47.

Eve

– Velem marad! – jelentem ki határozottan, amikor belépek a kórházi vizsgálóba Kadi anyával az oldalamon. Az engem kísérő Anyát általában elküldik, azt mondják, itt nincs rájuk szükség, de ma igenis szükség van Kadi anyára. Mellettem. Szükségem van rá, hogy vigasztaljon. A kedvességére. Az együttérzésére. A jelenlétére.

Vivian tekintete ide-oda jár közöttünk, ahogy próbálja kitalálni, hogy tervezek-e valamit, de aztán ingerült sóhajjal elveti az ötletet.

– Ám legyen. Örülök, hogy hajlandó vagy beszélni, Eve. – Gúnyosan mosolyog. – Látom, eszel is. Remek, remek.

A csipkelődésére ügyet sem vetve állok a fémszék mellett a sarokban, és leveszem a ruháimat. Aztán Kadi anya besegít a nekem kikészített öltözékbe, egy kék kórházi hálóingbe.

Gondolkoztam rajta, hogy mondok valamit, mielőtt megtörténik a beavatkozás. Őrlődtem, hogy elmenjek-e Vivianhez vagy sem, hogy szóljak, meggondoltam magam, és nem akarom, hogy így történjen, de tudom, hogy akkor ő lenne nyeregben, és megsejthetné, hogy mi jár a fejemben. Meg kellene indokolnom, és azt nem akarom. Nem akarnám neki elmondani, hogy kétlem, hogy a valóságot mutatják nekem. Először meg kell bizonyosodnom az igazságról.

Ugyanezért nem beszéltem vele Bramről és Hollyról sem. Amúgy sem tudom, mit számítana most, hogy Bram elment. Vivian nem engedné, hogy Potenciális legyen. Biztosra veszem, hogyha megkérdezném, nemet mondana és kigúnyolna, amiért beleszerettem Brambe. A szerelmünket gyerekes vonzalommá degradálná. Tudom, hogy ami köztük van, az sokkal több ennél. Szeretem Bramet és Hollyt, mindegy, milyen az alakjuk, így részem boldog lenne, ha a dolgok úgy maradnának, mint légen, ha mi ketten örökké ott maradhatnánk a Meredélyen, ekkora hatással volt rám Holly, Bram. De tudom, hogy az sosem történhet meg.

Felmászok az asztalra dr. Rankin mellé, aki már ott áll egy bot alakú eszközzel gumikesztyűs kezében, és alig várja, hogy munkához lásson. Mélyet lélegzem, hogy megnyugodjak, mert a bensőm megfeszül a látványtól. Az egész még kellemetlenebb lesz, ha nem lazítom el az izmaimat. Fészkelődöm, hogy kényelembe helyezzem magam, a szintetikus anyag zizeg alattam.

– Lábakat fel! – utasít az orvos. Nem néz az arcomra, csak az előtte álló feladatra koncentrál, közben a szokásos pozícióba nyomja a térdemet.

Lehunyom a szememet, miközben ő a lábaim között áll, felemeli a szemérmemet védő anyagot, és nekilát a vizsgálatnak. A bot hidegétől, ahogy belém hatol, megborzong az agyam. Amikor különféle szögekbe fordítja, és a belsőmet bökdösi, hányni szeretnék. Megfeszítem az állam, hogy ne jöjjön fel epe.

– Egyet elveszítettünk – mondja halkan dr. Rankin egy pár pillanattal később, egy helyben tartva a rudat, aztán határozottan mozdít rajta.

– Tessék? – Vivian a képernyőhöz sétál. Nem tudom biztosan, hogy vajon rám haragszik-e, amiért elveszítettem, vagy dr. Rankinra, amiért nem tudta begyűjteni.

– A másik még megvan – folytatja dr. Rankin a szokásosnál több örömmel a hangjában. – Bár ha vártunk volna, azt is elveszítjük. Mondtam, hogy minden nap jöjjön.

– Történt egy incidens, és a biztonsága fontosabb volt – közli Vivian. A tekintetét le sem veszi az előtte lévő monitorról, miközben mohón bámulja az egyetlen petesejtemet, ami érett és kész arra, hogy learassák.

Dr. Rankin nem válaszol, de hallom, hogy az eszköz koppan mellettem, ebből tudom, hogy kész folytatni a következő fázissal.

– Régen is így ment? – kérdezem hirtelen.

– Tessék? – kérdezi dr. Rankin rövid szünet után.

– A nőknek előttem.

Csend ereszkedik a szobára. Csak arra tudok gondolni, hogy azon töprengenek, hogy mit válaszoljanak. Kisebb koromban egy rakás nem illendő kérdést feltettem, mert nem tudtam, hogy azok. Aztán azért tettem fel kérdéseket, mert tudtam, hogy nem illendőek. De most? Most egyszerűen csak tudni akarom, hogy mit mentek meg azzal, ha új életet hozok a világra.

– Az eljárás hasonló volt – válaszolja dr. Rankin közönyös hangon.

– Tehát mind tudjátok, hogy milyen érzés itt ülni. Itt feküdni csupaszon, védtelenül. Úgy érezni, hogy csak egy húsdarab vagy – mondom, és várom, hogy megállítsanak, miközben végignézek rajtuk. Annyira hozzá vagyok szokva, hogy Vivian rám szól, hogy szokásommá vált addig feszíteni a húrt, míg megfedd. Meglep, hogy most még nem szidott le, bár mivel dr. Rankin még teszi a dolgát, kétlem, hogy Viviant túlságosan érdekli, hogy mi jön ki a számon. Még csak rám sem néz.

– Én sokszor éltem át ezt. Tudom, min mész keresztül – válaszolja gyengéden Kadi anya, a kezével oldalt lesimítja a fekete ruháját, kiemelve a csípője ívét. – De hamarosan vége lesz, Eve!

– Hányszor? – kérdezem tőle erősebb és nyíltabb hangon, mint szoktam.

– Én… – küszködik, rólam Vivianre néz.

– Hányszor tették kengyelbe a lábad, és fosztottak meg a méltóságodtól? – kérdezem.

– Te kérted, hogy így történjen, Eve – vág közbe Vivian higgadtan, mintha egy gyerekhez beszélne. – Koa még itt van, ha szeretnéd, hogy behozzam. Biztosra veszem, hogy nagyon élvezné.

– Amikor terhes voltál és megszülted a fiaidat – beszélek tovább Kadi anyához, Vivianre ügyet sem vetve –, mennyi időt vártak, hogy helyrejöjj, mielőtt visszakényszerítettek egy ilyen asztalra?

Kadi anya szeme esdeklően tágra nyílik, könyörög, hogy hagyjam abba.

Folytatni akarnám, de az égő érzéstől az altestemben fájdalmasan felkiáltok.

Elhallgatok.

Szorosan lehunyom a szemem, érzem, hogy a mellkasom beesik, amikor egyetlen könnycsepp végiggördül az arcomon. Ez sem különbözik attól, amit általában tapasztalok. Nem fájdalmas. Nem újdonság. De mégis az. Mert tudom, hogy ha ez sikerül, az csak a kezdet. Nem arról van szó, hogy megtermékenyítik a petesejtemet, aztán hagyják, hogy felneveljek egy gyereket. Ez örök körforgás lesz. Addig fogják ismételgetni, míg többé már nem leszek hasznukra.

– Csak tudni akarom, mire számítsak – mondom összeszorított fogakkal. – Hogy milyen lesz az életem.

– Már volt életed, Eve. Megadtunk neked mindent: szórakozást, oktatást, egy barátot. Csak nézd meg ezt a helyet, ezt a világot, amit neked alkottunk! Most itt az ideje, hogy visszaadj valamit. Tedd a kötelességedet! Hozz világra lányokat, és az életedet nagyjából úgy fogod élni, mint eddig.

– És nekik milyen jövőjük lesz?

– Jobb, ha azzal nem foglalkozol – csipkelődik Vivian, bosszúsan forgatva a szemét. – Először neked kell eljátszanod a szerepedet a sors játékában.

Sors. Néhányszor elismétlem magamban a szót. Sors. Mi az én sorsom? Hogy mindenki más érdekében úgy bánjanak velem, mint egy tenyészállattal? Vagy az, hogy Bram megtalált, és ilyen erős kapocs volt közöttünk, hiába választott el minket egy ember alkotta illúzió, a része annak? Talán az anyatermészet megint eljátszadozik velünk, és megakadályozza, hogy mi, emberi lények elkövessük ugyanazokat a hibákat. Hogy beleavatkozzunk a nekünk szánt tervébe.

Hibák.

Mindig is tudtam, hogy hatalmas felelősséget ruháztak rám, de a küldetésem körüli döntések mögötti gondolatok sosem voltak az enyémek. Sosem rólam volt szó. De mi van, ha az anyatermészet okkal választott engem, hogy megkapjam ezt a kötelességet? Mi van, ha úgy volt megírva, hogy Brammel találkozzunk? Mi van, ha ez az egész a szabad akaratról és az emberi természet szépségéről szól? Az ösztön hatalmáról.

Hibák.

Mindig is azt akartam, hogy ez a beavatkozás kudarcot valljon, de mi van, ha sikerül? Akkor kudarcot vallók a sorsomban? Hibák.

Folyamatosan a gyermekeimre gondolok, és az életre, amit élnek majd. Sőt, azon is gondolkodom, mit gondolnának a szüleim, ha most látnának. Ők ezt az életet akarták volna nekem? Ők ezt választották volna?

Hibák.

Tudom, hogy anyu megalázónak találná, ha így látna, ahogy én is, ha a lányomat látnám ezen az ágyon feküdni az eljövendő években.

– Mondom, elmehetsz – szól rám Vivian, visszarántva a figyelmemet a jelenbe. – Hívatunk, ha újból szükségünk lesz rád.

A beavatkozásnak vége. Dr. Rankin már elment, magával vitte a petesejtemet megtermékenyítésre, hogy elindítsa az élet folyamatát. Még mielőtt visszatennék belém, az a pici lény máris elkezdte a saját útját, hogy valódi személlyé váljon.

Hibák.

Ideje próbára tenni a világot, amit nekem teremtettek.