12.

Bram

Futok. Nem, sprintelek. Még soha életemben nem mozogtam ilyen gyorsan. Hartman alig tud lépést tartani velem, ahogy átrepülünk az öltözőn. Letépem a maszkot az arcomról, és ledobom a földre, ahol a fémfolyosón át kicsúszik a stúdióból.

Szirénák visítanak. A vészfények mélyvörös csíkokat vetnek a sima falakra, miközben befordulunk a sarkon a liftakna felé. Még mindig látom azt az utolsó képet Eve-ről, ahogy Holly felé nyúl, felém, aztán rácsukódik az ajtó… Rájuk.

A lány odabent van abban a fémgömbben azzal az őrrel. Azzal a katonával. Azzal a férfival. Egyedül.

Egyszerre gondolok minden lehetőségre. Minden kimenetelre. Minden végeredményre.

Oda kell jutnom Eve-hez.

Adrenalinhullám cikázik át a testemen.

Oda kell jutnom Eve-hez.

A szemem csak a liftet látja. A testem nekicsapódik a hideg fém és üvegajtónak, de nem érzek semmit. Ujjaimat becsúsztatom a legkisebb résbe, a fémkeret nyom a kompressziós kesztyűn át, ami még rajtam van. Ezeket az ajtókat úgy tervezték, hogy ne lehessen betörni.

– Így tudod kinyitni! – üvölti Hartman, ahogy odaér hozzám. Nem törődöm vele, és megpróbálom az öklömmel szétfeszíteni az ajtókat. – Mágnesesen zárnak, Bram! – folytatja, miközben drótokat húz elő egy kicsi elektromos kütyüből. – Tégy valami hasznosat, és csavard le a fedelé… – Megáll a mondat közepén, félbeszakítja a zaj, ahogy letépem a fémborítást a falról, mintha csak karton lenne. – Vagy ez is működhet.

Újabbakkal cseréli ki a drótokat a kezében a kütyüből. Amikor az utolsó a helyére kattan, megnyom egy gombot a kezében tartott dobozon, és halljuk, hogy a lift életre kell a vastag, átlátszó ajtók mögött.

Hartmannel egymásra nézünk, mindketten próbálunk nem gondolni arra, mit találhatunk, ha azok az ajtók kinyílnak.

Ahhoz a ponthoz ugrok, ahol az agyam elemezni próbálja a helyzetet.

Egy fegyveres katona elrabolta a legértékesebb emberi lényt a bolygón, és most össze van zárva vele egy szűk térben, és mi épp készülünk szembeszállni vele. Konkrétan a fajunk jövője függ attól, hogy mit teszünk ezután. Fegyvertelenek vagyunk, és én testhez simuló Lycrát viselek. Ha a pasi támad, nekünk annyi.

– Hol van? – dörrenek rá Hartmanre, átnézek az üvegen, várom, hogy a gömbkamra megjelenjen. Egy örökkévalóságig tart. Hartman a kütyü képernyőjét nézi, amit bedrótozott a falba.

– Három emeletre van. Kettő… egy… – Megáll, amikor halljuk a közeledő lift halk surrogását. Aztán látjuk, ahogy az ajtó túloldalán ereszkedik, krómozott külső fala eltorzítja a tükörképünket, amikor megáll előttünk.

Odabentről nem hallunk hangokat.

Sem sikolyokat.

Kihagy a szívverésem, amikor szörnyű képek villannak fel az agyamban a legrosszabb eshetőségekről. Kirázom őket a fejemből.

Nyílnak az ajtók, és az ösztöneim átveszik az irányítást.