62.

Bram

Hallok.

Ez az első, aminek a tudatára ébredek.

Hallom a gép zümmögését. A szívmonitor pittyegést. A sziszegést, ahogy friss oxigént pumpálnak a helyiségbe. Mindegyik éles és durva.

Nem érzem a testemet.

Hirtelen visszatér a szaglásom, mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót. Az illatok orrba vágnak, és letaglózzák ködös agyamat. Sterilizált felszerelések, mosott ruha, sőt még üveg is. Úgy tűnik, mindennek külön szaga van. Ezek az illatok csoportosítva egy képet alkotnak a fejemben, amit azonnal felismerek.

A Torony.

Az agyam zakatol, rengeteg a kérdés. Mit keresek itt? Mi történt? Hol van Eve?

Eve.

Emlékszem.

A Szabadárok. Ernie. A hibernálókamra.

Sikerült?

A Toronyban vagyok.

Megpróbálom kinyitni a szememet, de még nem áll készen. A szemhéjam csukva marad.

Ha érzek szagokat, akkor biztosan lélegzem. Megpróbálom a gondolataimat a levegő egyenletes áramlására összpontosítani, ki és be a számon át. Pár pillanattal később észreveszem a mellkasom ütemes hullámzását, ahogy hozzáér az engem fedő lepedőnek.

Hirtelen zaj robban a fülemben, ahogy annak a helynek az ajtaja, ahol vagyok, kinyílik. Hallom, hogy kattanva becsukódik, és bezáródik.

Megpróbálok beszélni.

Semmi.

Megpróbálok megmozdulni.

Semmi.

Teljes bénultság.

Lépteket hallok. Valaki ellenőrzi a szívmonitort, aztán lehuppan egy székre mellettem, egy gomb vagy cipzár a ruháján zizeg a szék műanyagján. Csak a hallásomra hagyatkozva minden éles és erős.

Aztán meghallom a légzését. Egy sóhaj.

– Hartman… – A suttogás anélkül szökik ki a számon, hogy gondolkodnom kellene. Feltüzeli az adrenalin, hogy a tervem működik, hogy kiszabadítjuk Eve-et.

– Bram! – suttog izgatottan Hartman. – Ébren vagy? Hallasz engem?

– Ern…ie? – Csak annyi erőt gyűjtök össze, hogy kipréseljem magamból a férfi nevét, aztán a fekete világ még feketébb lesz, és újra elveszek.

Hirtelen felülök.

Ég a torkom. Nem kapok levegőt. Kapkodok utána. Előrevetődve, a semmi után nyúlva legördülök az ágyról, és keményen a padlónak csapódom. Felragyog, ahogy a bőrömhöz ér, és halványkéken világít.

Látok.

– Bram! – Hartman odajön mellém. – Lélegezz!

A torkomhoz kapok, ahogy a testem oxigénért kiált. Hartman átnyúl felettem, és előhúz egy vörös csövet. Lepattintja a fedelét, előkerül egy tű, amit habozás nélkül a nyakamba szúr.

A gyógyszer azonnal reagál, és a torkom kitágul. Oxigén, édes oxigén áramlik a tüdőmbe, átcsusszanok a semmibe.

– Bram? – kérdezi Hartman halkan. Érzem meleg kezét a jobb karomon. – Bram?

Kinyitom a szemem, és a szobámat látom. A régi szobámat, amin osztoztunk, mielőtt elmenekültem innen.

– Hartman – sóhajtok, és az arcom fáj a mosolytól. Jó ideje most jelenik meg ilyen az arcomon először. – Hol van Ernie?

– Jól van. De nem juthatsz el hozzá. Most náluk van – magyarázza. Kerek, borotválatlan arca a legkedvesebb látvány, amit valaha láttam.

– Eve? – kérdezem.

Hallgat.

– Mi az? – kérdezem, és kényszerítem fájó izmaimat, hogy felüljek.

– Hé! Lassíts! Még nem állsz készen rá, hogy megmozdulj. A testednek alkalmazkodnia kell – közli.

– Mi van Eve-vei? Hogy van?

– Jól. Volt néhány… incidens, míg nem voltál itt – válaszolja Hartman. Leveszi vastag szemüvegét, és úgy tesz, mintha azt tisztogatná, hogy ne kelljen a szemembe néznie.

– Incidens?

– Egyelőre jól van, de nem sokáig – mondja Hartman a szívmonitort figyelve.

Rámeredek, több információra várva.

– A mai napra tervezik a beavatkozást. Kora este – magyarázza.

Az agyam hirtelen összerakja a kirakóst. Eve készen áll, hogy megpróbáljon kihordani egy babát. Ahogy az agyamba eljut ez a gondolat, rájövök, hogy az nem Eve babája lenne. Még csak nem is a biológiai apáé. Ez az ő gyerekük. A KMSz-é.

Mi van, ha kislány? Mi van, ha komplikációk lépnek fel, amikor Eve szül, és nem lesz többé esélye, hogy megfoganjon? Akkor ő is eldobhatóvá válik, mint az anyja?

– Akkor nincs sok időnk – jelentem ki. Átlendítem a lábam, és a padlóra teszem. – Ki tudja még, hogy itt vagyok?

– Kadi anya – feleli Hartman.

– Kadi anya? – Összezavarodom.

Igen. Megkeresett, amint Ernie visszatérésének híre feljutott hozzá. Úgy tűnik, vannak közös barátaitok.

Frost.

Összeszorul a szívem, ahogy Frost szavai visszhangoznak a fejemben. Vannak barátaink fontos pozíciókban. És megértem, milyen áldozatról beszélt. Kadi anya volt az informátora. A felesége.

– Frost… nem élte túl – mondom Fíartmannek.

Sokatmondóan bólint.

– Már sejti. Napok óta nem lépett vele kapcsolatba senki, és tudta, hogy valami baj történt. Jó asszony. Kemény. Erős. Várja az utasításaidat! Mind várjuk.

– Mind?

– Amikor elmentél innen, az emberek pletykálni kezdtek, hogy miért is köröznek téged, miért vagy ennyire veszélyes, és nem mindenki látta úgy, ahogy azt a KMSz el akarta hitetni velük. Az emberek kedvelnek téged itt, Bram. Segíteni akarnak.

Az agyam belesajdul a hírekbe.

– Az emberek többé nem akarják, hogy hazudjanak nekik, Bram. Egyszerűen tudni akarják az igazságot. Arra várnak, hogy megmutasd nekik.

Kinyújtom a kezem, és a vállára teszem.

– Ez nem lesz egyszerű.

– Persze, hogy nem. Rólad van szó! – válaszolja mosolyogva, és egy röpke pillanatig örülök, hogy visszatértem.

– És mi a terv? Van terved, igaz? Mert abban biztos vagyok, hogy ezt nem a semmiért csináltad végig. – Hartman az orvosi berendezések felé biccent, amik kis kórházzá változtatták a szobánkat.

– Hogy úszod ezt meg? Senki nem tesz fel kérdéseket? – tudakolom, mert nehéz elképzelnem, hogy lenne lehetséges titokban tartani az érkezésemet.

– Hidd el, amióta Eve elkezdte pusztítani ezt a helyet, és felbukkant Ernie, máshogy mennek itt a dolgok! – magyarázza, és az orrára tolja a szemüvegét. – És meghackeltem a szkennereket idebent, úgyhogy csak egy ember hőjeleit mutatják.

– Tudtam, hogy rád számíthatok.

– Bár az, hogy Eve apja visszatért, és csak velem akar beszélni, alapos vizsgálódásnak tett ki engem. Semmiképpen sem volt sétagalopp – mondja Hartman, és a gondolataim visszaugranak Ernie-hez.

– Most hol van?

– Ahogy utoljára hallottam, az alsóbb szinteken tartják – válaszolja Hartman. – Olyan távol Eve-től, amennyire csak lehet.

– Okos – jegyzem meg.

– Nyilván nem akarják, hogy Eve tudjon a visszatéréséről. A pilóták mind szigorú eligazítást kaptak az új viselkedési kódexszel kapcsolatban, ha esetleg Eve említené őt – Hartman a szemét forgatja.

– Szóval, nem lehet eljutni hozzá? – A gyomrom összeszorul a bűntudattól, amiért egyedül küldtem be ide az öreget.

Hartman a fejét rázza.

– Meddig nem voltam magamnál?

– Egy ideig… – Vállat von, és összébb rendezi kócos, mosdatlan haját. Szúrós szemmel nézek rá. – Hé, az is majdnem egy napomba telt, hogy megtaláljam azt a nyamvadt hibernálókamrát, amiben dekkoltál. Ja, és egyébként jössz nekem egy csomag rágóval. Mondtam, hogy ne pazarold el! Az a cucc vintage!

A szememet forgatom.

– Nem volt könnyű annyi időt észrevétlenül tölteni odalent, ráadásul megszerezni a fagyott hátsódat, és felhozni ide anélkül, hogy bárki kérdezősködne!

Hirtelen megremeg a padló.

Hartmanre nézek, aki úgy tűnik, nem reagál. Mintha ez normális lenne.

Újra megtörténik, és a vibrálástól remeg a szívmonitorom képernyője.

Felállok, de a lábam meginog, és cserben hagy. Hartman megfogja a karomat, és segít újra talpra állni.

– Az ablak – mutatok a realiTV monitorokra.

A képernyők remegnek, miközben közeledünk. Mint mindig, most is a szürke felhőket mutatják. Intek a kezemmel, mire a kinti világra vált infravörösben. Hirtelen az ablakok vibráló vörösséggel felvillannak. Alattunk emberek tengere hömpölyög, a Torony lábánál gyülekeznek.

– Odakint vannak, amióta csak Ernie felbukkant. A számuk csak egyre nő – mondja, miközben nézzük a minket körülvevő hatalmas tömeget. Zoomolok és éljenző, kántáló embereket látok. Vannak, akik Eve fényképeit vagy hatalmas transzparenseket tartanak Ernie arcképével. Mások festett táblákat lengetnek i levegőbe.

Szabadítsuk ki Eve-et!

KMSz – Engedd el Eve-et!

Szabadítsuk ki az igazságot!

– A világ figyel – mondja Hartman.

– Akkor jobb, ha mutatunk neki valamit, amit láthatnak. Hol van Kadi anya?