1.

Eve

Spicc és pipa, spicc és pipa, spicc és pipa…

Nézem a lábfejemet, miközben tökéletes spiccbe nyújtom, aztán behajlítom, érzem a vádlim izmainak feszülését és a szellőt a bőrömön, miközben kalimpáló lábakkal ülök a Meredélyen.

Szeretek itt ülni. Idekint. Sütkérezni a nap melegében. A magasság nem zavar, ami jó dolog; már nem is emlékszem arra az időre, amikor nem a felhők felett éltem a nekem épített menedékben. Itt alszom, eszem, tanulok és növekszem. Minden, amire valaha szükségem lehet, az itt van, a Kupola hatalmas félbuborékjában, ahol az üvegen át látszik a kinti világ szépsége. A napsugarak visszaverődnek minden felületről.

Idefent, felhők fölötti otthonomban nem látszom és nem is látok, hála a közöttünk elterülő fehér pászmáknak. Egy állandó fátyol rejt el engem a világtól. Néha biztosra veszem: látom odalent a város körvonalait, de lehet, hogy csak képzelődöm.

Mégis közelebb kell lennem hozzá. Meg kell tapasztalnom. Ezért szeretek a Meredélyen ülni. Ez az én helyem, ide menekülök, a semmibe vezető ösvény végére. Tökéletesen csendes hely, ahol eltöprenghetek a napomon és a jövőmön.

A jövőnkön.

A jövőn.

– Hát, itt vagy! – sétál ki Holly az üvegajtón több méterrel a hátam mögött, mintha lehetnék bárhol máshol is.

Ritkán vagyok teljesen egyedül idekint. Vagyis sosem vagyok sokáig egyedül itt, mielőtt ő felbukkanna. Anélkül, hogy elfordítanám a tekintetemet, üdvözlésre emelem a kezemet. Nem az ő hibája, hogy megzavarja csendes elvonulásomat. Csak azt teszi, amire utasítják. Hallani akarja a gondolataimat, különösen most, a holnapi nap előtt. Ideküldték, hogy keressen meg. Holly. A legjobb barátom. Állandó kísérőm. A horgom. Pár perccel ezelőtt órán voltunk, ahol arról beszélgettünk, hogy Shakespeare hogyan képes a tragédiát szinte komédiává változtatni. Volt pár érdekes meglátása, amit én lenyűgözőnek és éleslátónak találtam. Néha ugyanannyit tanulok tőle, mint bármelyik másik tanítómtól.

De Holly most más, kevésbé megfontolt, viszont… közlékenyebb.

– Szép cipő – jegyzem meg, megpillantva a narancssárga belebújós lábbelijét, ahogy leül mellém. Mézszőke haja nem moccan a szélben, ő mégis szorosabbra húzza magán a farmerdzsekijét, mintha fázna.

Meglep, hogy nem mindig ugyanazt az öltözéket adják rá. Minden nap kiválasztják, hogy mit viseljen, minden találkozónkra. Minek fáradnak ezzel? Talán, hogy megmutassák, mit várnak tőlem, vagy, hogy felébresszék a divatérzékemet, mert ugye hozzám hasonlóktól nem tanulhatok. Én vagyok az egyetlen lány.

Konkrétan sosem mondják meg, hogy mit viseljek. Bármit választhatok azokból a holmikból, amiket betettek a szekrényembe. Leginkább vintage öltözékek, melyeket az elmúlt évtizedekből gyűjtöttek össze: geometrikus minták, harangaljú nadrágok, válltöméses blézerek vagy csinos ingruhák.

Igen, még megvan a választás szabadsága. Vegyük például a mai napot! Ma reggel könnyű, türkizszínű nyári ruhát választottam finom, fehér virágmintával. A térdem alá ér, felfedve néhány centinyi meztelen bőrt a magas szárú barna bakancs fölött, amit felvettem hozzá. Láttam fényképeket hasonló ruhákról telitalpú cipőkkel, szandállal vagy vászoncipővel, de a lábbelimnek mindig magas szárúnak és fűzősnek kell lennie, ha idekint vagyok a Meredélyen. Nekem nem lehet belebújós cipőm. Itt nem.

Hollyval más a helyzet, ami bosszant, de csak azért, mert ez nem tisztességes a részükről. Miért vezetnek be szabályokat, adják őt nekem, aztán hagynak egy szürke zónát, ahol nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindkettőnkre? Ezzel ő is nevetséges lesz, ami pedig nekem nem tetszik.

Próbálok nem túl nagyot sóhajtani, és elfordítom a tekintetemet. Ujjaimmal beletúrok hosszú barna tincseim végébe, amit összekócolt a szél.

Fiatalabb koromban az Anyák csinálták meg a hajamat. Akkoriban túl bonyolultak voltak nekem azok a frizurák, de most órákon át foglalkozhatok a hajammal, és igazi szakértő lettem. Fel tudom csavarni, kontyba kötni, befonni, feltűzni… A lehetőségek száma végtelen. Hálás vagyok érte. Legalább van mivel lefoglalnom magam. Régen megengedték, hogy a sminkkel kísérletezzem, de most csak különleges alkalmakkor sminkelek, hogy ne pazaroljak. Mivel az ilyen termékek iránt nincs olyan kereslet, mint egykor, utánpótlás sincs. Amim van, annak életem végéig ki kell tartania.

– Tehát holnap – töri meg a csendet Holly.

– Hűha, egyenesen a közepébe! – Félig nevetve felé fordulok, és látom, hogy halványzöld szeme csillog, ahogy maga elé néz. Van, hogy nagyon óvatosan közelít ezekhez a témákhoz, amitől én ideges és védekező leszek, mert nem tudom, mire akar kilyukadni. Máskor, például órán csak a munkára koncentrálunk. Én jobban szeretem, ha ez a helyzet. Jobban kedvelem őt. Őszintébbnek tűnik. Szinte igazinak.

– A nagy nap – folytatja, és megvonja karcsú vállát.

– Életem legfontosabb napja – bólintok elkomorodva. El akarom vele hitetni, hogy sikerült hatnia rám, és készen állok egy mély, értelmes beszélgetésre. – Vagyis a születésemtől eltekintve, az monumentális volt.

– Igazából nem nagy ügy – válaszolja, és megpróbálja elrejteni a szája sarkában bujkáló mosolyt.

– Nem valami nagy újság – folytatom.

– Pontosan – suttogja. – Akkor mesélj róla!

– Van odabent róla egy aktám, menj, és vess rá egy pillantást, ha akarsz! Vagy kihoznád inkább ide? – javaslom csintalanul, pedig sejtem, hogy már pontosan tudja, mi van benne, és nem hozhatná ki ide, még akkor sem, ha lehetnének nálunk tárgyak a Meredélyen.

– Próbálsz megszabadulni tőlem? – kérdezi tágra nyílt, csillogó szemekkel.

– Miért tennék ilyet? – nevetek, és a gondolataim az idegen felé kalandoznak, akivel találkozni fogok. A lehetséges Nagy Ő.

– A neve Connor… A képek alapján, amiket láttam, egész jól néz ki.

– Az jó, bár a külső nem minden – válaszolja.

– Persze hogy nem, megtévesztő lehet. – Mindketten észrevesszük az iróniát. Látom, hogy az ajka elvékonyul, próbál elfojtani egy újabb mosolyt. Szeretem, hogy néha felvillan benne valami más.

– Van benne még valami különleges? – kérdezi, és egy szabad tincset a füle mögé tűr, mintha ez csak egy ártatlan kérdés lenne két barátnő között. Mintha nem információk után kutatna, és nem azt remélné, hogy beleláthat a gondolataimba. Mert – amennyire tudom – azokat még nem tudják ellenőrizni, megvizsgálni, sem hozzájuk férni. Szeretném, ha így is maradna.

De ő itt Holly, emlékeztetem magam. Látom a szeméből, hogy ő őszintén törődik velem, és több, mint egy küldönc, akit azért küldtek, hogy kiszedje belőlem az aggodalmaimat és az örömeimet.

– Abból, amit eddig láttam, nehéz megmondani. Amikor holnap találkozunk, többet tudok majd – felelem, és nyugodtabbnak tűnök, mint ahogy érzem magam.

Évek óta ide tartottunk. Mindig tudtam, hogy lesz három Potenciális. Nem kettő, nem négy, hanem három. Néhány válogatott férfi, akik már méltónak találtattak az előttük álló feladatra. Nekem nem mondták el, hogyan történik, de csak azt tudom elképzelni, hogy őket ugyanannyit vizsgálták, képezték és tették próbára, mint engem. Most eljött az idő, hogy én is beleszóljak a dologba. Hogy találkozzak a három férfival, és egy életre társat válasszak. Egy társat. Egy hímet, akivel együtt élhetek. Nem azért vagyok itt, hogy egy csapásra újra benépesítsem a világot, hanem hogy legyen egy finom újraindítás, hogy újrakezdhessük, és helyrehozzuk a dolgokat. Ez a remény és terv, amivel megbíztak.   

– És mit érzel azzal kapcsolatban, hogy találkozol vele? –kérdezi Holly, elkapva a tekintetemet.

Semmi sem kerüli el a figyelmét.

– Ideges vagyok, izgatott, félek, fel vagyok villanyozva, rettegek… – Elhallgatok, ujjaim végigsimítják a durva, hold alakú megkeményedett bőrrész körvonalát a bal csuklómon. Állandó emlékeztető ez, hogy milyen sebezhető voltam a múltban, és miért érzem magam biztonságban itt, ahol csak azok vesznek körül, akikben bízhatok. – Az ismeretlentől.

Holly mosolyog, mintha azonnal megértené. Ennek igaznak kellene lennie, miután több mint egy évtizede a legjobb barátom, de sosem értheti, milyen súlyt cipelek. Azt senki sem értheti. Ebben az értelemben teljesen egyedül vagyok, nem számít, milyen trükköket vetnek be, hogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről. Ezek az idegenek úgy néznek rám, mintha én lennék a válasz az imáikra, de mi van, ha mégsem?

– Ő mindent tud rólam, én nem tudok róla semmit, csak azt, ami abban az aktában van – árulom el neki, megosztva aggodalmaim jéghegyének csúcsát, és igyekszem nem törődni a mélyen megbúvó kételyekkel.

– Ő csak azt tudja, amit megmutattak neki – válaszolja Holly tárgyilagosan, eszembe juttatva azokat az időket, amikor az arcomba toltak egy kamerát, és arra kértek, hogy mondjak néhány szót a nehéz helyzetben lévő emberiségnek. Tudom, hogy a tizenhatodik születésnapom megünneplését is megörökítették a múlt héten. A harsány játékok, éneklés és tánc közepette elmondattak velem néhány szót arról, milyen érzés, hogy elértem ezt a mérföldkövet. Nem panaszkodtam, mert már megszoktam. A világ mindig örvendezik, amikor egy újabb évvel idősebb leszek.

Fiatalabb koromban zavarban voltam az ilyen pillanatokban. Most valódi kapcsolatot érzek a nyilvánossággal, mintha átléphetnék a lencsén, és közvetlenül beszélnék minden egyes nézővel. Úgy érzem, együtt vagyunk. Erősebbé tesznek, amitől már nem vagyok annyira egyedül.

– Ő jobbat látott annál a hülye videónál, amin ő egy pályán fut körbe és csellózik; igaz, nagyon jól. – Felnyögök, ahogy a Connorról készült klipekre gondolok, amit Vivian Silva, a főnök mutatott nekem, mintha hálásnak kellene lennem egy idegen zenei tehetségéért, és hogy milyen gyorsan tud mozogni a lába. – Többet akartam látni róla.

– Akkor tetszett, amit láttál? Meghozta az étvágyadat? – Rám vigyorog, a fejét annyira lehajtja, hogy felfelé néz rám a szempilláit rebegtetve.

– Igen. Nem… Nem tudom. Több kell. Tudni szeretném, milyen az élete. Mitől mosolyog és mitől sír. Hogy vannak-e testvérei vagy van-e anyja. Milyen az, ha az ember a Tornyon kívül él és rengeteg barátja van.

– Lehet, hogy nincs is rengeteg.

– Neki több van, mint nekem. Igaziak.

– Aú! Ez olcsó húzás! – Holly felnyög, a mellkasára teszi a kezét, és megdörzsöli.

– Bocs – motyogom.

– Nem baj, ha ideges vagy, Eve – jelenti ki komolyabban, a viccelődés elillan.

– Nem vagyok az, csak… – Elhallgatok és felforrósodik az arcom. – Az is lehet, hogy utálni fogom.

– Ezért van még két másik Potenciális, akik közül választhatsz – emlékeztet. – Vannak lehetőségeid. Te vagy Eve.

– Tudom. Eve, az emberiség megmentője. – Nehéznek érzem a szavakat a számban.

– Nem – jelenti ki határozottan. – Erős, tehetséges, vicces, gyönyörű, egyedi vagy. Neki kell idegesnek lennie. Itt te irányítasz. Ezt ne feledd! Olyan, mint ő sok van. Olyan, mint te, csak egy.

– Köszönöm – suttogom, és tudom, hogy az arcom rózsaszínről gyorsan vörösre vált. A gyomromban ideges energiabuborék úszkál. – Éveken át tartó várakozás, viták, előkészületek, töprengés és aggódás után holnap eljön a nap. Elérkezett. Találkozni fogok egy Potenciálissal. Egy fiúval… egy férfival.

– Azt hiszem, a „fiú” pontosabb. – Holly felnevet, arcát a kezébe temeti.

– Egy új kezdet.

Felvillan előttem Connor ifjú arca. Miután megszállottan tanulmányoztam őt, emlékszem a pattanásokra az állán, kócos, világosbarna hajára és a féloldalas mosolyára. De ez csak a felszín. Tudni akarom, mi rejtőzik alatta.

A pillanat törtrészéig fájdalom cikázik át Holly arcán, aztán visszatér tökéletes mosolya, és így folytatja:

– Láttad, hogy mindig kipöccinti a haját az arcából, mielőtt beszél? Szerintem ez aranyos…

– Láttam. – Remeg a szám széle.

Azért nem vagyok elégedett a Connorról kapott információkkal, mert kevés. Többre vágyom. Az az igazság, hogy órákon át néztem ugyanazt a három perc huszonkét másodperces felvételt újra és újra. Folyamatosan bámultam, megfigyeltem minden részletet, visszaléptem, és néztem, ahogy a mellényét húzogatja, láttam, ahogy az ujjai találkoznak az anyaggal, könnyedén siklanak a csellója húrjain, és hogyan hunyorog a kottára. Ez sokkal lenyűgözőbb, mint bármi más, amit megengedtek, hogy nézzek, tegyek vagy olvassak. Ez az élet. Odakintről.

Tudom, hogy figyelték, ahogy nézem.

Tudom, hogy azt feltételezik, hogy majd beleesek az első hímnemű lénybe, akivel engedik, hogy találkozzam, de én egyszerűen csak le vagyok nyűgözve. Magamba akartam szívni minden mozdulatát és hangja minden rezdülését. Még nem engedték meg neki, hogy túl sokat beszéljen, de ez minden információm, minden tudásom egy odalenti világról, amiről szinte semmit sem tudok. Közös számunkra a gyönyörű éjszakai égbolt, de ezen kívül teljesen más életet élünk. Én időm nagy részét idefent töltöm a Toronyban, ahol nem fenyeget veszély, ő pedig szabadon barangolhat. Szabadon élheti az életét. Hacsak persze a holnapi nap nem lesz sikeres. Akkor az ő élete jobban hasonlít majd az enyémre, egy reménykedőbb világban, az én életem pedig jobban hasonlít majd az övére…

– Szerintem remekül érzed majd magad – közli Holly egyenesen a szemembe nézve. – Gondolok majd rád.

– Tényleg? – Összerezzenek, ahogy hallom a hangomban, mennyire szükségem van rá. Holly néha tényleg megfoghatónak és igazinak tűnik. Mintha valódi társam és egyetlen szövetségesem lenne. Szeretnék belekapaszkodni, mert félek, hogy elhagy.

– Igen. Hát persze. Ez… egy fontos nap mindannyiunknak – dadogja. – Kinek ne járna a fejében, hogyan sikerül?

– Igaz – sóhajtok.