64.

Eve

– Öltözz fel, aztán adok neked vacsorát! – sürgölődik Kadi anya, miközben kisétálunk a fürdőszobából.

– Nem – válaszolom. Egész nap görcsben van a gyomrom. Már az ételt gondolatától is hányingerem van.

– Jót fog tenni neked a finom vacsora – állítja bosszantóan derűsen, majd elmegy a ruháimért, amiket már kikészített nekem, aztán átnyújtja pamut fehérneműmet.

Emlékszem a napra, amikor először adott nekem melltartót, hogy próbáljam fel. Majdnem olyan volt, mint egy ceremónia. Nina anya behozott egy mérőszalagot, és különböző méreteket ugyanabból a modellből, és néhány kiválasztott Anya is csatlakozott hozzánk, mind büszke volt arra, ahogy a testem változik. A kislány, akit neveltek, lassan nővé válik. Számukra a nap tele volt reménnyel és ígérettel. Számomra csak egy újabb ruhadarab volt, ami korlátozott engem, és megkönnyebbülés volt levenni minden egyes nap végén.

– Nadrág? – kérdezem rekedten, mert összezavar a barna színű ruhadarab, amit felém tart.

– A ruhádban leszel, amikor átmész az orvoshoz, de addig lehetsz kényelmes öltözékben is – érvel, és felém nyújtja.

– Igaz. – Elveszem tőle, és felhúzom. Az ujjam ügyetlenkedik, amikor megpróbálom begombolni, és riadtan látom, hogy remeg a kezem, amit eddig észre sem vettem.

– Majd én – ajánlja Kadi anya lágyan. Begombolja, aztán felhúzza a cipzárt. A keze a csípőmön pihen, mintha próbálna megtartani.

– Kösz. – Felsóhajtok.

Fog egy világosszürke pólót, a kezébe gyűjti, és áthúzza a fejemen.

Miközben az ágyamon ülök, és a fejem azon jár, hogy mi jön még, fekete zoknit és edzőcipőt ad rám.

– Ezt is vedd fel! Hideg van ma este! – mondja, miközben a kezemet beirányítja egy fekete kapucnis pulcsiba, és elöl felhúzza a cipzárt.

A meleg úgy vesz körül, mint egy ölelés, amire nagy szükségem van. De nem egy ruhadarab vigaszára vágyom. Egy emberre van szükségem, akitől fizikai támogatást kapok. Ez egy annyira természetes ösztön, olyan egyszerű vágy. Valami valódira vágyom.

Hirtelen előreugrom, és meglepem Kadi anyát. Lehajolok, es a mellkasához bújok, átölelem törékeny testét.

– Isten áldjon, gyermekem! – suttogja, a keze kisimítja a kóbor tincseket az arcomból, és mélyen a szemembe néz. Homlokon csókol, arcát az arcomhoz szorítja, a keze nem ereszt.

– Bárcsak Nina anya is itt lenne! – suttogom a puhaságába.

– Nagyon szeretett téged, Eve!

– Köszönöm, hogy mellettem vagy, amikor szükségem van rád – mondom. Mindig nagyon szerettem Kadi anyát, érdekes kis teremtés a legbölcsebb szemekkel, amiket valaha láttam, de csak az utóbbi néhány hétben kerültünk közel egymáshoz, miután elvették tőlünk Nina anyát.

– Még nincs vége a melletted betöltött szerepemnek, Eve – mondja, és visszahúzza az arcát az arcomhoz, mintha magába akarna szívni, ez a tette megkérdőjelezi bennem a szavait. Ha a dolgok nem változnak meg a ma esti beavatkozás után, nem beszélne így velem.

Így állunk néhány percig, tudva, hogy alig egy óra múlva más lesz közöttünk a kapcsolat, az életünk megváltozik. Bár a részleteket nem ismerjük pontosan, a változásban biztosak vagyunk.

– Ülj le, Eve! – suttogja, és az íróasztalom felé int, ahogy elhúzódik tőlem.

– Tényleg nem vagyok éhes – nyögöm, és epe gyűlik a torkomba.

– Enni fogsz – közli szigorúan, és ráncolja a homlokát.

Mivel nem akarok vitatkozni, engedelmeskedem, és leülök az asztalhoz, készen arra, hogy tologassam az ételt a tányéromban, hogy legalább úgy tűnjön, hogy próbálok engedelmeskedni.

Izgek-mozgok a széken, amikor elém kerül a tálca. Ám, amikor Kadi anya felemeli az ezüst fedőt, alig pillantok az étel felé. Mert van egy másik tárgy is a tálcán. Egy Rubik-kocka. És azonnal tudom, hogy nem az enyém. Mert ezt megbuherálták. A színes négyzetek mellett látom a fehér gyűrődéseket. A matricákat leszedték és visszatették.

Pislogok.

Csak egyszer láttam olyan Rubik-kockát, ami így nézett ki, de az nem volt igazi. Igazából sosem létezett.

Kihagy a szívverésem, ahogy az agyam megpróbálja megérteni, hogy mit is tartok a kezemben. Ez Bramé. Csak úgy tudta kirakni a kockát, hogy leszedte és újra rakta a matricákat. Én rengeteg időt töltöttem azzal, hogy tökéletesítsem a technikámat, és megtanuljam legyőzni a kockát, de Bramnek sosem sikerült. Úgy gondolta, hogy az ő módszere sokkal jobban működik, és az ő Hollyja ezt mindig széles mosollyal közölte.

Kényszerítem magam, hogy elfojtsam a mosolyomat, ami szét szeretne terülni az arcomon, miközben forgatom a tárgyat a kezemben, élvezem, hogy valaminek, ami Bramé, ilyen súlya van. Eltűnődöm, hogy vajon ezt a tárgyat használták-e az átverésüknél, vagy azért alkották-e meg, hogy most a kezemben tartsam. Nem tudom, mit gondoljak. Csak arra tudok koncentrálni, hogy ez valódi. Ez többé nem csak illúzió. Az ő valósága most már az enyém is. A testem bizsereg a gondolatra, hogy a közelben van, hiába tudom, hogy arra nincs esély, de ez egy híd, és én kihozom a legtöbbet abból, hogy a köztük lévő távolság kicsit kisebb.

A kezemben tartom a kockát. Forgatom, dörzsölöm, az ujjam végigkövet minden mélyedést és repedést, amit érintett, vágyom rá, hogy valami, ami az övé hozzám érjen, közelebb akarok kerülni hozzá.

Miközben játszom vele, és megfigyelem a legapróbb részleteket is, mintha ez a játék ismeretlen lenne számomra, és egyáltalán nem hasonlítana az enyémre – mert az ő kezében volt és másmilyennek érzem –, a körmöm elsiklik egy fényes piros négyzet szamárfüle alatt.

Otthagyom, felidézve egy régi beszélgetésemet Hollyval.

„Néha le kell szedned a matricát a kockáról…” – mondta nekem.

A kezem megáll. Hinni akarok benne, hogy lehet ott valami, vár rám… Lassan leszedem a piros négyzetet. Elakad a lélegzetem, ahogy elolvasom a két szót: Dobj el!

Lehúzom a zöld matricát mellette, biztos, ami biztos, és újra azt olvasom, hogy: Dobj el! A kék alatt az van: Dobj el! és a sárga alatt: Dobj el!

Dobj el!

Dobj el!

Dobj el!

– Sétáljunk egyet, Eve!

Felkapom a fejem az ismerős hang hallatán, amit olyan régóta nem engedtek hallani.

Hiányzott…

Megzavar, hogy ki áll előttem. Ez nem az a Holly, akit szeretek. Egyik Holly sem, akit ismerek.

Kadi anya felé nézzek, hogy jelezze, ez nem Vivian újabb trükkje, de gyorsan rájövök, hogy ő a szekrényemnél tesz-vesz, nem figyel arra, mi történik, bár nincs kétségem afelől, hogy ő is a részese. Ugyanúgy vagyok öltözve, mint Holly.

– Na, Eve – kérlel Holly, gyorsan integetve felém, a figyelmemért küzdve. – Indulás!

Nem ismerem ezt a Hollyt, de tekintve, hogy közvetlenül azután jelent meg, hogy megkaptam a titkos üzenetet, túlságosan kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak üljek, és kérdezgessem őt. Azt hittem, csapdába estem itt, de most talán megkaptam az egyetlen esélyemet, hogy elmeneküljek. Hogy elvegyem, amit az élet nekem kínál és szeretetben, tisztán látva éljek.

– Azt hozd magaddal! – parancsolja.

Felkelek, és a hálószobám ajtajához sétálok, tudva, hogy követni fog. Bár fogalmam sincs, mi folyik itt, azt tudom, hogy nincs sok időm. Sürgető érzés lángol bennem, a lábam egyre gyorsabban mozog.

Dobj el!

Tudom, hova kell mennem.

Dobj el!

Tudom, hogy mit vár tőlem.

Olyan gyorsan rohanok át a lakószobákon és a kert-zónákon, amennyire csak tudok, a lábam meg sem áll, míg ki nem rontok a Meredély üvegajtaján, és meg nem csap az esti szellő melege.

Az elém táruló gyönyörű látványra nézek, a makulátlan kék égboltra az újabb gyönyörű naplemente peremén, ugyanarra a csodás kilátásra, amit évek óta úgy szeretek.

Mélyet lélegzem, a mellkasom hullámzik a futástól, és előrelendülök. Amikor pár méterre vagyok a peremtől, hátralendítem a karom, majd elengedem Bram ajándékát, és az egekbe küldöm.

Nézem, ahogy magasra kúszik az égen, majd végül ívben lefelé indítja a gravitáció húzása, és a színek egybefolyva forognak a lenti világ felé.

Az útja hangos puffanással ér véget. A kocka nekicsapódik egy láthatatlan erőnek, a mozgása irányt vált, és irányíthatatlanul pörög, majd hirtelen megáll a levegőben.

A levegőben.

A Meredély szélén guggolok, olyan közel megyek hozzá, amennyire tudok, és próbálom megérteni, mi folyik itt.

A kék égnek az a része, amihez először hozzáért a kocka, vibrál. Fekete-fehér statikus vonalak terjednek a tökéletesség darabkáján. Pár másodperc múlva pislákolva fekete négyzetté változik, lyuk lesz a horizonton. Egy folt semmi.

Levegő után kapkodok. Hát persze! Már tudtam, hogy nem Holly az egyetlen kitalált valóság, amit nekem alkottak, a fejlett technológia egy darabja, amivel hamis kapcsolatom van. De erre nem számítottam.

– Ez most komoly? – kiáltom, és Hollyhoz fordulok, aki ott áll mögöttem, és úgy néz, hogy az arcáról süt a szomorúság.

– Mi ez? – kérdezem, az agyam még mindig képtelen felfogni az illúzió méretét, amit látok. – Minden hazugság? – Nehezen teszem fel a kérdést.

– Talán csak el akarták érni, hogy fontos legyen számodra – mondja, és kinyújtja a kezét a hamis égbolt felé.

De fogalma sincs róla, mit éltem át mostanában, sem hogy milyen messzire ér el ez a hazugság.

– Azért vannak, hogy itt tartsanak – mondom ki halkan, miközben feltámad bennem az indulat a gondolatra, hogy egy szép kis börtönben tartottak, míg a testem meg nem érett, és hasznos nem lett számukra.

Talán – ismeri el Holly egy apró biccentéssel.