24.

Bram

A kapcsolat megszakadt.

A szavak elvakítanak, ahogy bevilágítják a maszkom belsejét.

– Mi történt? – kérdezem, összenyomva a hüvelyk és kisujja-mat, hogy egyenesen Hartmanhez beszélhessek, ha esetleg Eve még mindig hallana.

Eve. Ajkaink egy nagyon rövid pillanatig összeértek, az első csókom egy lánnyal, az ő első csókja valaha, és vége volt szinte még mielőtt elkezdődött volna.

– Hartman? Mi történik? Szétkapcsolódtunk? – kérdezem, és egyre jobban kétségbe esem, ahogy múlik a pillanat. Eve engem választott. Tudom, hogy nem Hollyt csókolta meg. Hozzám fordult, a valódi önmagamhoz.

Lecsúsztatom a maszkomat, félig-meddig arra számítok, hogy megint kitépik a kezemből, és a fejemhez vágják. Ehelyett sokkal aggasztóbb látvány fogad.

– Miss Silva. – Tisztelegve fejet hajtok, amikor megakad a tekintetem összetéveszthetetlen alakján, miközben a szemem alkalmazkodik a helyiség sötétjéhez. Eddig még sosem láttam őt a stúdióban. Valami mozog a látómezőm szélén. Gyorsan odapillantok, és látom, hogy Hartmant biztonságiak kísérik ki az ajtón az öltözőbe.

– Az az enyém. Azon… bizalmas adatok vannak! – kiáltja, miközben az őr kitépi a meghajtóját a terminálból, és bedobja egy fekete műanyag zacskóba.

– Szerintem beszélnünk kell, Bram. Szerinted nem? – kérdezi Vivian higgadtan, a háta mögé tett kézzel, rideg arcát megvilágítják a stúdió tompa fényei.

Hartmant kitessékelik a helyiségből, és az ajtó sziszegve bezáródik. Most már csak ketten vagyunk Viviannel.

Hirtelen fázni kezdek, és ráeszmélek, milyen védtelennek is érzem magam, hisz csak egy Lycra ruhát viselek előtte.

Vivian nem szól egy szót sem, csak hagyja, hogy az agyam dolgozzon helyette. A csend félelmetes. Olyan könnyedséggel árad belőle a hatalom, hogy máris legyőzött.

– Hartmannek semmi köze nem volt hozzá. Az egész az én művem – jelentem ki.

– Az lehet, de egy csapatot alkottok, és egyikőtök tettei kihatnak a másikra. Megkérhetett volna, hogy állj le. Szólhatott volna nekünk, hogy zavarja a mostani viselkedésed.

– Úgy érti, jelenthetett volna rólam? – kérdezem.

– Pontosan. A csapatotokból csak ő nem tette meg. – Elhallgat, hogy felfogjam a szavait.

Az egész osztag jelentett engem? Ennyire felelőtlen voltam? A tetteim ilyen nyilvánvalóan önzőek voltak? Tényleg kockára tettem mindent, amit próbálunk elérni? Az emberiség jövőjét? A szívem majdnem olyan gyorsan ver, mint néhány perccel ezelőtt, amikor az ajkam milliméterekre volt Eve ajkától.

Majdnem.

– Fel vagy függesztve, Bram – közli Vivian. – Te, és persze Hartman is.

– Nem, ezt nem teheti! Most nem. Annyira közel járunk. Ezért dolgoztunk egész életünkben. Most szüksége van rám! – kérlelem, ráébredve, hogy nem láthatom majd Eve-et. Soha nem kapom vissza azt a pillanatot.

– Elfelejtetted, hol a helyed? – kérdezi Vivian nyugodtan, szinte mintha élvezné a pánikomat. – Eve-nek nincs rád szüksége. Eve-nek nem Bram Wellsre van szüksége. Eve-nek Holly kell – javítja ki nyilvánvaló tévedésemet. – Eve megkapja a tervezett időt Hollyval, mint mindig, csakhogy a személy a szeme mögött nem te leszel, amíg be nem bizonyítod nekünk, hogy újra eléred azt a színvonalat, amit a pilótáinktól elvárunk.

Képtelen vagyok ránézni. Hosszú a közös múltunk. Itt nőttem fel. Álltam előtte kisfiúként, ő adta ki a parancsokat, hogy mire vegyem rá Eve-et. Most tizennyolc éves vagyok, férfi, de újra annak a kisfiúnak érzem magam.

– Egy hetet kapsz, hogy átállítsd magad. Hogy újra rendbe hozd a fejedet. Szükségünk van rád, Bram, most jobban, mint bármikor, de nem engedhetem meg, hogy Eve-vel legyél, míg eszedbe nem jut, hogy miért vagyunk itt mindannyian. Szükségünk van rád, de attól még pótolható vagy. – Vivian rám mered, én pedig lehajtom a fejemet, hogy így tudassam vele, hogy hallottam, felfogtam és megérettem a szavait.

Vivian sarkon fordul, hogy távozzon, és vár, hogy az ajtó félrecsusszanjon. Mielőtt kilép, visszanéz rám.

– Ó, és Bram, nem csak a te karriered forog kockán. Ha nem hozod magad újra formába, örökre lekísérnek a Toronyból. Ki a lenti világba. Téged és Hartmant is. Ez ne felejtsd el!

– Te idióta! – üvöltök magamra, miközben belebokszolok az öltözőszekrénybe. Kihúzom az öklöm az ujjperceim körül kialakult mélyedésből, aztán visszatolom, és kétszeresére mélyítem.

– Mi jutott eszedbe, te agyalágyult?

Belefejelek a fémbe, és ott tartom, próbálom lecsillapítani az agyam dühöngő gondolatait.

– Igen, pontosan. Mi jutott eszedbe? – szakítja félbe Hartman az önostorozásomat, ahogy belép az öltözőbe kezében a fekete szemeteszsákkal, amibe a meghajtóját tették.

– Sajnálom, haver! Egyszerűen elragadtattam magam. Eve odahajolt a csókért, és én…

– Oké, oké, vágom! – mondja, és akaratlanul is észreveszem aggódó arckifejezését. – Haver, jól vagy? – A merevlemezt leteszi a padra, és odalép hozzám. Csak amikor nedves cseppek keretezik a látásomat, és homályosítják el a helyiség széleit, akkor jövök rá, hogy sírok.

– Ja. Ja. Jól vagyok. – Elnevetem az ügyet, és letörlöm a könnyeket, mielőtt kibuggyannának. – Csak kicsit besokalltam ettől az egésztől.

– Tudom, hogy nehéz, Bram. Te Eve-vel nőttél fel. Egész életedben azért dolgoztál, ami a következő néhány hétben megtörténik, és természetes, hogy te több érzelemmel állsz a dologhoz, mint mi többiek. – Hartman minden tőle telhetőt megtesz, hogy vigasztaljon. Ha nem lenne ekkora tévedésben, talán még valami hatása is lenne.

Persze, mindaz, amit mond, igaz. Tényleg több érzelemmel állok a dologhoz, mint a többiek. Az elejétől fogva itt vagyok, és közeledünk a pillanathoz, amiért mindannyian olyan keményen dolgozunk. De az az igazság, hogy szerintem nem ezért vagyok feldúlt. Kutatok az agyamban, és folyton oda lyukadok ki, hogy valahogy be kell fejeznem azt a csókot.