58.

Eve

– Vivian nem járt itt – közlöm másnap reggel, amikor hallom, hogy Kadi anya besétál az ajtón. Örömmel látom, hogy hozott kulcsot a bilincshez, ami egész éjszaka a csuklómon maradt. Alatta a bőr kivörösödött és fáj, de ez egyáltalán nem zavar. Ehelyett az agyam folyamatosan küzd az elkerülhetetlen, rémálomszerű víziókkal, amik a fejemet támadják. Először megpróbáltam megakadályozni, hogy elszundítsak, hisz az iszonyat biztosan betörne az álmomba, de így is rám találtak, és magukkal hoztak egy hideg verejtékkel, hányással és szorongással teli éjszakát.

Megkönnyebbülés, hogy most új nap kezdődik. Egy új nap valahogy reményteli, mintha új felfedezések új lehetőségeit hordozná. Még mindig nem tudom, merre lépjek tovább a tegnapi leleplezés után, de egy új nap annak új lehetőségeit szimbolizálja, hogy megértsem az egészet.

Azt mondogatom magamnak, hogy idővel még több dologra derül fény. A világ körülöttem kezdi felfedni magát, és megmutatni igaz valóját. Csak nyitottnak és ébernek kell lennem arra, amit látok és hallok magam körül. Amint többet tudok, valahogy kitalálhatok egy új tervet.

– Elfoglalt volt – mondja Kadi anya, és szórakozottnak tűnik, ahogy átadja a tablettáimmal teli csészét, majd letesz mellém egy tálcát, felfedve a gyümölcsből és gyógyteából álló reggelit.

Miközben elrendezi a ruháimat aznapra, a kezembe borítom a tablettáimat és közelebbről megnézem. Belegondolok, menynyit szedtem ezekből az évek során.

Vitaminok, ahogy állítják, vagy újabb hazugság?

Gyorsan a párnám alá teszem őket, mielőtt Kadi anya visszafordulna hozzám.

– Minden rendben? – kérdezem.

– Hát persze, kedvesem! – mosolyog és bólogat szokásos derűs modorában. De hallom a hangja remegését, és látom, hogy a szeme megtelik könnyel. Tudom, hogy hazudik.

Megáll, és mélyet lélegzik.

– Sajnálom! – préseli ki magából, és leteszi az összeszedett ruhákat az ágyra. – Meg kell kérnem Tabia anyát, hogy ma ő segítsen neked elkészülni. Nem érzem túl jól magam.

– Kadi anya? – kiáltok utána, ahogy nézem, amint kimenekül a szobából.

Úgy volt, hogy előkészülök a beültetésre, amikor a megtermékenyített petesejtet visszakapom, és női mivoltom először vizsgázik igazából. Mivel nem vagyok benne biztos, hogy sikerült-e a küldetésem, hogy elpusztítsam azt a petesejtet és bármi mást, ami tőlem van náluk, nem világos, hogy az előző terv halad-e tovább. Csak azt tudom, hogyha igen, akkor azt akarom, hogy Kadi anya mellettem legyen. Tudom, hogy benne megbízhatok.

– Maradj velem! – kiáltom. Kezemet kinyújtva könyörgök, és azon tűnődöm, mi változhatott tegnap óta, hogy ilyen távolságtartó és szórakozott lett.

Hátradobom a takarót, és épp utánamennék, de miközben ő kivágja az ajtót, és kiszalad, megszédülök. Mély levegőt veszek, és lehunyom a szemem, de az érzés erősödik, a testem nehéz és irányíthatatlan. Próbálok segítségért kiáltani Kadi anyának, de nem történik semmi. Úgy tűnik, nem tudom nyitni vagy zárni a számat.

Tudom, hogy kimerítettek az előző nap eseményei. Bár próbálták fejleszteni az erőnlétemet tánccal, boksszal és harcművészetekkel az évek során, tegnap úgy mozogtam, mint még soha. Túl hamar megerőltettem magam a baleset után. A testem most fizet érte.

Néha az agyam az anyám felé fordul. Az ő teste nem tudta őt és engem életben tartani. Cserbenhagyott minket. Talán az enyém is ugyanolyan lesz. Talán az én jövőmnek is lőttek. Talán a történelem – elkerülhetetlenül – ismételni fogja önmagát.

Az ujjaim a durva bőrdarabon pihennek a csuklómon, és nyomasztó szomorúság lesz úrrá rajtam a gondolatra, hogy mi történhetett volna.

A szédülés hullámokban tör rám, hányingerem lesz. Lehunyom a szemem, és mélyet lélegzem, lassan fújom ki a levegőt, majd magamba szívok egy új adagot, és érzem, hogy szétterjed meggyötört csontjaim körül.

– Szép volt!

Kipattan a szemem. Vivian áll az ágyam lábánál, és a körmeit nézni, mintha nem érdemelném a teljes figyelmét.

– Tényleg nagy kupit hagytál odalent. A pusztítás terme.

– Jó – felelem dacosan, és kicsit kihúzom magam a fejtámlánál, kényszerítem kótyagos fejemet, hogy szedje össze magát, míg Vivian előttem áll. Nem akarom, hogy gyengének gondoljon. És nem csak ez: nem akarom, hogy pánikba essen, és még jobban lekorlátozza az itteni életemet. Iszonyatos lenne, ha ágyhoz lennék kötve.

Felpillant, és farkasszemet nézünk, majd undorodva hunyorog.

– Tudok az összes hazugságodról. Nem akarok részt venni benne – jelentem ki, és az egyik szemöldököm az ég felé szalad.

– Tudom. Hallottuk – mondja negédes mosollyal a szoba sarkába pillantva, ahol egy króm biztonsági kamera bámul vissza ránk. – Szép, érzelmes kis műsort adtál tegnap éjjel. Az a sok sírás és zokogás – gúnyolódik, a keze körkörös mozdulatokat tesz, miközben az arca az enyémet utánozza. Hirtelen abbahagyja, kifürkészhetetlenné válik a tekintete. – Nem lenne szabad így megerőltetned magad.

– Törődsz is te azzal!

– Eve… – Bosszúsan felsóhajt, mintha nem lenne okom megsértődni. – Ideje a fejed és nem a szíved után menni.

– Vagyis?

– Amit itt teszünk, azt a nagyobb jóért tesszük.

– Azzal, hogy istent játszunk?

– Úgy, hogy feláldozzuk a túlnépesedetteket azért, hogy esélyt adjunk azoknak, akik változtatni tudnak – mondja oldalra döntve a fejét.

– A lányoknak?

– Természetesen.

– És mi van, ha én csak fiúkat tudok szülni?

– Dolgoztunk ezen az érdekedben – osztja meg velem, mintha cinkos lennék a tervében. – Nem bízhattuk ezt a véletlenre. Egy fiú kudarc lett volna. Azt nem akartad volna. Minden, amit odalent láttál, érted van.

Iszonyodva leesik az állam.

– Nem akarom. Én nem csináltam…

– Az érzelmi kötődésed természetes, Eve. De itt sokkal többről van szó, mint egy gyermek anyjának lenni. Ez a túlélésért vívott harc. Ha nem manipuláljuk a természetet, ha nem használjuk ki teljesen a tudományt, amit alkottunk, elveszítjük a jogunkat, hogy itt legyünk.

– Ez több, mint egy játék, amit vagy megnyerünk, vagy elveszítünk. Ha azt tesszük, amit te javasolsz, amúgy sem érdemeljük meg, hogy itt legyünk! – kiáltom, és beszéd közben felforrósodik a testem. – Az anyatermészet nem hirtelen kapcsolta ki az irántunk érzett szeretetét. Az olyan tettek, mint amit te művelsz, fordította őt elsősorban ellenünk. Hogy nem tiszteljük a… varázsát – keresem a megfelelő szavakat, ami nem könnyű, amikor Viviannel vitázok. – Az ő képessége vezetett minket ide, hogy életet és szerelmet adjon. Meg kell neki mutatnunk, hogy nekünk is fontos, és vezekeltünk, bármilyen szörnyűségek is történtek korábban.

– Érdekes gondolat. – Vivian lassan bólint.

– Komolyan beszélek. Nem ismételhetjük meg a múlt hibáit – mondom a mellkasomra tett kézzel.

– Igazad van – Vivian összeszorítja a száját, de képtelen elrejteni egy mosoly csíráját. – Nézzük, mit tesz az anyatermészet holnap a te „vezeklő” és gondoskodó szíveddel!

– Tessék? – Nagyot nyelek.

– A beültetés – suttogja Vivian színpadiasán, és meglepetten elkerekedő szemmel gúnyol. – Ugye, nem felejtetted el? Monitoroztuk a folyamatot. A megtermékenyített sejtek tökéletesen osztódnak…

Az elhatározásom az arcizmaimmal együtt elernyed.

Vivian arcára gúnyos mosoly ül ki.

– Így van. Holnap lesz az a különleges nap, amikor begyűjteni a lehetséges utódodat, és adsz neki egy esélyt az életre. A kislány már vár rád, Eve anya. A sejtjei osztódnak, rügyező jövője szikrázik a lehetőségektől. Most már csak arra van szüksége, hogy a kedves édesanyja, aki felismeri az élet szépségét, és az élet bármely ígéretének elpusztítását iszonyatosnak és kegyetlennek találja, begyűjtse. A kislány már itt van, Eve! Gratulálok!

Én nem ajánlhatok neki cserébe semmit.

– Élvezd a napot, amit a Kupola csodáinak felfedezésével töltesz! – mondja Vivian, és hangjából süt a szarkazmus. – Holnap este várlak a lányoddal együtt.

Tévedtem. Vivian, mint mindig, most is két lépéssel előttem jár. Pontosan ott vagyok, ahol ő akarja. Kevesebb, mint huszonnégy órán belül a sorsom megpecsételődik. Örökre csapdába esek itt.