50.

Bram

– Semmi gond, hölgyeim. Csak a KMSz újabb, nem annyira rutinszerű látogatásra érkezett a vendégünkhöz! – kiált fel az idős hölgy a lépcsőre, ahol vagy tucatnyi ugyanilyen ráncos arc néz le ránk.

Rájuk mosolygok, de senki sem viszonozza. Néhányan undorodva elfordulnak és egy, a fejünk fölött lévő szobából zokogást hallok.

– Ne törődjenek velük! Sosem túl kedvesek azokhoz a férfiakhoz, akiket a KMSz küld, hogy ránézzenek Mr. Warrenre.

A nő szavaira tűz gyullad az ereimben.

Itt van.

Megtaláltuk.

Most már csak meg kell őriznünk az álcánkat, és ki kell juttatnunk innen.

– Uraim, kérnek valamit inni?

– Nem, köszönjük, Miss…?

– Mrs. Sutcliffe vagyok. De szólíthatnak Anne-nek – mondja Frostnak csillogó szemmel. Lehet, hogy öreg, de fiatalos szenvedély lengi körül.

– Mi csak szeretnénk látni Ernie-t, aztán amilyen gyorsan csak lehet eltűnni az önök útjából – mondom neki.

– Rendben. A földszinten van. Magukra hagyom önöket. Az ajtó nyitva van. – Arrafelé biccent, ahol a lépcső önmagába kanyarodik, aztán eltűnik az alagsorban.

Frosttal egymásra nézünk. Az ajtó nyitva van? Én megyek elöl, és lesétálunk az alsó szintre.

Olyan látvány fogad minket, amitől elakad a lélegzetem. Hatalmas nyílt tér, ahol a hosszú fapadló az épület egész hosszában végignyúlik. A téglafalakat lágy fényű égők világítják be, melegséget kölcsönözve a tulajdonképpeni pincének. A helyiség távolabbi végében két ablak a vízpartra néz, ahol áttetsző hullámok csapódnak a fehér homoknak. Hirtelen eltűnik és buja esőerdő áll a helyén. Napfény tör be a sötétzöld színek közé, és az ultrarealisztikus képek ezeken a kijelzőkön segítenek megteremteni az illúziót, hogy ez nem csak egy ablaktalan alagsor mindössze egy ajtóval.

Belépve ütött-kopott bőrkanapét látok mély ülésnyomokkal a párnákon. Egy asztalon magas halomban állnak papírok, mellettük számos félig üres bögre, telehalmozva cigicsikkekkel. Kicsi, egyszemélyes ágy áll a szoba túlsó felén, közel egy vécékagylóhoz és egy kádhoz. Egy férfi borotválkozik a mosdókagyló feletti tükörben.

– Uraim! – szólal meg Ernie, miközben a finom ősz szőrt borotválja a felső ajka körül.

– Mr. Warren – kezdem.

– Mr. Warren? Már jó ideje nem hívott így senki. Maguk biztosan újak. Essünk túl rajta? – lemossa a borotvahabot az álláról, és fehér trikót húz ráncos testére.

Nem tudom, mire számítottam, de semmiképpen nem erre az emberre. A rengeteg történet, pletyka után a veszélyes, lelkileg instabil egyén körül, akit el kellett ítélni, és le kellett szedálni, az, aki most előttünk áll, majd leül jól kikoptatott helyére a kanapén… normálisnak tűnik.

A férfi hátradől, és felénk nyújtja a csuklóját.

Frosttal üres tekintettel meredünk egymásra.

– Nos? Gyorsan, ahogy maguk szeretik, fiúk. Tudják, az ízületi gyulladás miatt ez nem túl kényelmes – magyarázza Ernie.

Néhány másodperccel később ellazítja a karját, és ránk néz.

– Most megnézik ezt a vackot vagy sem? – kérdezi egy kicsi sebes bőrdarabra mutatva oldalt a csuklóján.

– Sajnálom, Mr. Warren, de a mai nem olyan lesz, mint a szokásos látogatásaink – mondom.

– Ó? És miért nem, fiam? Egek, hány éves? Tényleg hagyják, hogy ezt kölykök intézzék? – kérdezi, inkább magához beszélve, mint hozzánk.

– Elmegyünk – közli Frost. – És maga velünk jön.

Ernie kővé dermed. Felnéz Frostra, aztán rám. A tekintete a KMSz-jelvényre siklik a mellkasomon.

– Elmegyünk? – kérdezi.

– Igen, most rögtön. Sok mindent el kell magyaráznunk, de nem itt – felelem.

– Hová megyünk? – kérdezi az idős férfi aggodalmasan. – Alkut kötöttünk! Még egyszer sem próbáltam megszökni! Nem hagytam itt ezt a szobát. Megtettem mindent, amit mondtak. Eve-ről van szó? Jól van? – Megragadja a karomat, fáradt arcáról süt az aggodalom. Körülnézek a szobában, és minden felületen Eve fotóit látom. Újságcikkek, magazinok, ceruzarajzok, beborítják az asztal minden szabad centijét, az összes üres széket. Fáj érte a szívem, a férfiért, aki elveszítette a lányát.

– Eve jól van – felelem, és a vállára teszem a kezem, hogy megnyugtassam. – Csak biztonságosabb helyre kell vinnünk magát. Szedje össze a fontos holmijait, és induljunk!

– Akkor ezt kiveszik? – kérdezi Ernie, újra a sebre mutatva a csuklóján.

– Mit vegyünk ki? – kérdezem.

Ernie ránk mered. A ráncai átrendeződnek, és szinte hallom a kérdést a fejében.

– Ti nem a KMSz-től jöttetek, igaz? – kérdezi lassan, eres keze kissé remeg.

Magamon érzem Frost tekintetét. Nincs idő játszadozni.

– Nem, nem onnan – ismerem be. – Magáért jöttünk, aztán kiszabadítjuk Eve-et.

Az öregembernek kell egy perc, hogy felfogja, amit mondok, aztán visszahanyatlik a kanapéra, és a kezébe temeti az arcát.

– Nem, nem, nem! – mondja az ujjain keresztül. – Már úton vannak.

– Kik? – mordul fel Frost.

– Ők! A KMSz! Mi… azt hittétek, hogy bezártak ideiem, és megfeledkeztek rólam? Most is figyelnek minket! Mindannyiunkat!

Felemeli csontos ujját egy folt felé a mennyezeten, pont a felünk felett. Frosttal felnézünk, és egy háromszázhatvan fokos kamera figyel minket mozdulatlanul és ridegen, apró piros fénye minden leheletnyi mozdulatunkra villan.

– A francba! – csattan fel Frost. – Nincs sok időnk.

– Azonnal indulnunk kell – mondom Ernie-nek.

– Egy szavamat sem halljátok. Nem mehetek el. Csak ha kiveszik ezt az izét a karomból – integet felénk Érnie.

– Mi van a karjában? – kérdezem.

– Robbanószer, igaz? – folytatja Frost.

– Több annál. Egy kioldó – feleli Érnie.

– Minek a kioldója?

– A többi robbanószeré – mondja Anne a hátunk mögött a lépcsőről. Megfordulok, és újra szembe kerülök puskája csövével.

– Milyen robbanószer? – kérdezem.

– Ez az épület nem az, aminek hiszitek – válaszolja Anne egyszerűen, miközben szorosabban fogja a fegyvert, hogy biztosabban célozhasson. – Ha ő kilép azon az ajtón… bumm! Mindannyiunkat megöl. Ő a kioldó, és ez az egész ház a bomba. Rájöttek, hogy csak így lehet megakadályozni, hogy szökni próbáljon.

– Ez nem menedék, ez börtön! – csattan fel Frost.

Felforr a vérem. Hogy tarthatják őt így itt? Hogyan tehetik ki ezeket a nőket ilyen kínzásnak?

– Miért nem mennek el mind? Együtt? – kérdezem.

– És hova mennénk? Megtalálnak minket. Mindannyiunkat megölnek – válaszolja Anne.

– Nem tudjuk kivágni? – kérdezi Frost Ernie sebes karját méregetve.

– Nem, hacsak nem tudod hatástalanítani. Szenzorjai vannak. Tudja, ha kivágják, akkor mindegyiket bekapcsolja – válaszolja Ernie.

– Ide Johnny kell – mondom Frostnak, de hirtelen a mennyezet vibrálni kezd felettünk. A padlódeszkák repedésein át por hullik alá, és a közeledő repülőgépek fenyegető zúgása végigmorog a lépcsőn.

– Itt vannak – közli Ernie.

Tompa fegyverropogás hallatszik a fejünk felett, és férfiak kiabálása épp túlharsogja egy valahol felettünk lebegő repülőgép zaját.

– Nem hagyhatom, hogy elvigyétek. Mindannyiunkat meg fogtok ölni! – ismétli Anne, és a fegyvere ravaszára kulcsolja az ujját.

– Gyorsan el kell tűnnünk innen! – jelenti ki Frost.

– Nem azért jöttem el egészen idáig, hogy most hátrahagyjam! – ordítom túl a fejünk fölött a téglákba csapódó golyók zaját.

– Nem vihettek el! Annyian próbálták már, és vallottak kudarcot. Mindnek ugyanaz a sorsa, fiam, és te ahhoz még túl fiatal vagy – jelenti ki Érnie megfáradt kedvességgel a hangjában. Olyasvalaki hangja ez, akiben már nem maradt tűz. – Azonnal tűnjetek innen!

– Igaza van, Bram – mondja Frost. – Itt kell hagynunk őt.

– Nem! – ordítom vissza. – Nem hagyom itt! – Farkasszemet nézek Frosttal, nagy teste fölém tornyosul. – Ha most elmegyünk, elviszik őt innen, és soha többé nem találjuk meg,

Frost állja a tekintetemet. Próbál olvasni bennem, próbálja eldönteni, meddig megyek el ezért az emberért, Eve-ért. Nem hátrálok.

– Egy módja van, hogy megoldjuk – szakítja félbe Ernie a szempárbajunkat.

– Ernie, ne! – suttogja Anne élesen.

Ernie elhessegeti a könyörgését, és Frost bakancsára mutat.

– Jól sejtem, hogy egyikőtöknél sincs kés? – kérdezi.

– Fegyvertelenek – válaszolja Anne, de Frost már be is nyúl nehéz bakancsa száján, és elővesz egy kis macsetét.

– Csináld gyorsan, és ne bánkódj miatta! Keményebb vagyok, mint amilyennek tűnök. Évekkel ezelőtt én is megpróbálkoztam vele, de rajta…

Ernie nem tudja befejezni a mondatot, Frost máris a feje fölé emeli a kést.

– Várj! – kiáltja Anne. Leejti a fegyverét, és Frost felé nyúl, de öreg lábai nem viszik elég gyorsan. Frost egyetlen gyors, erőteljes mozdulattal lesújt, tisztán levágja az idős férfi karját könyöktől lefelé.

Ernie mellé ugrok, lekapom az övemet, és szorosan a karjára kötöm. A sebes bőrdarab alatta a kioldóval a kéz életlenül hever a padlón a lábánál.

– A francba, Frost! – mondom, a szavaim alig törnek át a döbbenetemen, azon, amit tett.

Frost lehajol, és óvatosan felveszi Ernie alkarját. Leveszi a saját övét, és hihetetlenül szorosan elköti a végét, miközben szivárog belőle a vér.

Anne a szája elé kapja remegő kezét, próbálja feldolgozni a történteket.

– Ezt melegen kell tartani – mordul fel Frost, miközben felkap egy gyapjútakarót a velünk szemben álló székről, és szépen körbecsavarja Ernie amputált csuklóját. A szemközti falhoz sétál, a mosogató mellé, és a törülközőtartóra teszi. – Ne kapcsolják ki a fűtést!