21.

Bram

Nem tudok aludni.

Azt hiszem, ez nem meglepetés, bár a ma éjszaka más. Általában az agyam tart ébren, a küldetésekre gondolok, a jövőre és Eve-re (persze). Nappal a gondolatok folyamát egy gát tartja kordában az agyamban, de éjszakánként átszakad, és a folyóba fullad az alvás minden esélye.

De ma éjjel nem az agyam tart ébren. Egy érzés, egy testi érzés, hogy valahol a testem mélyén valami settenkedik. Azt hiszem, ezt hívják „pillangóknak”, bár az sokkal lágyabb képet jelent a fejemben, mint amit én érzek. Bennem csapdába esett kolibrik vannak, akik megállás nélkül repdesnek ide-oda, a szárnyaik megállás nélkül verdesik az érzéseim húrjait, miközben az ágyamon fekszem.

Egy apró pukkanás töri meg a csendet, mire én átgördülök, és azt látom, hogy Hartman az olvasólámpája fényében ül az asztalánál a szoba távolabbi sarkában.

– Rágóguminak hívják – mondja, amikor megérzi, hogy figyelem.

– Ha? – kérdezem. Csücsörít a szájával, és megjelenik egy kék gömb. Egyre nő, aztán kipukkan, és az orrára ragad.

– Ez vintage! – jelenti ki, és odadob hozzám egy kicsi, fényes téglalap alakú papírdarabot. – Kóstold meg!

– Jesszus, édes illata van! – mondom, kibontva az ezüstfóliát, és megszaglászva a kék gumicsíkot.

– Ne pazarold el! Nem olcsó az a cucc!

– Kösz – felelem, és úgy úszom meg, hogy ki kelljen próbálnom, hogy finoman a kezeslábasom mellényzsebébe csúsztatom.

– Az elmúlt harminc percben folyamatosan összedörzsölted az ujjaidat – közli, és hirtelen észreveszem, hogy azt a pontot masszírozom, ahol Eve korábban megérintett. Emlékszem az érzésre, amit a kinetikus kesztyűim generáltak az ujjaimon, amit Eve kreált azzal, ahogy vezette a kezemet a kockán.

– Haver tudod, hogy ma megint a határokat feszegetted –közli Hartman, és akaratlanul is úgy érzem, nehezen közelít ehhez a témához. – Ugye tudod, hogy láttam, mi folyik ott, hogy mindketten úgy tettetek, mintha nagyon ki akarnátok rakni a Rubik-kockát, ami egyébként tök romantikus gesztus volt a részedről.

Oké, talán mégsem közelíti meg nehezen a témát.

– Mindketten tudjuk, hogy maximum húsz lépésben ki tudja rakni azt az izét. Tudom, hogy te is ki tudod rakni. Ültem, és néztem, ahogy babráljátok, átaludtam a folyamatos kattogást, amikor évekkel ezelőtt rájöttél. De ma Eve többször is hibázott. Szándékosan utasított, hogy rosszul forgasd, és így kicsit tovább maradj a Meredélyen.

Nem mondok semmit. Mit mondhatnék? Teljesen igaza van.

– Figyelj, ha én látom, akkor fogadhatsz a következő varrataidban, hogy az apád is látja, és ha valami rohadt csoda folytán ő nem, akkor Miss Silva biztosan. – Vár, hogy megtörjem a csendet, de nincs mit mondanom.

– Légy óvatos! Néha azt kívánom, bár ne hoztak volna ilyen jól rendbe! Akkor lennének sebhelyeid, amik emlékeztetnek arra, mi történik, ha megszeged a szabályokat. Az apád talán nem büntet meg nyilvánosan, de az rohadtul biztos, hogy megfizetsz érte, haver! – Felsóhajt.

– Ma voltunk Eve-vel a legtovább testi kontaktusban – mondom, miközben Hartman ágyának alját bámulom. – Tudom, hogy tilos.

– Pontosan! Gondolj bele, hány pilóta veszítette el a munkáját vagy még rosszabbat pont ezért! Lucas, Kook, az a másik, fura orrú pasas.

– Saunders?

– Ja, mindannyian lassan beleszerettek, aztán feszegették a megbízatásaik határait. Ez bűncselekmény, Bram! Bármi, ami esetleg veszélyeztetheti Eve-et, azért börtön jár, haver! – figyelmeztet Hartman. – Ne hidd, hogy nem látom, mi folyik köztetek!

Túlságosan jól ismer. Eve-et is ismeri. Ráadásul igaza van. Ez hatalmas hülyeség. Régen kinevettem azokat a pilótákat, akik idejöttek, felesküdtek a KMSz-nek, aztán bumm, a munka első hónapjaiban beleszerettek Eve-be. Saunders, Lucas, Kook… Idióták. Én Eve-vel nőttem fel, és mégis profi maradtam. A szándékaim, az indítékaim mindig tiszták voltak. Mi ez a változás? Miért most? Honnan jönnek ezek az érzések? Féltékeny vagyok a Potenciálisokra? Talán. Ez a szerelem a félelemből született, hogy elveszíthetem Eve-et, most, hogy felszólították, teljesítse be a sorsát?

Az előbb a szerelem szót használtam?

Talán mindig is szerettem.

*

– Hahó? – kiált ártatlan hangja. – Hogy hívnak?

– Holly vagyok – válaszolom, és bámulom Eve hihetetlen arcát a maszk prototípusán keresztül, amit az apám most fejezett be. Eve nagy kék szeme megpróbál megfejteni engem, mintha az agyamba nézne, pedig nem is vagyunk egy szobában.

– Igazából ki vagy? – kérdezi. Nagyon okos.

Érzem a körülöttem álló felnőttek ideges energiáját, bár nem látom őket az arcomon viselt maszkon túl.

– Fejezze be! – suttogja Vivian az apámnak, amit aztán apa ingének zizegése követ, amikor felkel, hogy befejezze a programot.

– Gyerek vagyok – válaszolom Eve-nek gyorsan. – Pont olyan, mint te.

Eve rám néz. A bensőm megremeg.

– Én Eve vagyok – mondja erre ö, és megpróbálok elfojtani egy mosolyt.

Érzem a pillantásokat a szobában.

– Lehetünk barátok?— mondom a szöveget, ahogy arra utasítottak a program kezdete előtt.

– Talán – ugrat.

Felsóhajtok.

– Mi az? – kérdezi Hartman.

– Szerinted… – Megállítom magam, mielőtt feltenném a kérdést.

– Mi az?

Ránézek. Benne bízhatok. Jobban, mint bárkiben.

– …szerinted ő is érzi?

A szemét forgatja, aztán lefejeli az asztalt.

– Atyaúristen, Bram! Nem hiszem el, hogy ezt kérdezted! Mármint tudom, hogy közelebb kerültetek, látom, bárki láthatja, de komolyan, haver, ő Eve! A személy, akiről beszélsz, a lány, akiről azt kérdezed tőlem, hogy érez-e valamit irántad, az Eve. Az emberiség Megmentője. E.V.E.

Nem lett volna szabad kinyitnom a számat.

– Mármint gondoltam rá, hogy így érzel iránta, de igazából sosem gondoltam, érted, amit mondok? Azt sosem hittem, hogy leszel olyan hülye, hogy hagyod, hogy az érzéseid irányítsanak. Hogy hagyod, hogy kihasson a küldetéseinkre.

– Oké, oké, felejtsd el, hogy bármit is mondtam!

– Ó, hidd el, úgy lesz! Kitörlöm ezt az egész beszélgetést a memóriámból, aztán a kukát is kiürítem – közli, miközben úgy tesz, mintha az agya tartalmát kiborítaná az asztala melletti szemetesbe. – Elmegyek zuhanyozni. Vagyis nem, te mész.

– Tessék? – kérdezem, amikor a szobánk fürdőszobája felé mutat.

– Te, zuhany, most! Le kell hűtened magad. Mosd le magadról ezt az őrültséget, és gyere vissza tiszta fejjel! Vissza akarom kapni a régi Bramet, a profi Bramet, a győztes Bramet. Nem ezt a szerelemittas zombi Rómeót, aki mindkettőnket le fog csukatni életünk végéig. Zuhany, most! – parancsolja.

Vonakodva felkelek az ágyról, és behúzott nyakkal kimegyek a fürdőszobába.

Hát, ez nem ment túl jól, Bram, te komplett idióta!

Jólesik a hideg zuhany. Szükségem van rá. Frissítő és azonnal kiszellőzteti a fejemet. A gond csak az, hogy Hartman tizenöt perces kiselőadását is eltünteti, és már megint itt maradok az új, repdeső kolibrikkel, amiket a hideg víz felébreszt.

Az a helyzet, hogy ő talán ismeri Eve-et, de nem úgy, mint én. Ez nem csak az én fejemben létezik. A dolgok megváltoztak, mióta látta az arcomat. Most már tudja, hogyan nézek ki, hogy néz ki az arc Holly mögött. Amikor Hollyt látja, vajon őt látja vagy engem? Ami még fontosabb, kinek az arcát akarja látni?

Kilépek a zuhany alól. A víz automatikusan eláll, és beindul az újrahasznosító folyamat zaja, ami megtisztítja vizet és visszapumpálja a rendszerbe. Megnézem az arcomat a tükörben. Mélybarna szemeim önmagukat fürkészik, keresnek valamit. Választ? Egy jelet? Jézus Mária, Bram, szedd össze magad!

Tudom, hogy ma feszegettem a határokat, azt nem tagadhatom. A szabályok fekete-fehérek: Holly nem kezdeményezhet fizikai kontaktust Eve-vel. Ilyen egyszerű. De ha Eve kezdeményez fizikai kontaktust Hollyval? Az a terület szürke. A mai egy teljesen szürke küldetés volt.

Azt hiszem, elmentem horgászni a Rubik-kockával, és Eve bekapta a csalit. Nem ígérhetem meg, hogy nem horgászom többé.

Megtörölközöm, és visszamegyek az ágyamhoz.

– Jobb? – szól oda Hartman.

– Sokkal jobb, kösz – válaszolom. – Figyelj, csak felejtsük el, amit korábban mondtam, oké?

– Mit felejtsek el? – kérdezi, fel sem nézve abból, amit éppen olvas.

Felmászom az ágyamra a kolibrikkal együtt, összeteszem a kezem, folytatom a felső ágy bámulását, és azon tűnődöm, vajon mi történik majd, amikor legközelebb látom Eve-et.