49.

Eve

Néhány pillanatig némán állunk, miután az orvos és Vivian távozott. Idő kell, hogy feldolgozzam, amit érzek. Összezárom a lábam, kórházi hálóingem zizeg, ahogy lecsusszanok az ágyról, és azon kapom magam, hogy Kadi anya vállába kapaszkodom.

Kecses karját keresztbe teszi maga előtt, de a keze megtalálja az enyémet, és gyengéden megsimogatja.

– Ügyes voltál! – suttogja együttérzőn, a tekintete azt üzeni, hogy megérti, hogyan érzem magam egy ilyen invazív beavatkozás után. Örülök, hogy ez a helyzet, de ő nem tudja, mi zajlik le a fejemben. Igen, úgy érzem, bántottak, de a tűz, ami eddig is bennem égett, most tombol. A lángok ropognak és rombolnak, azt üzenik, itt az idő.

Megfordulok, hogy visszatérjek a hálószobám biztonságos menedékébe, de mielőtt elmennék, a szemem megakad valamin.

– Le akarok zuhanyozni – mondom Kadi anyának.

– Persze. Menjünk vissza a szobádba! – Összeszedi a ruhákat, amiket korábban levetettem.

– Nem. Itt zuhanyozok – közlöm, és a sarokban álló zuhanyzóhoz sétálok.

Mielőtt azt mondhatná, hogy ne tegyem, letépem, és félredobom a hálóingemet, mert gyűlölök mindent, amit képvisel. Gyűrött kupacban esik le a földre.

– Mosd meg a hajamat! – pillantok hátra a zavart arcára. Kinyitom a zuhanyfülke üvegajtaját, és elfordítom a csapot. A testem bizsereg, ahogy besétálok a forróság alá, és érzem, hogy a víz beborítja a testemet.

Kadi anya pillanatokon belül mellettem van, az ujjai végigfutnak a hajamon, a fejbőrömet masszírozza.

– Hol vannak a laborok? – kérdezem olyan hangosan, hogy csak ő hallja, miközben ügyelek, hogy ne nézzek rá.

– Elnézést? – hallom suttogni, mert készületlenül érte a kérdésem. Most nem a szobámban vagyunk. Talán nem érzi biztonságosnak, hogy olyan dolgokat osszon meg, amiket nem lenne szabad, de most kell tudnom, amíg cselekedhetek azok alapján, amiket megtudok.

– Az orvos hova ment? Ezen a szinten maradt? – sziszegem.

Néhány pillanatig csak a víz csobogását hallom a fülkében.

Épp újra megkérdezném, amikor meghallom halk válaszát.

– Odakint. Fordulj jobbra! A harmadik ajtó balra.

– És a kedvenc helyem a pataknál? – nézek fel rá.

Kadi anya szeme elkerekedik, nem úgy, mintha meglepődne, hogy felteszem a kérdést, hanem inkább hogy ebben a konkrét pillanatban teszem meg.

– Tudnom kell, hogy az nem egy újabb hazugság – árulom el neki.

– 800-as szint. Az egész – válaszolja gyorsan.

Az állam megfeszül, ahogy elfordítom a tekintetemet. Még csak a közelében sincs a talajszintnek.

– Hogyan juthatok oda?

– A lifttel.

– Arra esélyem sincs – felelem elutasítóan.

– Ezt a helyet neked építették – sziszegi. – Csak mondd ki a számot!

Azt hiszem, biztosan rosszul hallottam, de a hangszíne magbiztossággal tölt el.

– De Eve, a nyomodba erednek majd. Ők…

– Jöjjenek csak! – jelentem ki határozottan, közben próbálom kitalálni a legjobb tervet.

– Hadd kísérjelek el!

– Nem! Teljességgel kizárt – nézek fel rá komoly arccal.

Szomorú beleegyezéssel lehajtja a fejét, és cserébe én is azt teszem. Nem kell jobban belekeverednie ebbe, mint amennyire már megtette.

Kimossa a habot a hajamból. Hálás vagyok a gyorsaságáért. Gyorsan kell cselekednem, és tudom, hogy ő megérti.

Miután kilépek a zuhany alól, Kadi anya fehér törülközőbe bugyolál, és megszorítja a karomat, miközben szárítgat. Nem vagyok benne biztos, hogy ez bátorítás, vagy figyelmeztetésnek szánja, de remélem, hogy az előbbi.

Remegő lábakkal lépek bele a bugyimba, aztán a khakiszínű ruhába, amit odanyújt nekem. Próbálok gyorsan öltözni, de anélkül, hogy úgy tűnne, sietek, mert rájövök, hogy valaki ügyelhet. Nem cselekedhetek kapkodva, vagy rám nem jellemzően. Nem akarok gyanút kelteni, vagy felhívni magamra a figyelmet előbb, mint szükséges.

Kontyba rendezem nedves hajam, miközben Kadi anya segít térdig érő fekete bakancsommal.

– A nyakláncomat a fülkében hagytam? – kérdezem tőle.

– Milyen nyakláncot? – kérdezi kellően értetlenül. Ritkán hordok ékszert.

– Megnézed nekem? Az, amelyiken a születési kövem van – mondom, és a mellkasomra teszem a kezem, mintha szeretett holmim lenne.

Még a homlokát sem ráncolja, hanem teszi, amit mondok.

Amint belép a fülkébe, bezárom utána, és odahúzok egy orvosi berendezést, hogy ne tudjon kijönni.

– Eve – suttogja, nyitott tenyere ott nyugszik közöttünk az üvegen, tágra nyílt szeme csillog.

– Sajnálom! – motyogom, aztán elindulok az ajtó felé. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, de csak így lehetek biztos benne, hogy nem hiszik azt, hogy ő is benne volt.

Megpillantom magam a tükörfalban, és látom az eltökéltséget az arcomon. Nem tudom, miért nem látszik a pánik, amit érzek, mert a belsőm összefacsarodik a gondolatra, hogy mit akarok tenni a következő néhány percben. Az arckifejezésem látványa feltüzel.

Erősebb vagyok, mint hinném.

Meg tudom tenni!

Elfordítom a kilincset, és kinyitom az ajtót. A szívem a torkomban dobog, ahogy kilépek az ismeretlenbe. Arra számítok, hogy valaki vár rám, vagy egy seregnyi biztonsági őr megállít, és nem mehetek tovább. De nincs ott senki, csak a steril, kék folyosó, amin idefelé végigsétáltam.

Jobbra fordulok, majd elmegyek balra a harmadik ajtó előtt, ahol már tudom, hogy a labor van. Először valami mást kell megtennem.

Egyenesen a lifthez megyek. Már vár rám, amikor odaérek. Amikor belépek, és egy robothang megkérdezi, hova, kimondom a szavakat, melyeket eddig még soha.

– 800-as szint. A kertem – hallom magamat.

– Ahogy kívánod, Eve.

Az ajtók záródnak, és a szívem nagyot dobban, amikor ráébredek, hogy lefelé tartunk. Nem repes, mint általában amikor úton vagyok az én kis zugomhoz odalent. Inkább összeszorul az izgalomtól, hogy mit találok majd ott.

Az út néhány percig tart, addig, mint általában, amikor megengedik, hogy „kimenjek”, de csak olyan utazásokhoz tudom hasonlítani, amikor a találkozókra vagy vizsgálatokra mentem, és azok biztosan sokkal közelebb zajlanak ahhoz, mint ahol engem tartanak, mert akkor csak néhány másodpercig tart az út.

A lift lassít és megáll, majd az ajtó elvileg a gyűjtőudvarra nyílik. Koromsötét van, és rájövök, hogy nem csap meg a friss, hűs levegő, ahogy szokott. Helyette nincsen semmi. Egyáltalán nem változik a légkör.

Tudom, hogy nincs visszaút, ezért kényszerítem magam, hogy néhány lépést távolodjak a lifttől. Amikor megteszem, fény fodrozódik előttem a térben, megmutatja nekem a gyűjtőudvart, de nem úgy, ahogy ismerem. A villámlás durvább és egyáltalán nem hívogató. A szokásos fekete autó áll előttem, az ajtaja nyitva, de Ketch nem áll mellette, mint legutóbb, amikor itt jártam.

Becsukom az ajtót, amin általában be szoktam szállni, és körbemegyek a sofőrülésig. Még sosem vezettem vagy láttam valakit vezetni, de amikor beszállok, és megnézem magam körül a teret, rájövök, hogy nem lesz gond. Egy gomb fekete fémjébe az „indítás” szót vésték. Megnyomom, tudva, hogy nincs sok időm. Az autó felberreg. Ezen kívül csak egy fekete bőrkormányt látok közvetlenül magam előtt és két pedált a lábamnál. Megnyomom az egyiket, mire nem történik semmi, de amikor a másikra teszem a lábam, a jármű előreugrik, és meginog. Hála a kormányt fogó kezemnek, rájövök, hogy elkormányoz majd arra, amerre menni akarok. A padlóra teszem a lábam, és észreveszem, hogy az autó lassít. Megnyomom a másik pedált, erre hirtelen megáll.

Oké, azt hiszem, rendben van. Megy, megáll, kormányoz. Csak erre kell emlékezni.

Miközben mély levegőt veszek, árnyakat látok a kis tükörben kissé felettem, ami olyan szögben áll, hogy magam mögé látok. Valaki jön. Ebben a tudatban a „megy” pedálra teszem a lábam, és elhúzok tőlük, a kezem markolja a kormányt, hogy én irányítsak. Nem tudom, hova megyek, de az „egyenesen el innen” jónak tűnik.

Pillanatokon belül kijutok a gyűjtőudvarról. Nincs más körülöttem, csak unalmas szürke beton. Megyek tovább.

Aztán észreveszem, hogy élénksárga vonalakat festettek a padlóra. Nehéz nem nevetni. Mindig tudtam, hogy mikor vagyunk közel a kis kertemhez, kívülről ismertem az utat, ahogy eljutottunk oda. A testem megjegyzett minden bukkanót és kanyart, ami azt jelentette, hogy közeledem az én kis mennyországomhoz. Ezt biztosan tudták.

Szegény kicsi, hiszékeny Eve!

A távolban látok egy zöld halmot, és észreveszem, hogy a padlóra festett labirintus végül oda vezet. Úgy döntök, nem az ő értelmetlen útvonalukat követem, hanem lerövidítem.

Csak amikor észreveszem, milyen magasak a fák, akkor nézem meg, milyen magasan van felettem a mennyezet. Hatalmas a tér. Van egy egyértelmű nyílás az ember alkotta erdőben, ahol át lehet menni, és az ösvény nemsokára egyenetlen lesz, és a kocsi ugrál. A lábamat lassan a fékre teszem, nehogy az a veszély fenyegessen, hogy letérek az útról, de azért még haladjak.

És aztán meglátom a helyet, ahol a kocsi általában megáll, mielőtt kilépek a kipárnázott cellából, hogy magamba szívjam a természet szépségét.

Le akarok lassítani, hogy kiszálljak, és megnézzem a kinti világ hamis szeletét, amit azért adtak nekem, hogy megtöltsék kíváncsi agyamat. Szét akarom tépni a leveleket, és megnézni, miből készültek. Le akarom vadászni a szivattyút, ami a tökéletes patakomat működteti, és a lámpákat a fejem felett, amik mindent olyan varázslatosnak láttattak, amikor pedig az egész nem más, mint kitaláció. Ezt akarom, de nem tehetem. A kezem szorosan fogja a kormányt, a lábam a padlóhoz tapad.

– Állj meg, Eve! Azonnal állj meg! – Vivian hangja olyan erős, mintha ott lenne mellettem a kocsiban.

Levegő után kapkodok, de továbbra is előre nézek, és a kormányzásra összpontosítok. Tudom, hogy Vivian nincs itt, csak lejátsszák a hangját a nyolcszázadik szint emberalkotta szívtelen ürességében.

Azt hittem, ez a hely különleges, de csak újabb része volt a csapdájuknak, hogy itt tartsanak, kérdések nélkül, hogy úgy éljem az életemet, ahogy ők mindig is akarták.

Ez a manipuláció újabb formája. Újabb hazugság. Azt lég alább mindig is tudtam, hogy Holly valaki képzeletének szüleménye. Ez az átverés sokkal kegyetlenebb.

Többé már nem tudom, mi valódi.

Tényleg azt akarják, hogy agyatlan bábbá váljak, és azt tehessék, amit akarnak, anélkül, hogy magamnak akarnék dolgokat? Akkor az élet könnyebb lenne mindannyiunknak?

Erősebben lenyomom a lábamat, és gyorsítok.

A kocsi válaszul felmordul, és hátralök az ülésemben.

– Veszélyezteted a nemzetbiztonságot. Kénytelenek leszünk drasztikus lépéseket tenni, ha nem állsz meg azonnal, Eve! –harsogja Vivian.

– Csak rajta! – vicsorgóm. Nem mintha bárhová is mehetnék.

Egy koccanás hátulról, és a mellkasom nekicsapódik a kormánynak. Mivel a koncentrációm oda, a kocsi önállósítja magát. Küzdök, hogy visszanyerjem az irányítást. Újra belém jönnek hátulról, amitől balra perdülök. A hamis csalitos a kocsi orra alá kerül és megdobja a járművet.

A pillanat tört részéig repülök.

Aztán megpördülök.

Látom, hogy előttem a fa lassítva egyre közelebb jön. Összeül közünk. Csattanást hallok, egy reccsenést és egy koppanást, ahogy a fejem valami keménynek ütközik.

Körülöttem betörik az üveg.

Nincs jázminillat. Nem hallok madárdalt, sem a mezőn átcikázó patak csobogását.

– Eve! – kiáltja.

Csak Vivian hangja harsan fel.