40.

Bram

Pufi, újonnan kinevezett gardedámom elkísér egy szobába, ahol pihenhetek. Kicsi és nyirkos, de amint leteszem a fejemet a deszkapadlóra, különös, idegen érzés kerít hatalmába.

Alvás.

Az ideiglenes ajtón dörömbölő ököl zajára ébredek.

– Reggeli – közli Pufi valamit rágcsálva. Felállók, és visszahúzom a kezeslábasomat. Most viszonylag száraz a helyzet, de azt hiszem, idelent soha semmi nem lesz igazán száraz a nyirkos szagból ítélve.

Kinyitom az ajtót, és követem őt egy szűk folyosón. Gyenge fényű villanykörték meleg, narancsos fényt vetnek a falakra, melyek mindenféle anyagból épültek, amit csak el lehet képzelni. Fa, fém, műanyag, bármi, amit ki tudnak szedni más épületekből, azt hiszem. Imitt-amott egy lyuk a belső rétegben fényes, vízhatlan felületet mutat mögötte, amin vízcseppek szaladnak le.

Eltűnődöm, vajon milyen mélyen vagyunk, és mennyi víz van körülöttünk. Hány liter víz nyomja ezeket a falakat és a mennyezetet? Erre a gondolatra összeszorul a mellkasom.

– Nem valami klassz idelent a reggeli. De van bőven, úgyhogy egyél annyit, amennyit bírsz! Úgy festesz, mint akire ráfér egy jó kaja – közli Pufi.

Még soha nem volt ilyen kedves velem, úgyhogy visszatartom a nyilvánvaló választ.

– Kösz.

– A kaja jobb fent, Centralban, de ott túl sok a figyelő szem. Ezt nem úszhatnánk meg – mondja, és egy ajtónyíláson át egy másik nagy helyiségbe mutat, olyanba, mint amilyenben tegnap álltunk. Ebben az asztalok fegyverekkel és lőszerekkel, testpáncélokkal és különböző technikájú fegyverekkel vannak megrakodva.

– Miért nem? Nem mindenki érez úgy, mint ti? – kérdezem.

– Ó, naná, dehogynem! Mind megvetjük a KMSz-t. Mármint csak nézd meg, hogyan néz ki ez a hely!

– És ez a KMSz hibája?

Pufi felnevet.

– Haver, neked lila gőzöd sincs, mi? Hát persze, hogy a rohadt KMSz hibája! Szerinted ki zárja el a generátorokat, hogy a Tornyot táplálja nagy viharokban? Ki befolyásolja a vízfolyást, hogy a város biztosan előbb süllyedjen el, mint a Torony valaha is? A KMSz számára mi csak vérszívó piócák vagyunk.

– De ha mindenki ugyanígy érez, miért bujkáltok idelent?

– Előlük bujkálunk, a KMSz elől, nem a magunkfajta centraliak elől. A te fajtád és a kiküldött őrszemeik elől – magyarázza Pufi. – Naponta egyszer szkennert küldenek Centralra, lázadó tevékenység után kutatnak. Így kötöttünk ki itt. A vas kizárja a szkennereket, nem látnak át rajta.

– Értem – felelem, és őszintén elképeszt, mit értek el, és hogy a KMSz naponta szkenneli ezt a helyet. Nem tudtam, hogy ilyesmi megtörténik. Azt hiszem, sok mindent nem tudok a cégről, aminek dolgozom.

Dolgoztam…

– Ráadásul mindenki ráépített ezekre az elsüllyedt épületekre. Nem számítanak rá, hogy bárki van idelent, idebent. Az hiszik, el vannak árasztva. Tökéletesen biztonságban vagyunk.

Belépünk az étkezőbe, ahol felszolgálnak nekem egy tányér barna növényt.

– Az házi termesztésű jóság – vág hátba Saunders, amikor leül mellém a saját tányérjával. – Árfű, itt nő, rögtön a folyómederben. Tele van tápanyaggal!

– De szar íze van! – kiáltja a szakács a nyitott konyhából, és viccelődve befogja az orrát, miközben egy fortyogó lábast kavargat.

– Idekint már nem sok minden nő, így kihozzuk a legtöbbet abból, amink van. Amikor kiástuk ezt a helyet, és eltávolítottuk a vizet, több tonnányit találtunk ebből az izéből. Ez Szabadár-titok. Nem osztozunk rajta Centrallal. Arra nem elég, hogy osztogassuk.

Egy villányit beveszek a számba, és azonnal megbánom. Öklendezek. Köhögök. Köpök.

A Szabadárok nevetésben törnek ki.

– Majd megszokod. Mint mindent, ezen a helyen – közli Saunders.

– Szeretsz idelent lenni? – kérdezem, miután sikerül lenyelnem egy keveset.

– Hát, azt hiszem, meg kell nézni az alternatívákat. Dolgozhattam volna tovább a KMSz-nek, úgy tehettem volna, mintha nem érdekelne, ahogy a bolygóval bánnak, ahogy Eve-et irányítják. Mondhattam volna nemet, amikor ezek a renegátok kiszabadítottak a Toronybeli cellámból, és ott maradhattam volna, hogy letöltsem a büntetésemet, vagy élhetek idelent olyan emberekkel, akik abban hisznek, amiben én, és hajlandóak harcolni érte. Úgyhogy, igen, azt hiszem, a lehetőségek közül ez tetszik a legjobban.

Reggeli után körbevezetnek. Egyszerre lehetetlen mindent felfogni. Rengeteg szoba van. Szobákból nyíló újabb szobák. Kicsik, amikből privát hálószobákat csináltak, nagy termek, ahol egyik végétől a másikig emeletes ágyak állnak, konyhák, orvosi létesítmények, egy fegyverraktár. Mindenük megvan, ami valaha ahhoz kellhet, hogy teljesen önellátóak legyenek.

Elég sok minden jár a fejemben ahhoz, hogy lefoglaljon, miután visszakísértek a szobámba, és magamra hagytak. Úgy tűnik, még nem bíznak bennem eléggé, hogy kíséret nélkül sétálgathassak.

Kinyújtom a kezem, és végighúzom az egyik falra szerelt, nedves deszkán. Egy szálka beleáll a kezembe, amitől fájdalom nyilall az ujjamba.

– Én azt a helyedben kiszedném – jegyzi meg Frost az ajtómból.

– Bocs, nem vettem észre, hogy itt vagy – szabadkozom, miközben felállok.

– Ne, ne, ülj le! – kéri, miközben belép az apró helyiségbe, és leül mellém. – A szálkák fájdalmas kis dögök, tekintve milyen kicsik.

Nézem az apró barna fadarabot, ami kiáll az ujjamból, és ahogy a bőr megduzzad, és kivörösödik körülötte, mert a testem próbál megszabadulni tőle.

– Csak egy kis darabka, ami, ha jó időben, jó helyen megtámadja a bőrt, és áttöri a felszínt, behatolhat a test védelmi rendszerébe. Ha nem szeded ki a szálkát, elfertőződik, és ha a fertőzés agresszív, és elterjed, elveszítheted a kezedet vagy a karodat, mindezt egy jelentéktelen fadarab miatt.

Kihúzom a fogammal, és kiszívom a csepp vért az ujjhegyemről. Észreveszem, hogy Frost mosolyog ősz szakállán át.

– Mi az? – kérdezem.

– Azt hiszem, te lehetsz a szálka, amire vártunk – válaszolja, majd leejt egy aktát mellém a padlóra. Egyetlen fénykép csusszan ki belőle, és kihagy a szívverésem.

Szemcsés kép, de elég tiszta ahhoz, hogy azonnal felismerjen. Egy kép a Kupola biztonsági kamerájából Eve-ről és Hollyról, és azonnal tudom, hogy akkor én irányítottam Hollyt.

Egy kép az első csókunkról.