30.

Bram

Egy ideig sétálok. A testem végighalad a Torony végtelennek tűnő folyosóin, miközben a gondolataim az agyam kacskarin-gós folyosóit járja be. Rengeteg zsákutca, rengeteg megválaszolatlan kérdés. Eve anyja és a halála körüli összeesküvések, amiknek a legnagyobb része azokból az interjúkból születtek, amiket Eve apja adott azokban a hetekben, amikor elválasztották a lányától, mielőtt megpróbálta elrabolni őt.

Megölték őt.

Az agyam felidézi a férfi hangját a sok interjú egyikéből. Lesújtva és kétségbeesve. Egy férfi, aki nemrég tanúja volt a felesége halálának. Egy férfi, aki félig felelős a bolygó leghíresebb emberének megalkotásában. A valaha élt legfontosabb emberi lény apja.

Elég ez ahhoz, hogy az őrületbe kergesse?

Talán.

Elmegyek két KMSz-alkalmazott mellett, tengerészkék egyenruhájuk alapján mindketten technikusok.

– Uram – tisztelegnek.

Bólintok. Utálom az itteni hierarchiát. Ezek az őszülő férfiak valószínűleg háromszor olyan idősek, mint én, ám a munkám miatt tisztelegniük kell nekem, vagy akár parancsot fogadni tőlem, ha úgy tartja kedvem.

Mindig úgy éreztem, hogy az élettapasztalat, a kor, az órán megtett mérföldek egyfajta rangot jelentenek, megérdemelnek némi tekintélyt. Úgy tűnik, itt nem.

Ahogy lecsillapodnak a gondolataim, rájövök, hogy elsétáltam annak a szárnynak a bejárata mellett, ahol a szobánk van. Kiértem a lakószobákhoz vezető legközelebbi liftig. A fémgömb elegánsan suhan felfelé a szintünkön túl a vákuumzáras üvegajtók mögött, a fényei visszatükröződnek a fényezett fekete padlón.

Gondolkodás nélkül intek a kezemmel a szenzor előtt, hogy az egyik álljon meg. Öt másodpercen belül megérkezik, ami még mindig elképeszt: 1000 szint van ezen a helyen.

Az ajtók némán kinyílnak, és belépek a gömbbe. Odabent kis fénynyaláb lő a szemembe, szkenneli a retinámat.

– Jó estét, Mr. Wells! – üdvözöl egy automata hang. Utálom, ha így hívnak.

– Mr. Wells az apám. Bram vagyok. Csak Bram – utasítom, és a rendszer megérti. Minden nap erre kell utasítanom, mert a KMSz nem hajlandó átprogramozni, hogy a keresztnevemen azonosítson, ahogy mindenki más. Atkozott szabályok!

– Rendben, Csak Bram! Hová vihetem? – kérdezi a hang. Azt hiszem, így próbál viccelni. Amikor tízéves voltam, viccesnek találtam. Nyolc évvel később? Szakállas poén.

– FR, 24 – felelem. – Fagyasztóraktár.

A fénynyaláb újra kilő: a rendszer még egyszer ellenőrzi a hozzáférésemet.

Várok. A lift nem mozdul, mióta beléptem.

– Természetesen, Csak Bram. Úton vagyunk. Szeretne zenét hallgatni az utazás során! – kérdezi.

– Nem, kösz – utasítom el a választható szórakozást, amit akkor ajánlanak fel, ha az ember egyedül liftezik.

Ereszkedünk. Lüktet a dobhártyám a gyors szintváltozástól. A fülkém átlátszó falain át a Torony egyik emeletét látom a másik után, és mindegyik szinten akkora a személyzet, ami egy városnak is elég. Természetesen mind férfi.

Férfiak dolgoznak a konyhákban.

Férfiak a mérnökök.

Férfiak dolgoznak a kutatólaborokban.

Van egy női menedék a Toronyban, a felső szint. A Kupola. Az Anyák biztonságban vannak ott, vigyáznak rájuk. Megtiszteltetés számukra, hogy ott élhetnek. Én a másik olyan helyre tartok, ahová beléphetnek nők ezeken a falakon belül: a Fagyasztóraktárba.

A nőket vagy a Kupolába zárják, ahol passzívan őrzik a látszatot Eve kedvéért, vagy lefagyasztják az alagsorban. Ha az anyatermészet figyel minket, nem csoda, hogy nem ad nekünk nőket.

– FR, 24, Csak Bram – jelenti be a lift, ahogy lassulunk. Megállunk, és az ajtó sziszegve kinyílik. A liftet hideg levegő tölti be. Frissítő. Belégezem, élvezem az ízét a vegyi anyagnak, amivel sterilen tartják, bármi legyen is az.

Kilépek a félhomályos előcsarnokba.

– Üdv, fiatalember! – Ismerős arc mosolyog rám a sötétben.

– Jó estét, Stephanie! – köszöntőm őt a Fagyasztóraktár recepciós pultja felé lépve.

– Rég láttalak – mondja, és kivillantja a tökéletes fogsorát azzal az aprócska vörös rúzsfolttal.

– Sok a dolgom. Sok minden történik mostanában – válaszolom.

– Az anyádra mindig van idő, fiatalember – ugrat, és úgy beszél, mintha még mindig ugyanaz a kisfiú lennék, aki sok évvel ezelőtt besétált a KMSz ajtaján. Sok minden megváltozott. Nemcsak számomra, számára is.

– Ami azt illeti, még ne írj be! – Előrenyúlok, hogy megállítsam gépelő ujjait. Azonnal elkapja a kezét, mielőtt még egymáshoz érnénk.

– Bocsánat, én…

– Nem, semmi baj – mosolyog. – Csak senki sem ér hozzánk.

Bólintok, mire visszateszi a kezét.

– Öt percet adok neked, mielőtt beírlak, de csak azért, mert jó fiú vagy, és nem felejted el az anyukádat, oké?

– Kösz, Stephanie! – Mosolygok, ő pedig biccent, hogy menjek csak.

Nehéz lehet neki idelent. Elrejtve itt, ahol senki sem emlékszik rá. Senki sem kérdőjelezi meg a létezését. Végignézek az előttem nyújtózó folyosókon, és azon tűnődöm, vajon egy Projektáns mit csinálna idelent egész nap. Ezen a helyen nem jár sok látogató.

Hirtelen eszembe jut, hogy ő is biztosan idelent van. Stephanie. A valódi Stephanie. A lefagyasztott teste, örök álomba merülve, miközben az agya harminc méternyire él, és egy rideg íróasztal mögött ül. Szép kis túlvilág!

Elhaladok egy ellenkező irányba tartó férfi mellett. Elrejti előlem könnyes szemét, ahogy megpillantom a biztonságiak egyenruháját hosszú kabátja alatt. Ő egy pillantásra sem méltat, nem mintha számítana, hogy meglát. A Pilóták a Torony nagy részében szabadon járhatnak. Persze vannak kivételek. A Kupolába nem szambázhatunk csak úgy be, nyilvánvaló okokból, Miss Silva lakrésze pedig csak meghívásra kereshető föl. Jobbra fordulok a kék folyosóra, és ujjaimat végighúzom a hűtött falakon. Vékony jégréteg gyűlik a körmöm alá, nyomokat hagy maga után, mint amikor egy dobozból kanalazunk fagylaltot.

A lábam minden lépéssel jobban érzi a hűvös levegőt. A hideg még nehéz bakancsomon is áthatol. Teljesen felhúzom a kezeslábasom cipzárját. Nem vagyok megfelelően öltözve ehhez a spontán látogatáshoz, de most már itt vagyok.

Elhaladok az első ajtók mellett, tőlem balra, amiket a mennyezetről lelógó, félig átlátszó műanyagcsíkok díszítenek, és vetek egy pillantást az üres folyosóra. Régen kinevették a hibernálás úttörőit, elvetették az ötletet, mondván, hogy nem több, mint science fiction. Amíg nem vált szükségessé. Nők milliói, akik úgy értek életük végére, hogy nem teremtettek új generációnyi nőket, akik a helyükre lépnek. Elhamvasztani, eltemetni őket: micsoda pazarlás! Valamit tenni kellett.

Bekukkantok az első helyiségbe. A jövő temetője. Megpróbálom megbecsülni, hány nő fekszik némán a vízszintes ezüstcsövek látszólag végeérhetetlen soraiban előttem. Lehetetlen megmondani.

Ez a szint a halott nőknek van fenntartva. Olyan nőknek, akiket lefagyasztottak, miután fizikailag halottnak nyilvánították őket, abban a reményben, hogy a sejtjeiket valamikor a jövőben fel lehet éleszteni, és ami még fontosabb, használni.

Vannak más szintek azoknak a bátor nőknek, akik önként vállalkoztak az elő-halál folyamatára. Az esély, hogy a testük a jövőben hasznosabb lesz, drasztikusan megnőtt. De nyilvánvaló a dolog hátránya.

Megyek tovább a folyosón. Befordulok jobbra a sarkon, és újabb alak sétál felém, egy szemét törölgető fiatalember. Már láttam őt idelent. Vékony testfelépítésű, korombeli, szőke haj kandikál ki a fordítva hordott baseball sapka alól.

Nem szólunk egy szót sem, ahogy elhaladunk egymás mellett. A szeme bedagadt, az arca püffedt a sírástól. Ez a hely talán úgy néz ki, mint egy tudományos labor, de van valami spirituális a légkörében. Sőt békés. Olyan, akár egy temető, csakhogy az itteni látogatók azért imádkoznak, hogy ne ez legyen a barátjuk vagy családtagjuk végső nyughelye.

Amikor elérek a bejárathoz, ahová jöttem, megfordulok. A fiatalember elment. Egyedül vagyok.

Átlépek a műanyagon, és megborzongok, amikor a hőmérséklet tovább csökken, ehhez képest a folyosó melegnek tűnik. Elakad a lélegzetem, ahogy a tüdőm megtelik a fagyos levegővel. A karom libabőrös lesz az egyenruhámban.

A fényeket halványan tartják, hogy ne sugározzanak meleget. Ha a tudomány tényleg felfedezi a kulcsot, ami véget vet a nők aszályának, ezen a helyen van a jövő, és rendesen karban kell tartani.

A lábam nem működik anélkül, hogy a fejem ne instruálná külön. Lehet, hogy Jacksonnak nem vallottam be, de rengeteg-szer jártam itt kisfiúkorom óta. Gyakrabban, mint manapság, akkor, amikor válaszok kellettek, amikor megnyugtatásra volt szükségem.

Három blokk után jobbra fordulok, és leszámolok tizennégy tartályt. Megállok, amikor elérem a tizenötödik fémhengert. Beszívom a levegőt, és a sima fémre teszem a kezemet. Jobbra-balra nézek, hogy biztosan egyedül vagyok-e, aztán leguggolok, és az ujjaimat végigfuttatom a tartály alján. Hirtelen rátalálnak a kis ragasztószalag darabra, pontosan ott, ahol hagytam. Leszedem, hagyom, hogy a tárgy, amit rejt, a kezembe hulljon.

Felállok, és a fény felé tartom a tenyerem, hogy lássam a patinás ezüstláncot, és rajta az apró keresztet. Felsóhajtok, és a tartályon pihentetem a fejem.

Szia, anya!

Elhúzom a kezem a szenzor előtt, hogy hívjam a liftet. Harminc perce vagyok idelent, és a hidegtől már sajognak a csontjaim. Zúg a fejem. Pár perc az anyámmal általában elég, hogy megnyugtasson, de most annyi minden történik, hogy még ő sem tud segíteni. A tudat, hogy Eve semmit sem tud minderről, de minden körülötte forog, nagy súllyal nyomja a vállamat. Megérdemli, hogy megtudja az igazat.

Az igazság.

Mi az igazság? Ki tudja, hogy mi történt valójában Eve szüleivel? Vivian és a KMSz nem gyilkosok, de ha mégis történt valami más is, akkor a csapatomnak egy valamiben igaza van: a/, apám tudna róla.

A lift megérkezik, és kinyílnak az ajtók, de távolabb a fokoson hangos csattanás visszhangzik a sarkon túl, elér a liftig, aztán elenyészik a hátam mögött.

Még nem hallottam ekkora zajt ezeken a békés szinteken.

Otthagyom a liftet, és elindulok a zaj forrása felé, a bakancsom dobog a szárazjéggel borított felületen.

Az ég szerelmére, ember, mindent elszúrsz! – csattan fel egy mély, mogorva hang suttogása az előttem nyúló folyosón, ahogy közeledek a műanyag falhoz.

Átlesek rajta, és két fejlámpás férfit látok magam előtt, akik valamilyen gépet működtetnek. Egy hatalmas hibernálótartály van rajta, aminek kissé behorpadt a külső felszíne, ami eltorzítja i tükröződést.

– Ki van ott? – kiáltja a másik férfi, észrevéve, hogy átdugom a fejem.

Belépek. A férfiak elejtik a szerszámaikat, és tisztelegnek nekem abban a pillanatban, ahogy meglátják a jelvényt az egyenruhámon.

– Elnézést, uram! Nem tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül idelent – mondja a mogorva, aki láthatóan ideges a jelenlétemtől.

A hat pilóta egyikeként, akik közvetlen kapcsolatban állnak Eve-vel, bizonyos hírnévre tettem szert ezen a helyen. A jelvényemen büszkén díszeleg a Kupola emblémája, és a nagy H betű bármely megfigyelőt tájékoztat, hogy az elithez tartozom. A lenti szinteken ez mindig hat.

– Semmi baj, nyugalom! – mondom. – Mit csinálnak?

– Jött egy új – fecsegi a mogorva, és a gépen lévő hibernálótartály felé biccent. – Most installáljuk a nőt.

Amilyen csúcstechnika vesz minket körül, elképeszt, hogy a megőrzött emberek installálását olyanokra bízzák, mint ez a kettő.

– Értem. És nem aggasztja magukat, hogy megsérült? – kérdezem, az ököl nagyságú horpadásra mutatva.

– Nem, ezek az izék gyakorlatilag atombiztosak. Az a kis valami nem árt neki. – A vékony kollégája vihog. – Az biztos, hogy odakint hepehupásabb volt az élete. Örülni fog, hogy itt van.

– Ezt hogy érti? – kérdezem. A megjegyzése felkeltette a kíváncsiságomat.

– A vén madárkáknak nincs odakint semmijük. Csak ezekben a csövekben juthatnak be a Toronyba. Ezért jelentkeznek mind önként – magyarázza. – Odafent nincs számukra munka – folytatja, és ujjával az egyenruhámon lévő Kupolára mutat. – Tehát, hacsak nem egy ilyenben jönnek be, a kapuk odakint zárva maradnak.

– Értem – bólintok. – Nos, ha nem bánják, folytassák kissé óvatosabban! A jövő fekszik azokban a tartályokban.

– Igen, uram! – feleli a sovány, és újra nekilát, hogy feltegye a tartályt a piros emelőgépre. Elsétálok, néha hátrapillantok, miközben a helyére csúsztatják az ezüst csövet, bekötve a tömlőket, amik a belső hőmérsékletet szabályozzák.

Visszatérek a lifthez, és belépek abba, ami leghamarabb érkezik.

– Merre, Mr. Wells? – kérdez meg újra.

A szememet forgatom az apám nevének hallatán, de támad egy ötletem. A mellkasomra teszem a kezemet, érzem, hogy az anyám keresztje ott lóg a kezeslábasom alatt. Valami ez alkalommal megakadályozott abban, hogy visszategyem a tartálya aljára. Szükségem volt rá, hogy velem legyen.

– Dr. Wells irodája – válaszolom.

Retinaszkenner.

– Szeretne zenét…

– Nem.

Az ajtók záródnak, és a lift emelkedik.