43.

Bram

Lenyelek egy adag árfüvet. Azonnal visszajön, de újra leerőltetem. Megpróbálom a gyengeség egyetlen jelét sem adni.

– Úgy látom, kezdesz hozzászokni – nevet Pufi, amikor észreveszi, hogy berzenkedem, miközben ő a harmadik adagot nyeli.

Fogom az üres konzervdobozomat, kiöblítem a nagy vastálban, amit ők mosogatónak hívnak, és odateszem a kupacba, ami a következő étkezést várja. Nem otthon vagyok, de kezdem látni, hogyan működnek idelent a dolgok. Mindenkinek megvan a maga helye.

Frost a vezérük, aki olyan durva, mint a világ, amiben él. Saunders, ex-KMSz-es, a tudása felbecsülhetetlen, Pufi, Johnny, Nix és még egy csomó név, amit még meg kell jegyeznem, ők alkotják Frost seregét, a Szabadárokat.

Egy pillanatig a helyiséget pásztázom, nézem a kábé tíz Szabadárt, akik esznek, titkokat suttognak, információt osztanak meg. Eve neve néhány másodpercenként hallható, és a fülembe jut, mintha valaki a saját nevemet mondaná.

– Bram? – riaszt fel egy nő hangja.

– Igen, bocs… Helena, ugye? Én csak…

– Álmodoztál? Nem hibáztatlak. Bármi esély, hogy máshol legyél, mint ők, megéri, hogy ellógj oda – mondja, oldalt megkocogtatva ráncos, szeplős fejét.

Felemeli a legalább száz használt konzervdobozzal és bögrével teli műanyag tartót. Látom a karjában lüktető ereket, ahogy átviszi a konyhaként használt helyiség másik végébe. Fizikailag erős ahhoz képest, hogy a hetvenes évei elején jár.

– Még soha nem láttál nőt felemelni valamit? – viccelődik, majd a bicepszét hajlítgatva kimegy.

Kimegyek utána, és abba a helyiségbe tartok, ami a szobám lesz a következő időben.

Navigálok a látszólag végtelen folyosókon, kikerülöm a minden kereszteződésnél csöpögő árvizet, és rájövök, hogy rossz felé fordultam.

– Hahó? – kiáltok. A hangom elhal a nehéz levegőben.

A francba! Csak ez kellett. Ekkora dinkát!

– Hé? – kiált egy vékony hang.

Megfordulok, és egy fej kandikál ki az egyik ajtón, úgy tíz méterre tőlem.

– Ó, te vagy az! A pilóta! – mondja elvéve a színezett védő-szemüvegét a szeméről.

– Szia, Johnny! – A szívem összeszorul. Ő a legfiatalabb a Mélységben, sőt az egyik legfiatalabb a bolygón. Úgy tippelem, tizennégy éves, és nem hagyott magamra, amióta megérkeztem. Mint valami Eve rajongó, aki megszállottan hallani akar minden infót, minden részletet Eve-ről, Hollyról és az apám találmányairól.

– Eltévedtél? – kérdezi.

Nincs értelme eltitkolni, és jobb Johnnyba botlani, mind Frostba. Bólintok.

– Gyere be! Igazából segíthetsz nekem. – A feje hirtelen eltűnik a szobában, az ajtó nyitva marad, várja, hogy kövessem.

Sóhajtva besétálok.

A szemem összehúzódik, és felemelem a kezem, hogy védjem a fénytől, ami fogad.

– Jaj, bocs! – motyogja. – Tessék, használd ezt!

Odadob nekem egy színezett szemüveget, olyat, amilyet ő is visel. Felveszem, mielőtt még a fény szétolvasztaná a retinámat.

– Jobb? – kérdezi.

Bólintok, mert a szemüveg blokkolja a fényt, és végre látom, hol vagyok.

Kihagy a szívverésem. Itt áll előttem…

– Eve? – suttogom, és letépem a szemüveget.

– Tedd vissza! – kiáltja Johnny, amikor elvakít az erős fehér fény.

A fejemre húzom és pislogok. Eve újra megjelenik. Ő az, ott áll a szoba közepén, és a falat bámulja.

– Nem igazi, te idióta! Azt hittem, te felismersz egy hologramot, ha látod.

Hirtelen látom a szoba sarkában felállított holoprojektorból áradó fénynyalábokat.

– D-de hogy csinálod ezt? – dadogom, leginkább azért, mert újra látom Eve tökéletes arcát.

– Nem ismered fel a saját apád találmányát? – kérdezi (ohnny, és felveszi a megvilágított billentyűzetet a padlóról.

Bepötyög pár dolgot, és Eve hirtelen felém fordul.

– Szia, Bram! Hiányoztál. – Kacsint.

– Hagyd abba! – kérem, és ráteszem a kezem Johnnyra, hogy fejezze be a gépelést.

– Oké, oké.

Odalépek a szoba sarkába, és közelebbről szemügyre veszem az apró projektorokat, amik odavetítik Eve képét Johnny nyirkos szobájába a Mélységben. WELLS TALÁLMÁNYOK, olvasom a matt fekete külső borításon.

– Honnan szerezted ezt? – kérdezem.

Felém fordul.

– Ezeket? Ó, ilyenek mindenfelé vannak Centralban, sima holoprojektorok.

Visszanézek rá, és várok. Ez hazugság, és tudja, hogy tudom. Persze már évek óta vannak holoprojektorok Central minden épületén belül és kívül. Apám Projektáns Programjának részeként telepítették őket, azzal a szándékkal, hogy használatukkal lehetővé tegyék a Projektánsoknak, hogy szabadon járhassanak a társadalomban. Amikor a programját leállították, a projektorok maradtak, és új szerepük lett, hirdetéseket és KMSz-propagandát vetítettek az utcákra, a legújabb csónakmodelleket és úszó házakat pedig a folyóra.

De ezek nem alap holoprojektorok.

– Oké – ismeri be Johnny. – Tudtam, hogy kiszúrod.

A kicsi H betűre céloz, amit a WELLS TALÁLMÁNYOK után nyomtak.

Holly.

– Azok az én projektoraim – mondom. – Azokat csak egy helyen használják.

– A Kupolában. – Johnny felvonja a szemöldökét.

– Hogyan…

– Néhány jó ember az életét adta, hogy megszerezzék ezeket – válaszolja, és az arckifejezése hirtelen megváltozik.

– Ó, sajnálom! – A vállára teszem a kezem.

– Nem, semmi baj. Erre vállalkoztunk. – Vállat von. – Csak működésre kell bírnom ezt a vackot.

Eve-re pillantok, aki most úgy áll, mintha egy pillanatra mélyen elgondolkodott volna. Aztán körülnézek Johnny szobájában. Vezetékek, áramköri lapok, monitorok, számítógépek, billentyűzetek. A szerepe idelent elég nyilvánvaló.

– Mi a francra akarod azokat használni? – kérdezem, és próbálok választani a végtelen számú lehetőség közül.

– Hát, az titkosított – vigyorog –, de magunk között szólva mondjuk azt, hogyha Eve valaha is kijutna arról a helyről, egy csali talán nem a világ legrosszabb ötlete. – Kacsint.

Bólintok, kicsit felemelem a szemüveget, és ráhunyorgok a kis szobában ugráló fényre.

– Hát, most még messze nem tökéletes – nevetek.

– Szerinted tudsz segíteni? – Nem tudja eltüntetni a reménykedő mosolyt az arcáról. – Ha bárki elérheti, hogy ez működjön, akkor az te vagy.

Az elmúlt pár nap döntő pillanatai, az összes életemet megváltoztató döntések közül ez tűnik a legfontosabbnak. Apám végleges elárulása. A szívem kalapál a gondolatra, hogy segítek a Szabadároknak a saját találmányát elenne felhasználni.

– Igen, segítek – felelem, és leülök mellé a padlóra. – De figyelmeztetlek, én nem vagyok az apám.

– Az alapján, amit hallottam, az valószínűleg jó dolog – állítja Johnny. – De csak tanultál ezt-azt az évek alatt, amíg vele dolgoztál.

– Vele? – nevetek. – Senki sem dolgozik dr. Wellsszel. Az ember neki dolgozik.

– Jesszus, és én még azt hittem, hogy nekem rossz – válaszolja Johnny.

– Mire célzol? – kérdezem, mert nem értem a megjegyzését.

– Frost. Apa. Az apám – magyarázza Johnny.

– Frost az apád? – kérdezem kicsit talán túl döbbenten.

– Aha. Az alma tényleg elég messze esett a fájától. – Nevet. – Apa nagy sajnálatára.

A következő néhány órában megosztom a hologramokkal kapcsolatos korlátozott tudásomat Johnnyval. Ő két kézzel kap minden szó után, kitölti a hézagokat. Mire levesszük a szemüvegünket a vakító fény megszelídült, a fénykibocsátást kijavítottuk, a fókuszt kalibráltuk, és ott áll előttünk Eve tökéletes mása.

– A csudába! – sóhajt Johnny a szépsége láttán.

– Látnod kellene az igazit – felelem.

– Ha te mellettünk állsz, talán látni is fogom. – Elmosolyodik.

Talán igaza van.