragyog hideg kék fénnyel, de lehetetlen átlátni a felszínén kialakult jégrétegen.

– Ez az – jelenti ki Pufi.

Elfordítom a kereket. Merev. Lefagyott. Pufi is megfogja, és együtt elfordítjuk. Minden erőnkre szükség van, de végül jégdarabkák repedeznek, és hullanak a padlóra, ahogy a fémlakat elfordul a kezünkben. Három fordulat után a kerék megáll. Hátralépünk, és előhúzzuk a fegyvert, amit Saunders adott nekem, mielőtt elhagytuk a Mélységet. Újra ellenőrzőm, hogy „nem halálos”-ra van-e állítva, célzok, aztán megadom Pufinak a jelet. Az orvosi csapat lebukik mögém, amikor a vastag fémajtó kitárul. Ha van helyiség, amit őrizni fognak ezen a hajón, akkor ezt, ahol az értékes rakományukat tárolják.

Miközben egy hideg levegőfelhő elszökik, a Fagyasztóraktár hideg, kék fénye az arcomba világít.

Egy pillanat alatt felmérem a helyiséget.

– Tiszta – suttogom.

Pufi elém lép, gömbölyű alakja kitölti az ajtónyílást, ahogy a menet élére áll. Érzem, hogy minden lépéssel nő a félelme, a hatalmas hajó hátborzongató belseje felé haladva. Lassan követjük őt, mindegyikünk arra számít, hogy valaki bármelyik pillanatban elő ugorhat.

A helyiség tele van hatalmas, kétméteres hengerekkel. Eltorzult tükörképünk néz vissza ránk a fagyos krómról, ahogy besétálunk a hajótest mélye felé.

– Rengeteg van! – suttogja Pufi, ahogy felfogja a legalább ötven hibernálókamra látványát, amik állításuk szerint tökéletesen megőrzik a lakóik testét. Békésen le vannak fagyasztva, míg eljön az ideje, hogy felélesszék őket. Ma muszáj, hogy ez az állítás igaz legyen.

A szívem kalapál a mellkasomban, mintha hirtelen felfogná, hogy mi van készülőben. Szinte hallom a motor moraján túl a dobogást, mintha be akarná hozni azokat a szívveréseket, amiket kihagy majd.

– Rendben, doki! Most maga jön – mondja Pufi, miután megáll a helyiség közepén.

– Nyissunk ki egyet, és készítsük elő a tartályt két embernek! – szólal meg dr. Oliva.

Végigsétál a tartályok közötti folyosón, apró szeme a szemüvegén át méregeti őket, aztán az utolsó tartálynál, a hajó falához legközelebb megáll. A kezével letörli róla a jeget, és elolvassa a bent fekvő nő adatait. A folyamatos zöld fény az oldalán azt jelzi, hogy odabent normál körülmények uralkodnak.

– Ez jó lesz.

– Remek! Mennyi időre van szüksége? – kérdezi Pufi.

– A hűtési folyamat gyors, szinte azonnali. Arról a kamra gondoskodik. A test előkészítése… – Dr. Oliva elhallgat, rájön, hogy ez nem átlagos beavatkozás. – Normál esetben a páciens halott, vagy mesterséges kómába kerül a folyamat kezdete előtt. Élő, egészséges férfin, mint maga, még nem próbálták ki – közli velem. Újra.

– Nincs más lehetőségünk – közlöm, és már bújok is ki a kezeslábasomból. A ruháimat leejtem a földre, míg már csak vékony termoalsóban állok ott, amit úgy terveztek, hogy gyorsan és egyenletesen ossza szét a hideget a testem körül, miközben az megfagy.

Miközben én a folyosón járkálok, és sikertelenül próbálom magam felmelegíteni, dr. Oliva két asszisztense felmászik a tartály oldalára erősített rövid létra fémfokain, és nekiállnak a fedelet rögzítő reteszek kinyitásának. A pecsét halkan szisszen, ahogy a nyomás, ami zárva tartja, kiszabadul.

Felemelik a hibernálókamra vastag fedelét, amelyből sűrű, fehér gáz ömlik ki, lefolyik az oldalán egészen a padlóig, ahol minden irányban szétterjed, végül megtalálja a meztelen lábfejemet.

A két férfi átcsúsztatja a fedelet a szomszédos tartályra, és belenéznek.

– Bármi történjen is, ne érintsék meg a folyadékot! – figyelmeztet dr. Oliva. – Mínusz 190 fokos. Azonnal megfagyna a vérük.

A férfiak hátralépnek a nyílástól, és elindulnak lefelé.

– Uram, elég szorosan lesznek odabent – mondja az első asszisztens dr. Olivának, ifjú tekintete elárulja a kétségeit.

Nekem is látnom kell a belsejét. Átfurakodom mellettük, és felmászok a nyitott tartály teteje felé. A jeges fokok égetik a talpamat, de elnyomom a fájdalmat. Ez semmi ahhoz képest, amit a testem mindjárt átél.

Felérek legfölülre, és épp eltűnik a felhőszerű fehér gáz, így látszik a belsejét kitöltő folyadék. Kristálytiszta, mint az üveg, és halványkék árnyalatú.

– Pufi, add ide a zseblámpámat! – kérem, és a kezemet nyújtom. – Bele kell néznem.

– Nem kell zseblámpa – közli dr. Oliva, és egy, a tartály külsejére erősített kis dobozhoz lép. Egy pillanatig rámered, keres valamit. Megtalálja és megnyom egy gombot. A tartály belseje azonnal fénybe borul.

A fény fehér és éles, árnyékolnom kell a szememet, hogy hozzá tudjak szokni. Ahogy benézek a nyíláson, érzem a fényt az arcomon. Lenézek, és látom, hogy a tartály alja lapos fénypanelekből áll, ami bevilágítja a bent lévő testet. Egy élettelen nőt, aki békésen lebeg.

A kétkedő asszisztensnek igaza van. Szorosan leszünk, de ezen az utazáson nem számít a kényelem.

– Be fogok férni – mondom a csapatnak.

A nő odabent mozdulatlan. A vonásai nyugodtak, ahogy 1 teste ebben a szuper-hideg folyadékban pihen. Még a haja is normálisan lebeg, semmi jele sincs, hogy jelen pillanatban a teste minden sejtje mélyhűtött állapotban van.

– Még sosem láttam egy ilyet belülről, csak fényképeken – mondom szinte magamnak. Az agyamba bevillannak az anyámmal kapcsolatos gondolatok, és a számtalan nála tett látogatásom, amikor beszéltem hozzá a tartály vastag falán át, és azon tűnődtem, mi lehet a másik oldalon. Megnyugtat, hogy látom a nő békéjét, akivel osztozni fogok egy tartályon.

– Bram – szakítja félbe a gondolataimat Pufi. – Nincs sok időnk.

Bólintok. A szoba fagyos hőmérséklete már elviselhetetlen. Reszketve a szomszédos tartály tetejére csusszanok, és leülök a fedelére.

– Várj! – kiált fel hozzám Pufi. – A haverod hogy fog megtalálni?

Körülnézek a teljesen egyforma hibernálókamrákkal teli helyiségben.

– Ezekből az izékből a Toronyban még több van, igaz? – kérdezi.

A szívem hirtelen kihagy egy pillanatra.

– Add ide a kezeslábasomat! – kérem, és lenyúlok Pufi felé.

Felnyújtja a ruháimat, és a remegő ujjaim átkutatják a zsebeket.

– Mit keresel? – kérdezi Pufi.

– Egy jelet – válaszolom. Becsúsztatom az ujjaimat a mellényzsebbe, és előhúzok egy kicsi, ezüst papírcsíkot. Kibontom, és az édes illat betölti az orrlyukaimat.

– Az meg mi a fene? – kérdezi dr. Olíva.

– Rágóguminak hívják – felelem, és a számba teszem a kék csíkot. – Vintage.

Pár pillanatig rágom, érzem, hogy a csík puha és ragacsos lesz a számban. Kiveszem a rágógumit, és a nyitott tartály oldalára ragasztom. – Kicsi, de jobb, mint a semmi. – Biccentek dr. Olivának, aki felmászik utánam, és leteszi mellém az orvosi táskáját a tartályra.

A felszerelésére pillantok, három injekciós tű fekszik ott szép sorban, az ezüst tűk megcsillannak a hideg fényben.

– Ez nem lesz túl kellemes – figyelmeztet.

– Essünk túl rajta! – válaszolom, és nem akarok arra gondolni, milyen hatással lesznek a gyógyszerek a testemre.

– Azonnali orvosi segítségre lesz szüksége, miután kiszedték a folyadékból. A barátja, Hartman el fogja tudni vinni egy orvoshoz? – kérdezi a doktor.

Nincs szívem elmondani dr. Olivának az igazat, így csak bólintok.

– Ezt tekerje a karjára! – Átad nekem egy gumiszalagot, majd néhányszor ökölbe szorítja, és kinyitja a kezét, mutatva, hogy mit vár tőlem. Csak pár másodperc kell, hogy az ereim engedelmeskedjenek, a sötétkék vonalak, amik körbeszállítják a vért a testemben, megemelkednek, mintha jeleznék, hogy készen állnak.

– Nagyszerű! – mondja dr. Olíva a karomat csodálva. Kezébe veszi az első injekciós tűt. – Ez az első csak infúzió, hogy beadhassuk a többit. Félrenézhet.

Nem mozdítom a fejemet. Látni akarom.

Vállat von, és beledöfi a tűt a karomba. Nem érzek semmit, ahogy a bőrömbe hatol, a hideg már eltompította az érzékeimet. Egy kis ragtapaszt tesz a behatolás helyére, a helyén tartja a tűt, ahogy a végére illeszt egy tubust.

– Rendben. Készen áll?

– Igen – válaszolom habozás nélkül.

– Amint ezt bejuttatom a testébe, nincs visszaút. – Felmutatja az első injekciós tűt, hogy megmutassa.

Bólintok.

Készen állok.

Hozzáilleszti a tubushoz, és egyenesen a vénámba nyomja.

– Ez lelassítja a szívverését, hogy a teste ne kapjon sokkot, amikor belemerül a folyadékba – magyarázza, és vesz egy mély lélegzetet. Látom, hogy a hüvelykujja idegesen remeg az apró injekciós tű dugattyúja felett.

Azonnal odanyúlok, és megnyomom helyette, lassan bejuttatva a tartalmát a szervezetembe, felmentve őt a felelősség alól.

– Most már nincs visszaút – mondom, amikor a gyógyszer utolsó cseppje is kijut a fecskendőből az ereimbe.

Az orvos leválasztja a most már üres fecskendőt, és odailleszti a következőt.

– Ez fura érzés lesz. Megakadályozza, hogy jég alakuljon ki a sejtjeiben.

– Mint a fagyálló? – kérdezem.

– Pontosan – válaszolja. – Nem mérgező, de nem arra tervezték, hogy eszméletüknél lévő alanyoknál alkalmazzák. Lehetővé teszi, hogy a sejtjei megfagyjanak anélkül, hogy merevvé válnának. Megakadályozza a hagyományos fagyás okozta károkat.

– Okos cucc – jegyzem meg.

– Miután bejut a szervezetébe, várnunk kell három percet, hogy egyenletesen szétoszoljon a testében, mielőtt belépne a tartályba. Ha a sejtjeibe nem jut el ez a szer, akkor nem élik túl a gyors hűlési folyamatot.

Lassan benyomja az injekciót, és elindítja az órája stopperét.

Három perc.

Érzem, ahogy ez az orvosi fagyálló belefolyik a testembe. Bizsereg a pont a karomon, ahol bejut, mintha hűs tűk és gombostűk lennének ott. A bizsergés végigterjed a karomon, és hirtelen beborít. Még soha nem volt ilyen furcsa érzésem. Mintha tudatában lennék a testem minden erének. Érzem őket. Az összesét. A több ezer bonyolult alagutat és ösvényt, ami körbeveszi a szerveimet, keresztültekereg a végtagjaimon. Az összes életre kel, mintha áramra kötötték volna.

Erősödik. A bizsergés hasogató fájdalommá változik. A testem minden részét erős sokkok érik, borotvaéles szélű láthatatlan ujjak szorítják az agyamat. A testem irányíthatatlanul rázkódik. Hátraesek a zárt tartályra. A remegés és rángatózás közben hallom, ahogy dr. Oliva segítséget kérve leszól az asszisztenseinek.

Egy pillanatra elvesztem az eszméletemet. Hirtelen három test áll felettem.

– Bram – hallom dr. Olivát.

– Én… jól vagyok – mondom, és felülök. Kavarog a fejem. A testem gyenge.

– Lassul a szívverése. Egy perce van, aztán alámerülhet a kamrába. Maradjon nyugodt, és lélegezzen a fájdalom dacára is! A testének még szüksége van oxigénre – utasít dr. Oliva.

A hasogató fájdalom újabb hulláma önti el a testemet.

– Nyugtatót! – hallom dr. Oliva kérését. – Ez majd csillapítja a rohamait – mondja, miközben tűt döf a nyakamba.

Megszólal a karóra ébresztője.

– Itt az idő – mondja.

A testem béna. A látásom homályos. Nem tudok állni.

A három férfi belém karol, és felemel.

Nagy, homályos alakot látok odalent, a tartály mellett.

– Pufi! – kiáltom, de csak motyogó suttogás hallatszik.

A férfiak küszködnek tehetetlen súlyommal, miközben átemelnek a nyitott tartályon.

– Gyorsan kell leeresztenünk – utasít dr. Oliva hangja, miközben erőlködik, hogy két kollégájával együtt egyenesben tartson.

– Pufi… – kiáltom újra, miközben a fejem előrebukik. Nincs erőm felemelni.

A férfiak a folyékony nitrogén fölé tartanak. A lábfejem pár centit lelóg. Már nem érzem. Semmit sem érzek. Az agyam menekül, miközben szembenézek a sorsommal, a tartállyal alattam. A lebegő nővel.

– Számolok – kiáltja dr. Olíva. – Három, kettő, egy…

Ahogy beleesek a tartályba, a világ elhalványul. Nem érzek hideget. A szuper-hűtött folyadék lefagyasztja a testem minden sejtjét, de a vegyi anyagok, amiket dr. Oliva a vérembe juttatott, megakadályozzák, hogy jéggé változzanak. Egy nagyon rövid pillanatig, a másodperc törtrészéig elönt a valaha érzett leggyötrelmesebb fájdalom. Ez a röpke, elviselhetetlen szenvedés hirtelen véget ér, amikor Pufi aggódó hangja visszhangzik a hajótestben.

– Eve-ért! – kiáltja nekem.