4.

Eve

Egy nyugtalan éjszaka után felébredek, és a Kupola üvegén át nézem a napfelkeltét. Lassan narancsos és rózsaszín árnyalatok terjednek szét az égen, új hajnalt hirdetve, az új kezdet reményét.

Eljött a nap.

Itt van.

Ideje, hogy beteljesítsem a létezésem célját.

Körülnézek gyermekkori hálószobámban, és meglep, hogy olyan maradt, mint előző éjjel volt. Torony egy toronyban, amit a felső kertszinten helyeztek el. Két üvegfal nyújt csodálatos kilátást a növényekre, egy darabka szépség ez a világból, amit próbálunk megmenteni. Minden egyes alkalommal beleszeretek, amikor kinézek, és minden reggel ezt teszem először négyoszlopos, fából készült ágyamban.

De ma ez az érzés más.

Úgy ébredtem, hogy érzem a változást. A felnőttkor küszöbén állok, de a hálószobám pont olyan, mint volt. Közeledem ahhoz a felnőtthöz, akivé még nem tudom biztosan, hogyan válják. Csak azt tudom, hogy ő kell legyek, és a feladatai a vállamon nyugszanak.

Nemsokára kopognak az ajtómon. Mindig ott áll valaki percekkel azután, hogy kinyitom a szemem, mintha odakint várt volna.

– Gyere be! – szólok ki. Felülök, és megigazítom a selyem hálóingem.

Nina anya lép a szobába a hivatalos egyenruhában, amit az Anyák nyilvánosan hordanak. Sötét khakiszínű, földig érő ruhát visel, színben hozzáillő kendőt kanyarítva általában laza lófarokba kötött hosszú, ősz hajára. Ebben a pillanatban látszik ráncos arca, de később azt is elfedi. Feszes kis száját, rózsás arcát és kissé horgas orrát elfátyolozza majd, mielőtt elvisz, hogy találkozzam az első Potenciálissal, pont úgy, ahogy elpróbáltuk. Nem láthatják őt. Láthatatlannak kell lennie.

– Jó reggelt, Nina anya! – üdvözlöm. Mosolyogni próbálok, ahogy szoktam, de nehezemre esik. Ez nem átlagos nap, és kavarog a gyomrom.

Ő sokkal melegebb mosollyal viszonozza azt, amit nekem sikerült kipréselnem magamból. Reménykedő, ami nem meglepő, mivel tudom, hogy támogatja ezt a küldetést. Mindegyik Anya támogatja. Ezért jöttek ide.

A ruhája suhog a bokája körül, ahogy odahozza hozzám a reggelizőtálcát, és leteszi az ölembe. Egy nagy tál gyümölcs és egy bögre mentatea. Azt hinné az ember, hogy a nap jelentőségét tekintve adnak valami különlegeset, például palacsintát sziruppal, amit a szülinapomon ehettem a múlt héten, vagy azt a sajtos-baconos szendvicset, amit múlt karácsonykor kaptam, de nem. Ma nem. Nem akarják, hogy egy felfúvódott gyomor elvonja a Potenciális figyelmét a varázslatos pillanatról. A mai nap csak arról szól, hogy nő vagyok, méghozzá tökéletes. Történelmi pillanat ez a népességünk számára, ami sok érzelemmel és nyomással jár.

Úgy képzelem, hogy az emberek lesik a híreket, hallani akarják, hogy a találkozás jól sikerült, vagy talán majd élőben közvetítik az eseményt, hogy a tanúi lehessenek, és levonhassák a maguk következtetését azzal kapcsolatban, hogy Connor-e számomra az ideális pár vagy sem. Aztán az is lehet, hogy nem túlságosan izgatja őket. Végtére is nekem azt mondták, ők nem vettek részt a kiválasztási folyamatban. Azon tűnődöm, milyen lehet nekik, hogy minden hitüket belém kell helyezniük. Próbálom elfelejteni.

Képtelen vagyok rá.

Eltolom magamtól a tálcát. Most úgysem tudnék enni. Görcsben van a belsőm.

– Köszönöm – mondom, amikor Nina anya átnyújt egy műanyag poharat, benne a reggeli piruláimmal, aznap az első adagot: a napi vitaminjaimat. Öt tabletta van, különböző színűek és méretűek. A számba öntöm, és lenyelem őket.

– Nem eszel semmit? – kérdezi Nina anya, és a korábbi öröm nyugtalansággá változik, ahogy észreveszi az érintetlen tálcát. Sötét szeme riadtan néz rám.

– Nem vagyok éhes – válaszolom szégyenlősen, majd fogom a mentateát, és belekortyolok.

– De enned kell, Eve! Szükséged van az energiára.

Pánikba esik, és megsajnálom. Nina anya volt a legfőbb gondozóm, amióta csak az eszemet tudom. Már jóval azelőtt itt volt, hogy Holly megérkezett. A gyerekkori emlékeim mind vele kapcsolatosak. Mindig az ő kedves arca üdvözölt először reggel, és ő kívánt jó éjszakát. Az ő kötelessége, hogy etessen, öltöztessen, gondoskodjon róla, hogy egészséges, tanult és boldog legyek. Azzal, hogy nem fogadom el a felajánlott reggelit, ő kudarcot vall első feladatában felnőtt életem legfontosabb napján.

Aggódó arca láttán fogom a villámat, és három körtedarabot teszek a számba. A torkom összeszorul, és öklendezem, de folytatom.

– Köszönöm. – Nina anya bólint, és megkönnyebbülés terül szét az arcán. – Esetleg egy kis banánt? Tudod, milyen kivételes helyzetben vagy, hogy ilyen ételt ehetsz. Odakint már nem nő többé…

Felsóhajtok, de újabb adagot veszek a számba. Az anyatermészet véget vetett a banánnak, ahogy a lányoknak is. Biztosra veszem, hogy Nina anya csak azért mond nekem ilyeneket, hogy rávegyen az evésre. Ez egy bevett taktikája.

– Jó kislány! – Mosolyog, felveszi a tálcát, és leteszi az éjjeli-szekrényre. Azt reméli, hogy később majd csipegetek. Mellkasára tett kézzel fordul vissza hozzám.

– Mind kész vagyunk, ha te is.

– Akkor kezdjük! – Egy félmosollyal iszok még egy korty teát, aztán hátradobom a takarót, és kimegyek a fürdőszobába.

Összetettek az érzéseim a mai nappal kapcsolatban, de egy valami világos. A lehető legkisebb fájdalommal akarom végigcsinálni. Túl akarok esni rajta. Nem vagyok elutasító a terveikkel kapcsolatban, az egész életem ezek felé a találkozások felé vezetett, de könnyebb lesz megbirkózni velük, ha már tudom, mibe sétálok bele. Most minden ismeretlen. A mai lesz a legrosszabb a három találkozás közül.

Miután lezuhanyoztam, több Anya is bemerészkedik, hogy segítsen. Kadi anya, a törékeny, alig százötven centis nő a hajamat csinálja. Apró kezei – tetoválások borítják előző életéből – csodát tesznek. Hasonló hajfonatot készít, mint amilyenbe ősz tincsekkel tarkított fekete haját rendezi. Elöl körbefon, mint egy szalag, így nem omlik a haj az arcomba, de a többi laza hullámokban hullik alá. Kimberley anya Tabia anyának segít a sminkemmel, különféle ecseteket és tégelyeket ad át neki olyan komolyan, hogy úgy érzem magam, mintha műtőasztalon lennék, élet-halál helyzetben. Hatvanhét évesen Kimberley anya a legfiatalabb az anyák közül, és csak neki van lángvörös haja. A személyisége általában ugyanolyan élénk, de ma nem, mert Tabia anya ugráltatja. Kedveskedve Tabia anyát szoktam szigorúnak hívni, de ő koránt sem olyan rideg, mint Vivian, bár büszke arra, hogy őt választották ki, hogy jelentsen a vezetőknek. Onnan tudom, hogy így van, mert a többiek mind elhallgatnak, amikor ő ott van.

Tabia anya keze mozog az arcomon, radíroz, paskolgat és simogat, szakértőén kiemeli finomabb vonásaimat és kisebbíti i hibáimat.

Mindenki nagyon koncentrál, hogy tökéletesen végezze a munkáját. Nagyon nagy szerepet játszottak a felnevelésemben, de most érzem, hogy elkülönülnek tőlem, mert a mai nap sokkal többről szól, mint egy kislány felneveléséről.

Egyesével elvégzik a feladatukat, majd távoznak.

Kibújok a köntösömből, és ott állok fehérneműben. Ma nincs beleszólásom az öltözékembe. Hónapokkal ezelőtt megtervezték, külön erre az alkalomra.

Nem egy alaktalan zsák van rajtam, mint azok a ruhák, amiket az Anyák utasítására viselek. Ehelyett a krémszínű, A-vonalú, mély kivágású és rövid ujjú ruha kiemeli nőies idomaimat. Földig érő, mint az Anyák ruhája, de a szoknyarész csodásan suhog. A felsőrész gyöngyös, és a derekamra csillogó övét kötöttek, amitől még karcsúbbnak látszom. Egyik oldalról a másikra fordulok, hogy mindent lássak, aztán becsúsztatom a lábam a rózsaszín balettcipőbe, amit Nina anya tett le elém a földre.

– Egek… – suttogja, és a szája elé kapja a kezét, ahogy felegyenesedik, és rám néz.

Vannak pillanatok, amikor Nina anyát kevésbé érzem a fő szolgámnak, mint az anyámnak, vagy legalábbis annak, amilyennek egy anyát képzelek. Ez egy ilyen pillanat. A büszkeségtől elvörösödöm. Törődik velem.

És ezért szeretem őt.

A tükör felé fordulok, és meglátom magam a különleges ruhámban. Csodálom, hogy az anyák mennyi munkát fektettek ebbe a változatomba. Kitalált. Jobbított. Fejlesztett. Nem ismerem fel az előttem álló nőt, hanem inkább mindazt, amit jelképez. Ez a lány nem én vagyok. Ez a lány az övék, része annak a show-nak, amit ők látni akarnak.

Az Anyák elárasztottak a szeretetükkel és az idejükkel.

Kérlek, ne legyen hiábavaló!

Itt az ideje megismerni az első Potenciálist, és egy lépést tenni a túlélés felé.

Amikor kisétálok a szobámból, minden Anya kíváncsian vár. Hüledeznek, könnyes szemmel adnak hangot a csodálatuknak, és hitetlenkedve csóválják a fejüket, hogy ez a nap végre elérkezett.

– Mintha csak tegnap készülődtem volna az első randevúmra – pityereg Kimberley anya a ruhaujjába szipogva.

– Egyértelműen a fiatalkoromra emlékeztet – suttogja Kadi anya, és bölcs tekintete megtelik egy olyan korszak emlékeivel, amit én sosem fogok ismerni.

– Csodaszép! – bólint Tabia anya tömören, de kedvesen.

Kuncogva elhessegetem a bókokat. Az idegességtől bizonytalan léptekkel elsétálok mellettük, és elérek a jelzett helyre a padlón, pontosan oda, ahová a próbákon gyakoroltuk. Alakzatba rendeződnek körülöttem, Nina anya tőlem balra áll, a többiek szétszóródnak, szárnyakat formázva nekem. Hallom a ruhájuk suhogását, ahogy eltakarják az arcukat. Csak a szemük látszód-hat. Semmi más.

Miután csend lesz, bevezetem őket a liftbe. Amint beérünk, az ajtók automatikusan bezáródnak, a gyomrom pedig szakozik, ahogy elindulunk lefelé.

Az idő nagy részében én a Kupolában vagyok odafent, és az emberek jönnek hozzám, de a férfiaknak tilos. Ebben a biztos kikötőben még a férfi testőrséget sem láttam soha. Nekem azt mondták, a csábítás olyan ördög, aminek sokan nem tudnak ellenállni. Gyakran figyelmeztetnek erre. Állítólag úgy a legjobb, ha a férfiakat és nőket távol tartják egymástól, így nincs kockázni. Megkapom az Anyákat és Hollyt. Bárki mást látni jutalom, különösen hatvanöt év alatti valódi felnőtteket.

Amikor az ajtók kinyílnak, látjuk, hogy kis biztonsági egység vár arra, hogy elkísérjenek az út további részén. A jelenlétük azt üzeni nekem, hogy távol vagyunk a Kupolától, bár kétlem, hogy messzire jöttünk. Mindent annyira irányítani akarnak, amennyire lehet, anélkül, hogy túl sok változó merülne fel. Újra azon tűnődöm, hogy vajon mit mutatnak az embereknek.

Nem ismerem fel magam körül a teret, de ismerem a figyelő férfiak arcát. Órákat töltöttem azzal, hogy összerakjam abból, amit perifériás látásommal felfogtam. Beszélni velük, vagy direkt rájuk nézni természetesen szigorúan tilos. Azt mondták, hogy rossz benyomást kelthet, ha figyelmet szentelek nekik, vagy nem tudnak annyira a feladatukra összpontosítani. Az a kötelességük, hogy engem szolgáljanak.

– Már vár – mordul fel Vivian Silva, amint meglát minket, mintha késésben lennék. Tudom, hogy nem így van, de talán türelmetlen, vagy a találkozó miatt érzett nyugtalansága miatt bosszús… Vagy talán még mindig ideges, mert rosszul viselkedtem a Meredélyen. Azon tűnődöm, vajon meddig kell vezekelnem miatta. Sosem szokott ennyire szigorú vagy hajthatatlan lenni. Fiatalabb koromban közelebb álltunk egymáshoz, de az évek során feszültté vált a kapcsolatunk.

Vivian előre masírozik, és int, hogy kövessük. A biztonsági egység kettéválik, az emberek fele előttem sétál, a többiek az Anyák mögött. Vivian hirtelen megáll egy zárt ajtó előtt, és félrehúzódik.

– Figyelni foglak – jelenti ki. Végignéz a folyosón, ami egy nyitott ajtóhoz vezet, és látom, hogy a sok képernyő a helyiséget mutatja mindenféle szögből, ahová belépni készülök. Ahogy arra számítottam is, figyelni fognak. Dokumentálni kell. Ha Connorral van közös jövőnk, a mai történelmi nap. Az elkészült felvételeket újra és újra megmutatják majd a jövendő generációknak. Történetünk vagy szent lesz és hőn szeretett, vagy szigorú figyelmeztetésként használják majd, hogy ugyanez még egyszer biztosan ne történhessen meg.

Mélyet lélegzem, és az izmaim valamelyest ellazulnak.

Bólintok Vivian felé – jól jött volna, ha mellettem áll, ehelyett inkább úgy néz rám, mint egy gyerekre, aki tönkreteszi a kemény munkáját. Én ugyanúgy azt akarom, hogy jól sikerüljön, mint ő.

Mindig is Ketch volt a biztonsági személyzetem vezetője. Soha nem léptem ki a Kupolából anélkül, hogy ő ne lett volna ott. Persze sosem beszélünk, de olyan, mintha ismerném, úgyhogy most megnyugtat, hogy velem van.

Megérinti előttünk a kilincset, egy pillanatra megáll, aztán kicsit kihúzza magát.

Az ajtó egy ritkásan bútorozott, sötét szobába nyílik. Nincsenek ablakok a külvilágra, ezért nincs természetes fény. Ehelyett a szobában képernyők sorakoznak, mindegyiken az ismerős lógó, a nők piktogramja egybefonódva egy kis e betűvel. A szimbólumom. A bélyegem.

A kócos Connor a szoba közepén ül egy asztalnál, és felpattan, amikor a kíséretemmel belépek. Én inkább kecsesen és nőiesen lépkedtem volna be, de mivel ilyen sokan vagyunk, lehetetlen. Ketch csapata és az Anyák felsorakoznak a falaknál, mintha elpróbálták volna, amikor én nem voltam jelen, és újra csend lesz.

Csend.

Várakozás.

Feszültség.

Mindenki arra vár, hogy történjen valami, hogy megszülessen a varázs.

Hirtelen elbizonytalanodom, hogyan viselkedjek. Egy részem szeretne üdvözlő mosollyal körbeszaladni a szobán, elvarázsolni az első Potenciálisomat ellenállhatatlan bájammal, de egy nagyobb részem azt kívánja, bár az Anyák egyike lehetnék, és beleolvadhatnék a mögöttem álló nők sorába. Észrevétlenül.

Úgy tűnik, Connor is ideges. Először egyik lábáról a másikra Ugrál, és tengerészkék nadrágja combrészébe törölgeti a kezét. De amikor felnéz rám, és találkozik a tekintetünk, láthatóan összehúzza magát. A mellkasa beesik, a térde befelé fordul, és mintha vonaglana. Rám mered, sötét szeme hitetlenkedve tágra nyílik.

– Te létezel! – Nagyot nyel, alig tud megszólalni.

– Hát persze – válaszolom, a hangom magasabb és vékonyabb a normálisnál, most össze tudom hasonlítani az ő kellemes basszusával. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Connor! – üdvözlöm, és elindulok felé.

– Én… én… én… – Elborzadva megragadja maga mellett az asztalt, ráhajol, és a gyomrához kap.

– Rosszul vagy? – kérdezem, és a tekintetem a kamerák felé siklik, amiket mindenhol látok körülöttünk, és rögzítik minden mozdulatunkat.

A fejét rázza.

– Jól vagyok – motyogja összeszorított fogakkal.

Ösztönösen megérintem karcsú vállát, hogy megnyugtassam. Idegen környezet ez mindkettőnk számára, és csak ennyit ajánlhatok fel vigaszként. Az Anyák ezt tennék értem, de nem ugyanazt a reakciót váltja ki.

A teste összegörnyed az érintésem alatt, a térde összecsuklik, és levegő után kapkod. Hirtelen hátrakapja a fejét, a keze pedig a szájára repül.

A hányás beteríti az arcomat és a ruhámat.

A bűz csípi az orromat.

Az epe égeti a szememet.

Becsukom, és azt kívánom, bár eltűnne az egész. Halvány fogalmam sincs, mit tegyek ezután.

– Annyira sajnálom! – suttogja Connor. Ugyanolyan nehezen lélegzik, mint én.

– Ne! Nem kellett volna… – Megalázó helyzet.

– Te vagy Eve – mondja halkan, mintha magyarázkodna.

– Nekem is ezt mondták – válaszolom. Azt kívánom, bár véget érne ez a beszélgetés, és azon tűnődöm, hogy a körülöttünk lévőknek miért tart ilyen sokáig félbeszakítani az első találkozómat.

Miközben ránk borul a csend, elönt a kudarc érzése. Mielőtt elemésztene, letörlöm az arcomat, és megdörzsölöm a szememet. Connor homályos előttem, de még így is látom az arcán az iszonyatot.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Connor! – préselem ki magamból olyan kedves mosollyal, ami csak tőlem telik, aztán sarkon fordulok, és kisétálok az ajtón.

Senki sem állít meg, és senki sem próbál rávenni arra, hogy visszamenjek oda. Szívtelen lenne tőlük, tekintve milyen állapotban vagyok, de a világ különös hely.

Nina anya egy pillanat alatt mellettem terem. Egy szót sem szólunk, mialatt a lifthez megyünk.

A szobámban képtelen vagyok elgyötört arcára nézni, miközben kisegít a mocskos ruhámból. Megpróbálom kizárni a látványt, hogy némán zokogva remeg, miközben én lezuhanyozom magamról a történtek bizonyítékát.

Együttérzek vele.

Nem tudok szabadulni a rossz szagtól, nem számít, milyen erősen dörzsölöm magam. Tudom, hogy a szörnyű emléktől sem tudok szabadulni már, hogy rögzítették a világunk történelme számára.