9.

Eve

Visszaúton elalszom a kocsiban, ami nem meglepő, tekintetve a korai kelést, a kint lét által az érzékeimre tett mély benyomásokat és az engem elöntő érzéseket.

Az első dolgom, amikor már újra a szobámban ülök az ágyon, hogy kinyitom a leveles füzetet, újraolvasom az első bekezdést, megcsókolom az oldalt, és a párnám alá rejtem. Nagyon szeretném folytatni, de későre jár. Az Anyák hamarosan bejönnek, hogy felkészítsenek, és nem akarom, hogy lássák vagy beszéljenek róla. Még nem. Egy pillanatig eltűnődöm, vajon Vivian tud-e róla, hogy megkaptam, de persze ő mindent tud. Számít ez? Ez a kérdés egy másik napra tartozik. Kaptam egy váratlan ajándékot az édesanyámtól. A bölcs öreg Nina anya sok szempontból jól döntött, hogy ezzel foglalja le az energiámat. A szívem repes a gondolatra, hogy nemsokára visszatérhetek az anyám kézírásához, de most az előttem álló napra kell koncentrálnom, és a találkozóra a második Potenciálissal.

Az Anyák tömegesen lépnek be, és nekilátnak a készülődésnek. Minden érezhetőbben higgadtabb, mint legutóbb. Kevesebb zsongással végzik feladataikat. Vagy talán rajtam múlik: nyugodtabb vagyok, mint korábban. A kirándulás a pataknál lecsillapította az idegeimet, anyám szavainak ajándéka pedig elindított az előttem álló napon. Persze nagyon várom a találkozót, de alig várom, hogy utána egyedül lehessek anyám füzetével.

Talán az Anyák azt tükrözik vissza, amit én sugárzok. Csend ereszkedik ránk, miközben adnak nekem egy szép ruhát, hasonlót ahhoz, amit az utolsó találkozón viseltem. Csak most az Anyák egyenruhája alá rejtik. Hasonlóképpen a frizurámat is megcsinálják, aztán elrejtik. Tökéletesítik a sminkemet.

Miközben Nina anya a helyére tűzi a fejkendőmet, ijedten felsóhajt. Az engem legrégebben szolgáló barátom azóta töpreng, mióta hazatértünk. Ráncos arca kissé ráncosabb a szokásosnál, ettől majdnem szigorú. Valami jár a fejében, ezt az arckifejezését nem szoktam látni.

– Olyan kár, hogy el kell rejtenünk téged – motyogja, és a szeme feletti megereszkedett bőr tovább nyúlik.

– Csak az első találkozón – nyugtatgatom. Felcserélődnek a szerepek, ahogy én próbálom megnyugtatni. Remek reggelünk volt, felbátorít az abból nyert erő.

– Csak így olyan művi – folytatja gyötrődő arccal, alig suttogva.

– Ebből itt bármit nevezhetsz természetesnek? – kérdezem halk, kimért hangon.

– Talán nem – ért egyet, finoman megsimítva az arcomat. A kedves gesztustól elmosolyodom.

Érthető, hogy csalódást érez a protokoll változása miatt. A legutóbbi alkalom után tudom, hogy ezek a találkozók menynyit jelentenek az Anyáknak. Láttam az arcukra kiülő csalódottságot, és hallottam Nina anya zokogását. Ezek a találkozók nemcsak a jövő ígéretét hordozzák, de a múltra is emlékeztetnek.

A kinti világ gondolatára tűz támad a bensőmben. Hamarosan Nina anya régi világa az én jövőm része lehet, ha az utolsó találkozók jól sikerülnek. Izgatottá tesz, hogy olvastam az anyám leveleit. Hitet és megújult reményt ad a jövővel kapcsolatban.

– Hol ismerted meg a férjedet? – kérdezem.

Nina anya mély lélegzetet vesz, mintha nem tudná eldönteni, válaszoljon-e vagy sem.

– Mesélj! – suttogom.

– Egy bárban, a városban – böki ki, mielőtt megálljt parancsolhatna magának. Elpirul, miközben az öltözőasztalhoz fordul, és azzal foglalja el magát, hogy elteszi a szépítőszereket. – Ez még akkor volt, amikor beengedtek minket ilyen helyekre.

– Miért tiltották meg?

– Nem tartották jó ötletnek. Igazuk volt – jelenti ki Nina anya, és hirtelen becsuk egy szemhéjfestéket, hogy nyomatékosítsa a szavait.

– Milyen volt? A megismerkedésetek? – Ülök az ágyon, és nem vagyok benne biztos, hogy kapok-e választ. Többet szeretnék hallani most, hogy kezd megnyílni előttem. Persze korábban is beszélt a férjéről. Csak apróságokat itt-ott; eleget ahhoz, hogy tudjam, mennyire odavoltak egymásért, és az asszony szíve mennyire összetört, amikor elveszítette. Ez a helyzet az Anyákkal. A legtöbben azért vannak itt, mert tragikus a történetük, bár ritkán mesélik el. Legalábbis nekem. Tudom, hogy Nina anya szeretett, majd elveszített valakit, és a vesztesége hozta el őt hozzám. Lenyűgöz, hogy Nina anya, aki olyan sokat tud rólam, többet mond el magáról.

– Mint a villámcsapás – válaszolja egyszerűen. Összerezzen, amikor közel engedi magához az emléket. – Tudtam, hogy aznap éjjel nem távozhatok anélkül, hogy ígéretet ne kapnék rá, hogy újra látom őt. Két héttel később megkérte a kezemet.

– Két héttel? – hüledeztem.

Kuncog.

– Más idők jártak. Jól esett spontánnak lenni. Bár… – Elhallgat, arca kissé beesik. – Nem változtatnék semmin. Arra születtünk, hogy együtt legyünk. Bár sokkal hamarabb véget ért, mint kellett volna. A szíve az enyém volt és a szívem az övé. Az életem miatta lett teljes.

– Nagyon romantikusan hangzik.

– Az is volt – suttogja, becipzározza az utolsó táskát, aztán még egyszer végignéz rajtam. Az arca a szomorúsága ellenére is nyugodt. – Ő megtöltötte az életemet, de te tetted teljessé. A jövő tele lesz ilyen kapcsolódásokkal, azért, mert itt vagy, és teszed, amit teszel. Köszönöm! – teszi hozzá. – Keresd azt a különleges valamit, Eve! Keress szerelmet… Vagy inkább engedd, hogy a szerelem találjon meg téged!

Rámosolygok. Mi a szerelem? Olvastam róla könyvekben és kifejeztem táncórákon, miközben a végtagjaimat nyújtottam, de milyen érzés az?

– A mi kislányunk – mondja Nina anya, és megsimogatja arcomat úgy, hogy egyenesen ránézzek. – Te vagy minden, amit csak kívánhattunk, sokkal több, mint amiért imádkoztunk. Na, menjünk!

Elfordul. Követem, ki a szobából, és új helyemen állok az alakzatban, Nina anya mögött, a többi néma Anya előtt. Ez alkalommal nincs izgatott duruzsolás. Inkább olyan, mintha dolguk lenne, amit mindenki tökéletesen akar végrehajtani.

Hallom a szövetek surrogását, ahogy az arcok elrejtőznek.

Követem őket, ujjaim ügyetlenül bánnak az anyaggal.

Elindulunk.

Ketch és a csapata vár miket, amikor kisétálunk a liftből. Ettől a forróság hulláma kúszik fel a nyakamon az arcomig, mert eszembe jut a találkozó az első Potenciálissal. Ahogy meglátom őket, elszégyellem magam, és zavarba jövök. Bár tudom, hogy ez nem így van, úgy érzem, mintha mind engem bámulnának, sőt talán még vihognának is.

Ahogy elsétálunk az alakzatuk mellett, rám tör a késztetés, és lopva a legközelebbi őrre pillantok. Ilyesmit eddig még sosem tettem, de ma nem tudom megállni. A kíváncsiság és a paranoia az idegen felé fordítja a tekintetemet, akinek az a dolga, hogy megvédjen engem. Fiatal, talán néhány ével idősebb nálam. Hihetetlenül magas, a haja sötét, a teste izmos, az arca szép metszésű, a tekintete egyenesen előremered. Mintha nem tudná, hogy egy méternyire állok tőle.

Pislog, nyel egyet, az ádámcsutkája felugrik. Aztán, mintha érezné, hogy valaki figyeli, a szeme idegesen felém rebben, és a tekintetünk találkozik.

Elakad a lélegzetem, az egész testem riadtan megfeszül.

Ennek nem kellett volna megtörténnie.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

– Minden rendben? – suttogja Nina anya.

– Biztos maradt egy gombostű a ruhámban vagy ilyesmi –hazudom, miközben a combomat dörzsölöm, és mély lélegzetet veszek, hogy megnyugtassam zakatoló szívemet.

Az biztos, hogy mostanában feszegetem a határokat, de kivinni egy játékot a Meredélyre, és kérdőre vonni Hollyt, semmi ahhoz képest, hogy nem tartom be a parancsokat, amiket azért adtak ki, hogy biztonságban legyünk.

– Szeretnéd, ha megnézném? – ajánlja Nina anya, és lassít. A hátunk mögött mozgolódás támad, amikor a többi anya ráébred, hogy valami történt. Hallom, hogy Kimberley anya elnézést kér, Tabia anya pedig cicceg.

– Ne, jól vagyok! – motyogom, a kedvessége csak növeli a bűntudatomat.

Megyünk tovább. Ez alkalommal a földre szegezem a tekintetemet előttünk, mert félek, hogy bárki másra siklik.

Mint korábban is, Vivian most is előlép a búvóhelyéről, és előresétál, amint a kiválasztott gyűlésterem elé érünk, csizmája sarka szinte zajtalan a márványpadlón.

– Minden világos? – reccsen rám.

– Igen. Hadd intézze Holly a beszédet!

– Így van – szipogja. – Belép, amint te leülsz. Diego nem tudja, hogy itt vagy. Azt hiszi, ez egy újabb gyakorlás a későbbi találkozó előtt. Hogy elismételjem, ami a korábbi beszélgetésünkön elhangzott: ne fedd fel magad, míg én azt nem mondom!

Mindig megmondja nekem, mit csináljak, és ezt utálom. Ez az én találkozóm, az én Potenciálisom. Ez az egész nem történne meg, ha én nem léteznék. Vivian régen ezt megértette, de most egyáltalán nem hasonlít a nőre, aki fogócskázott velem a mezőn. Helyette néha mintha undorral nézne rám, és nem tudom pontosan, mire véljem ezt a változást.

– Figyelni foglak – közli, és int Ketchnek, hogy nyissa ki az ajtót, és kezdődjön a találkozó. – Indulj!

Diego alacsonyabb, mint képzeltem. Ezt veszem észre először, ahogy besétálok a terembe. Majdnem olyan magas, mint én. A bőre durva és sötét, a szeme kicsi, gyöngyszerű. Sima fehér inget visel a barna nadrág felett, amihez illik barna bőrcipője. Mustárszínű zakója földes megjelenést kölcsönöz neki, mintha a természet része lenne. Ez tetszik. Szalmakalapot is visel, amit széles piros vászoncsík szegélyez, azt fehér masni tartja a helyén. Ez elüt öltözéke többi részétől. Láttam valami hasonlót a történelemkönyvekben, ezért gondolom, perui kötődéséhez lehet valami köze. Megható, hogy tiszteleg az ősei előtt.

Ő nem tűnik idegesnek, mint Connor. Higgadt és összeszedett. Szinte meg se rezdül, amikor belépünk.

Az Anyák egyikeként haladni teljesen más, mint egyedül belépni. Most először vagyok a csoport része, nem velük megyek, és ettől elszomorodom: ez egyszeri alkalom, és hamarosan megint csak Eve leszek. Diego még csak tudomást sem vett a létezésünkről. Ehhez nem vagyok hozzászokva: Eve-et segítik, amerre csak jár. Hogy levegőnek néznek, az idegen érzés. Kicsit izgalmas észrevétlennek lenni. Beolvadni.

Gyorsan és könnyen megtaláljuk a helyünket.

– Remélem, nem vártál sokat – szól Holly, amikor földig érő rózsaszín ruhában és krémszínű magas sarkúban belép a terembe.

Repes a szívem, amikor látom a leheletnyi finom csillanást a szemében: az én Hollym. Nem voltam benne biztos, melyiküket fogom megpillantani, de most, hogy látom őt, tudom, minden rendben lesz, jó kezekben vagyunk.

Diego leverten vállat von.

– Finom vacsorád volt tegnap este? – kérdezi Holly jókedvűen. A fiúval szemben ül a széken, nekünk háttal.

– Gazdagabb, mint amihez hozzá vagyok szokva, de étel volt – válaszolja Diego, a hangjában sem melegség, sem kedvesség. Talán bosszús, hogy megint Hollyval kell beszélnie ahelyett, hogy velem találkozna. Vagy mint nekem, neki sincs hangulata a csevegéshez, amikor az emberiség jövőjének súlya nyomja a vállát. Bárhogy legyen is, meglepő, hogy nem adta meg magát Holly derűs személyiségének. Engem mindig megmosolyogtat.

– Legyen ez a próba a későbbihez, rendben? – Láthatóan próbálja feloldani őt, hogy ne legyen ez a találkozó is időpocsékolás. Fura így itt lenni ebben a szobában, tudva, hogy Holly Viviannek dolgozik. Azon tűnődöm, vajon kommunikálnak-e valahogyan, és vajon ugyanezt a taktikát használják-e, amikor velem vannak. A gondolatra kicsit elkomorulok. Diegóra nézek, és azt akarom, hogy felélénküljön, és áruljon el nekünk valamit.

– Tegyünk úgy, mintha én lennék Eve! – folytatja Holly. – Beszélj velem nyugodtan úgy, mintha vele beszélnél. Használd ezt az időt a gyakorlásra!

Diego elfordítja a tekintetét Hollyról, és a padlót nézi előttem és az Anyák előtt. A tekintete végigköveti a cipőink vonalát, majd folytatja a teremben lévő többi férfi acéltalpú bakancsán. Ettől a torkomon akad a levegő.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondja lassan, szavai tiszták, akcentusa erős.

Felemeli a tekintetét, visszatér Hollyra, arca ellazul.

– Így már jobb – feleli erre Holly. Hallom a mosolyt a hangjában, és Diego is tükrözi ezt, szája egyik sarka egy leheletnyit felkúszik.

– Bocsáss meg, ez új nekem – mondja a fejét csóválva.

– Ez mindenki számára új – nevet kedvesen Holly. – Egyikünk sem tudja igazán, mit teszünk, úgyhogy csak lazán, barátságosan. Rendben?

Diego bólint, fészkelődik, kényelmesebb testhelyzetet vesz fel.

Holly megnyerte magának, tudtam én, hogy így lesz.

– Mesélj a perui életedről!

– Matematikát és történelmet tanulok. Szeretek tanulni.

– Az jó. Eve is mindig új képességeket és tudást gyűjt. Jó, hogy ez közös bennetek – dalolja Holly.

Fura hallani, hogy úgy beszél rólam, mintha ott sem lennék. Akaratlanul is azon töprengek, mi mást fog még mondani rólam Diegónak.

– Van családom – folytatja a fiú.

– Igen.

– Négy testvérem – mondja tovább. – A családunknak volt egy farmja. A termés kipusztult. Az állataink meghaltak.

– Szomorúan hallom.

– Az apám meghalt – mondja Diego érzelmek nélkül, talán mert nem akar összeomlani egy idegenekkel teli teremben. Bár én nem ismertem a saját szüleimet, még mindig tele vagyok szomorúsággal, hogy nincsenek itt velem. – Tanulok és okulok, hogy segítsek a családomnak – folytatja komolyan. – Jó munkát akarok.

– Ez nagyszerű! Mindig fontos, hogy ambiciózus légy!

– Az vagyok – ismeri be.

– Milyennek találod a folyamatot, ahogy Potenciálissá váltál? – kérdezi Holly, fejét az egyik oldalra döntve. Könyöke átcsúszik az asztalon, közelebb kerül Diegóhoz. Így néz rám, amikor azt akarja, hogy a bizalmamba avassam; nagyon nyílt, barátságos és együttérző. – Képzelem, hogy eddig nem lehetett könnyű. Talán az ambíciód segített.

Nagyon keveset tudok arról, hogyan választották ki a három Potenciálist. Genetikai kompatibilitás, természetesen, pszichológiai profil, fizikai tanulmányok, hitrendszer, talán. Gondolom alávetették őket minden lehetséges vizsgálati formának, ami csak a KMSz-nek eszébe jutott, hogy kiszűrje a lakosságból a kiválasztott keveseket. Azonban, ahogy Diegót méregetem, az átlagos férfit, aki semmilyen tekintetben nem tűnik különlegesnek, nehéz elképzelni, mit láttak benne. Vagy milyen tulajdonságait érezték előnyösnek egy jövendő utód számára.

– Keményen tanultam – ért egyet Diego. Felkönyököl az asztalra, és a tenyerén nyugtatja az állát. – Megtiszteltetés itt lenni. Hogy kiválasztottak. Nagyon komolyan vettem. Imádkoztam. Útmutatást kértem. Mindaz lettem, ami lehetek – mondja szenvedélyesen, és széttárja kezét a mellkasán. – A földnek szüksége van arra, hogy erősek legyünk. Hogy átadjuk magunkat az ügynek.

Külsőleg Diego kicsi és érdektelen, de belül tűz ég benne, ami vonz hozzá. Szavai szenvedélyesek. Logikusan beszél.

– Mi az első gondolatod, amikor felébredsz reggel?

Levegőt sem veszek, amikor felteszik a kérdésemet, nagyon szeretném hallani a válaszát.

– Az apámra gondolok. Hogy milyen büszke lenne rám, ha itt látna. Azt tanította nekem, hogy az életben meg kell ragadnunk minden lehetőséget. Reggel úgy ébredek, hogy őt akarom büszkévé tenni. Neki volt bátorsága. Erős szíve. Én ugyanolyan vagyok. Mindig hálás leszek neki.

Szóval rendszeresen a veszteségére gondol.

Újra a saját szüleim felé kalandozok, és a szobámban rejtőző leveles könyvre. Fogalmam sincs, hogy örököltem-e az anyám szemét vagy az apám édesszájúságát, de hamarosan megtudom. Hamarosan tudni fogom, mit álmodtak meg nekem. Remélem, hogy egy nap én is gondolhatok úgy a szüléimre, hogy tudom, büszkévé tettem őket.

Azon kapom magam, hogy oda sem figyelve dörzsölöm a sebet a csuklómon.

Az apám.

Megálljt parancsolok magamnak, és lassan a combomra teszem a kezem.

Amikor felpillantok, Diego rám néz.

– A földbolygó törékeny. Szüksége van ránk, hogy tegyük a kötelességünket – folytatja.

– Valóban, mindegyikünknek jut egy szerep, amit el kell játszanunk – helyesel Holly ragyogó mosollyal.

– Segíteni akarok neki.

– A földnek? – kérdezi Holly értetlenül. – Az anyatermészetnek?

– Eve-nek – javítja ki Diego, közben fejével felénk, ülő nők felé int. – Tudom, hogy itt van. Tudom, hogy hallja, amit mondok.

A lélegzetem a torkomon akad. Többet akarok hallani ettől a valószínűtlen embertől.

– Együtt változást hozhatunk – mondja tovább, keze finoman megütögeti a szívét. – Együtt biztosíthatjuk az emberiség jövőjét, ahogy azt kell. Eve, mondd, hogy itt vagy! Állj fel, és mutasd magad! Mondd, hogy ugyanazt akarod, mint én!

Mélyet lélegzem, a szavai megérintenek és rabul ejtenek, sajog a testem, hogy egyetértőén megmozduljak.

– Igen, akarom – jelenti ki váratlanul Nina anya, megérezve, hogy szólni készülök. Elfátyolozott álla fiatalos büszkeséggel felemelkedik, engem utánozva.

Érzem, hogy a teremben minden szem az imposztorom felé fordul, mindenkit meglep, ahogy túllép a kötelességén, hogy védje személyemet.

Hátrapillantok a terem közepe felé éppen akkor, amikor Diego üres széke a padlónak csapódik. A fiú már nincs ott. Helyette Nina anya fölé magasodik, és nem hagyja, hogy kihúzza magát.

Megfagy a szívem, ahogy látom, hogy Nina anya feje erősen megrándul, Diego kezei a torkát markolják, szorítják a puha húst.

A termet sikoltások töltik be. Még soha nem hallottam ilyen hangot. Most, hogy Nina anya elgyengül, Diego keze gyönyörű arca két oldalára csúszik, megpendíti, hogy most felénk nézzen, a barátai, a családja felé, akik iszonyodva merednek rá. Ketch biztonsági egységének tucatnyi fegyveres tagja közül senki sem tud időben odaérni hozzá. Diego egyetlen gyors mozdulattal megragadja Nina anyát a szájánál, és az ég felé rántja az állát. Az anya tekintete az enyémbe kapcsolódik, ahogy szeme kidülled fájdalmában. Félelem. Megkönnyebbülés.

Mielőtt odamehetnék hozzá, két erős kar hátulról megragad, kezek fogják be a számat, elfojtva a sikolyomat, és valaki elrángat az előttem lejátszódó iszonyattól.