23.

Eve

– Távol jársz – jegyzi meg Holly, miközben felvesszük a cipőnket egy újabb táncóra végén. Kellett a testmozgás. Eltávolodtam az aggodalmaimtól és felszabadultam, miközben a testem hajlongott, pörgött és rugdosott, nagy sebességgel kigörgetve a nemkívánatos gondolatokat a fejemből. Most, hogy megálltunk, ideje beszélgetni, és a gyötrelem visszafurakodik.

Egész idő alatt kerültem, hogy beszéljek Hollyval, és tőle nem egyszerű megszabadulni. Kitartó és nem a kedves módon. Nem bízom meg „Mindentudó Holly”-ban.

– Igazán? – gondterhelten nézem a padlót, jelezve, hogy ma nincs hozzá hangulatom.

– Jár valami a fejedben? – nógat tovább. Tudom, hogy gondoskodónak és aggódónak kell látszania, de ehelyett hamisnak érzem.

– Sok minden – csattanok fel.

– Akarsz róla beszélni?

– Nem.

– Lefogadom, hogy megtennéd, ha kint lennénk a Meredélyen.

– Ezt hogy érted? – kérdezem, felnézve savanyú arcába.

Az övét sosem láttam szépnek, bár ugyanúgy néz ki, mint a többiek. Eléri, hogy Holly ronda legyen, ami pedig nem könnyű.

– Sehogy – válaszolja, és kissé megriad, hogy visszakérdeztem.

– Rendben. – A hátam dacosan bizsereg.

– Csak mintha ott nyíltabb lennél.

– Biztosan a kilátás miatt – vágok vissza, majd kimegyek, és becsapom magam mögött az ajtót.

Lezuhanyozom magamról a nap eseményeit és bő, fekete, földig érő nyári ruhát veszek fel. Hagyom, hogy a hajam magától száradjon meg, engedem, hogy a vállamra hulljon, aztán mezítláb kimegyek a Meredélyhez.

Nagyon szeretném látni őt!

Bosszantó, hogy észreveszik a különleges kapcsolatomat az én Hollymmal, de egy részemet nem érdekli. Most épp visszaszámolunk egy egész életre kiható változásig, amit én nem irányíthatok, és még jobban bebörtönöz majd, mint valaha, és esélyem sem lesz a menekülésre

Ez az. Most utoljára szánhatok időt magamra.

Az úgy nevezett fiatalságomnak vége.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezem néhány perccel később. Úgy érzem, mintha órákig ültem volna egyedül, bár tudom, hogy nem lehetett több pár percnél.

Ahogy felteszem a kérdést, hirtelen belém nyilall a félelem, hogy nem ő az. De ő az, és a mosolyom szélesebb, mint valaha, engem is meglep. Ez megerősíti azt, amit már tudok.

– Semmi. – Vállat von, és kissé felvonja a szemöldökét.

– Mi van rajtad?

Lenéz, és leesik az álla fodros, csipkerózsaszín ruhája láttán. Szörnyű!

– Csak egy kis semmiség. – Felnevet, és lendületes ívben nekifeszíti a hátát a Meredély fémkeretének, és drámai pózban széttárja a karját.

– Jól áll.

– Úgy gondolod? – kérdezi huncut csillogással a szemében, amitől újra mosolyra húzódik a szám.

– Meg kell néznem, van-e hasonló az én méretemben – mondom elfojtott kacarászás közepette. – Mindig is hatalmas divatikon voltál számomra. Vivian nagyon örülne, ha követnélek.

– Abban biztos vagyok.

Élvezem a könnyed nevetést, ami ránk ereszkedik.

– És milyen volt? – kérdezi. Átveti a karját a korláton, és a kilátást nézi. – Olyan szörnyű, mint képzelem?

– Rendben volt – hazudom. – Őrült gondolat, hogy egy kis részem hamarosan találkozik a fiúval egy tudományos laborban.

– És hogy valamiben, ami ilyen picike, benne rejlik a lehetőség, hogy ilyen hatalmas hatással legyen a világra – mondja Holly, és nem néz rám.

– Az is – felelem, de a gondolattól, hogy mi fog történni az elkövetkező néhány alkalommal, amikor a laborban leszek, nyugtalan leszek. Én döntöttem így, de ez nem jelenti azt, hogy akarom, hogy megtörténjen. Egyszerűen csak az volt a kisebbik rossz.

– Fájt? – kérdezi csendesen. Elkapja a tekintetemet, aztán szégyenlősen a felhőket nézi.

A kérdése meglep, főleg az őszinte gyötrelem miatt az arcán, mintha minden fájdalom, amit én érzek, valahogy rá is hatással lenne.

Megrázom a fejem, és diplomatikusan elmosolyodom, amin tudom, hogy átlát.

– Sajnálom! – mondja, és próbálja a ruhája végtelen anyag mennyiségét a térde mögé gyűjteni, hogy leülhessen mellém. Sok minden van, amit nem egyszerű megoldani. Ha más lenne a beszélgetés mostani témája, nevetségesnek találnám a küszködését.

– Nem tehetsz róla – felelem, és elfordítom róla a tekintetemet, hogy előre nézzek. – A világ, amiben élünk. Az élet, amibe születtem. Már meg kellett volna szoknom.

– Aha… – mondja. Szóra nyitja a száját, hogy folytassa, de megáll. Hosszan kifújja a levegőt.

– És hozzá is szoktam – mondom elgondolkodva. Hagyom, hogy csapongjanak a gondolataim. – Korábban volt egy terv, és tudtam, mi vár rám. Ezekre az eseményekre nem számítottam.

– Senki sem jósolhatta volna meg.

– Azt hiszem, nem.

Pár percig némán ülünk. Kényelmes, de számunkra akkor is ritkaság.

– Eltűnődsz néha azon, hogy mi lenne, ha más időkben élnénk?

– Például mikor? – kérdezi. Hátratolja a testsúlyát, hogy a könyökére támaszkodjon, és az eget nézi. Utánzóm a mozdulatait.

– Nem tudom. – Felsóhajtok. – Az 1960-as években, amikor folyton táncoltak? – javaslom az első korszakot, ami az eszembe jut. Szerintem az történelmünk egyik boldogabb korszaka lehetett.

– Lefogadom, hogy igazából nem így volt.

– Azt mondod, a történelemleckéim hazugságon alapulnak?

– Nem! – dadogja.

Felkacagok.

– Vagy talán a tizenhetedik században, ahol nagy színész lehettem volna a színpadon, melodramatikusan Shakespeare-t szavalva – mondom a karomat lóbálva.

– Akkoriban fiatal fiúk játszották a lányszerepeket. Esélyed sem lett volna. – Holly velem kuncog.

Akaratlanul is elfordítom a fejemet, hogy megnézzem tökéletesen ívelt, felhúzott orrát és rózsaszínű, szív alakú ajkát: egy fiú, aki lányt játszik. Nézzenek oda!

– Miért gondolkodsz azokon az időkön? – Köhög, elhal a nevetése. Felül, a bokáját vakargatja, mintha nem a beszélgetés miatt mozdult volna meg.

– Csak lefogadom, hogy egyszerűbb volt. – A tekintetemet magára vonja egy kis fekete pont, magasan a felhők felett. Nézem, ahogy pislákol és lebeg.

– Mindnek megvolt a maga baja – mondja Holly. Felém fordul, és int, hogy egyenesedjek ki.

– És nekem egyszerűen nem mondják el? – kérdezem, és ahogy ülőhelyzetbe tornászom magam, megpillantom a púpos sebhelyet a csuklómon,.

– Te többet tudsz, mint én – jelenti ki, ami valószínűleg igaz, mert azokra az órákra nem jár velem. Fogalmam sincs, hogy Bram mennyit tud a történelmünkről, sem arról, hogy amit én tudok, igaz-e egyáltalán. Viccelődünk, de akár az egészet újraírhatták volna, hogy átmossák az agyam, és úgy gondolkodjak, mint ők. Lehet, hogy a múltunk hatalmas darabjairól semmit sem tudok, mert ők úgy döntöttek, hogy nem megfelelő a számunkra, és nekem fogalmam sincs róla.

Anya megbízott Vivianben és a körülötte álló csapatban. Egyik veszteséget szenvedte el a másik után, aztán egy nagyhatalmú figura gondoskodott róla, és azt mondta, mindent megtesznek, ami a hatalmukban áll, hogy a lányát épségben világra hozzák. Persze, hogy megbízott bennük. Persze, hogy hallgatott a tanácsaikra, és megtett mindent, amit kértek tőle. Bízott a tudásukban. Biztosan úgy érezte, nincs más választása.

Az ő tudásuk szerint éltem tizenhat éven át, és bár lehet, hogy nincs velem az anyám élettapasztalata, az itteni manipuláció elég sokáig ködösítette a látásomat. Ideje, hogy a dolgok megváltozzanak. Ideje ledönteni azt a falat, és átnézni a repedéseken.

– Azon tűnődöm, milyen volt régen szabadon és egyértelműen szerelembe esni – mondom remegő hangon. Tudom, hova akarok kilyukadni. – Követni a szívünk vágyát, pontosan azt tenni, amit mond, és nem visszafogni magunkat.

– Minden generációnak megvannak a maga szabályai, Eve – jegyzi meg Holly, majd hanyagul hozzáteszi: – Kivéve az 1960-as éveket, akkor úgy tűnik, azt csináltak, amit csak akartak.

– Én is így hallottam – mondom, bár semmi különösebben érdekesre nem emlékszem abból az évtizedből. – Azon tűnődöm, milyen lehetett anyának és apának. Szerelmet találni.

– Szerelmet? – kérdezi Holly halkan, miközben változik körülöttünk az energia, újra megtelik elektromossággal.

– Igen… Megtalálni egymást az ezrek tengerében – teszem hozzá, és kényszerítem magam, hogy folytassam, mert ezt akarom. El akarom neki mondani ezeket a dolgokat. – Te soha nem sajnálod ezt? Hogy elveszett, ami lehetett volna? Nekünk is járna ez a jog. A szerelmet nem lehet korlátozni. De számunkra korlátozzák.

– Én… – Küszködik. A szavaim készületlenül érték őt. Bramet. Holly most csak ő a számomra. Ennek egyre jobban tudatában lettem minden beszélgetésünkkel, minden rólunk szóló gondolatommal, ha nem vagyunk együtt. Többé már alig látom Hollyt. Csak azokat a sötétbarna szemeket észlelem. Bramet látom.

– Tudni szeretnéd, mi az egyetlen dolog, ami miatt szomorú vagyok? – kérdezem remegő gyomorral.

– Micsoda? – kérdezi rekedten.

– Hogy soha nem fogom tudni, milyen az, ha megcsókolnak. Igazából megcsókolnak. Olyan, akit szeretek. – A mondattól elakad a lélegzetem.

Most kimondtam, és várnom kell, hogy megértse, mit várok tőle. Lesütöm a szemem, majdnem lehunyom, ahogy felé fordítom az arcomat. Az ajkam bizsereg a gondolatra, hogy mi következik, és mennyire vágyom rá, hogy megtörténjen. Egy nagy részem attól retteg, hogy egyszerűen eltűnik, mielőtt lenne esélyünk. De nem siettethetem.

Hihetetlenül lassan felfogom, hogy az arca Holly arca mögött elindul felém. A világ megáll. Visszatartom a lélegzetemet, miközben odahajolok, arcom egyre közeledik a legjobb barátomhoz. Az én Hollymhoz, aki röhejes rózsaszín szerelést visel, ám mégis gyönyörű, mint mindig. Az ajkam megduzzad.

Lehunyom a szemem, hogy csak Bramet lássam a fejemben.

– Csókolj meg! – suttogom.

Aztán megérzem őt.