8.

Eve

Egy csontos kéz megrázza a vállam, és felébreszt. Ahogy kinyitom a szemem, zavartan látom, hogy Nina anya magasodik fölém. A száját szélesre húzza, arca mosolyogva ráncolódik. Álmosan olyannak látom, akár egy angyal, hófehér haja glóriaként világít a fején a sötétségben.

Sötétség.

Ez a megállapítás megriaszt, ahogy kinézek mellette az égre. Koromsötét van, nem hajnal, ami üdvözölni szokott. Éjszaka van. Valahol a tegnap és a holnap között. Holnap. Ma… Mindjárt itt az idő, hogy találkozzak a második Potencionálissal.

De még nem.

– Gyere! – suttogja Nina anya, és egy köteg ruhával int felém.

A homlokomat ráncolom, felfogom a jelenetet, az agyam lassan mozog.

– De a találkozó… – hallom a motyogásomat.

– Időben visszaérünk.

– Kimegyünk? – kérdezem meglepetten, és teljesen felébredik.

Nina anya mosolyog, megerősíti a következtetésemet.

Hátradobom a takarót, energikussá tesz az események fordulata. Pillanatok alatt felveszem a fekete topot és a melegítőnadrágot, amit választott nekem. Nem várom meg, hogy húzza az időt és pepecseljen, ahogy szokott. Nem kellenek a szokásos formaságaink.

Menni akarok.

Amint bekötöm az edzőcipőmet, egy biccentéssel Nina anya felé fordulok, tudatom, hogy készen állok.

Kivezet a hálószobámból, le a lépcsőn, át a halványan megvilágított kerteken a lifthez. Ritkán járok idekint ilyenkor. A hely kísértetiesen csendes anélkül, hogy a többi Anya itt nyüzsögne a napi feladatait végezve. A csend majdnem fülsiketítő.

Mély lélegzetet veszek, ahogy becsukódik a lift, és ereszkedünk. Úgy érzem, örökké tart, mintha a végtelenség óta mennénk lefelé. De persze így is van. Megyünk lejjebb, egyre lejjebb, a földre. Le a külvilágba. Erre a gondolatra valami tágul a mellkasomban, az ajkam mosolyra húzódik, amit próbálok elrejteni.

Az ajtó a hideg, szürke gyűjtőudvarra nyílik – nem egészen odakint, kitéve az elemeknek, de egy lépéssel közelebb hozzá. A reggeli levegő hidege bizsergeti az arcomat.

Ketch vigyázban áll egy fekete autó mellett. Tömör hátsó ajtaját kinyitották, hogy szálljunk be. Örömmel megtesszük, vágyakozva, várakozásteljesen.

Mindig így van. Boldog és elégedett vagyok a Kupolában, persze, hogy így van, de ha arra gondolok, hogy odakint vagyok, arra vágyom, hogy felfedezzem a világot, amit ritkán látok. Feltámad bennem egy éhség, és annyit szeretnék falni, amennyit tudok, mielőtt visszavisznek az otthonomba, amit ők választottak nekem.

Amint Nina anyával a fekete bőrülésen ülünk, Ketch nagy csattanással becsukja az ajtót, sötétségbe borítva minket, hála az ablaktalan buroknak, ahová bezáródtunk. A kocsi belseje egy vastagon bélelt cella. Pillanatokon belül halvány fények villannak fel, így egy kicsit többet láthatunk, bár nem nagyon van mit nézni.

Ülünk hátul a kényelmes helyünkön, halljuk, hogy Ketch beül a vezetőülésre, és tompa puffanással becsukja az ajtót. Ez arról árulkodik számomra, hogy csak hárman vagyunk; utazásunk nem nagy állami ügy. Személyesebb, különleges és intim. A szívem dalra fakadt, amikor rájövök, hová megyünk.

A kocsi elindul, és én átkarolom magam, mert tudom, hogy oda tartok, ahol a legboldogabb vagyok. Elképzelem, ahogy távolodunk a Kupolától, át a városon és a külterületén, élvezem, ahogy a testem ringatózik, amikor Ketch kanyarodik, vagy beletapos a fékbe. A ritmus megnyugtató, mégis felvillanyozó. Hátradöntöm a fejem, és lehunyom a szemem.

Szokás szerint mintha órákon át utaznánk, ezért eltűnődöm, mikorra is kell visszatérnünk a találkozóra. Nem kérdezem meg Nina anyát. Nem akarom, hogy lerövidítse a kirándulásunkat, vagy még rosszabb, meggondolja magát, és visszaforduljunk, mielőtt elérnénk az úti célunkat. Nagyon rég volt már, amikor utoljára elhoztak ide.

Alattunk egyenetlenné válik az út, érzem az autónk mozgásából. Sőt, felismerem a bukkanókat és a kanyarokat. Közeledünk. Végül lassítunk. Megállunk. Kalapál a szívem.

Az engem a kocsi hátuljában tartó szerkezet felnyög, amikor Ketch kinyitja ajtót, és kienged. Már nincs olyan sötét, mint amikor Nina anya felébresztett. Az ég világosodik. Biztosan mindjárt itt a hajnal.

Kiszállok, érzem a csikorgást a talpam alatt, ahogy találkozik a kaviccsal. A hangra az ajkam mosolyra húzódik. Amikor ellépek a járműtől, beszívom a jázmin, a rózsa, a harangvirág és a gyöngyvirág körülöttem lebegő, ismerős illatát. Madárcsicsergést és vízcsobogást hallok, erre elönt a boldogság.

Évek óta ide járunk. Először Vivian hozott ide. Amikor beültünk a kocsiba, elárulta, hogy találtak nekem egy kertet a külvilágban, egy helyet a való világban, ami csak az enyém. Amikor először mesélt róla, nem is érdekelt, hogyan néz ki. Tőlem akár egy kis földdarab is lehetett volna. Egyszerűen odavoltam, hogy egy darabka idekintről az enyém lesz. Elállt a szavam, amikor megérkeztünk egy virágba borult mezőre, amin egy patak csörgedezett keresztül.

Megkérdeztem, miért hoztak ide, de közben nem bírtam abbahagyni a mosolygást, míg magamba szívtam a látványt. Láttam, hogy Vivian örül, hogy így reagálok. Annyira hálás voltam, hogy megöleltem őt. Engedte, és azt suttogta a hajamba, hogy az egész az enyém. Csak az enyém.

Szaladgáltunk a csalitosban, és órákig játszottunk. Látom magam előtt Viviant, ahogy mosolyog, miközben bújócskázunk. Hallom a nevetésünket, ami felszáll a levelekhez a fejünk felett. Közelebb éreztem magam hozzá, mint addig bármikor.

Ő azóta nem járt itt velem, bár tudom, hogy ugyanazt érezte, amit én. Az öröme nem volt hamis vagy erőltetett. Őszintének hatott, Vivian kedves, barátságos és gyengéd volt. De attól a naptól fogva eltávolodott tőlem. Fátyol hullt kettőnk közé, ő tekintélyes személlyé vált, aki bírálta minden mozdulatomat. Az itt töltött napunk olyan emlékké lett, amit kétségbe vonok. Annyira különbözött attól, amilyenek most vagyunk.

Holly sem jön soha, de ez persze logikus. Nem tud. A való világ szabad levegőjén nem működne. Számára a Meredély a határ.

Kinyitom a szemem, és tovább sétálok. Beleveszek a leveles zöldbe, a megnyugtató illatba és a csobogó víz zajába. Amikor a patakhoz érek, leülök a földre. Itt dúsabbnak tűnik a levegő, nyirkos és harmatos a reggeli fényben, ami lassan körülvesz minket. Ülök, hallgatózom, és nézem a fejem felett repülő madarakat. A fák táncolnak a szélben, a víz fodrozódik.

A Kupolában a Meredélyre menekülhetek. Szeretek odafent lenni, üldögélni a felhők felett Hollyval az oldalamon. Itt, a természet lágy ölén kevésbé érzem magam elszigeteltnek, inkább erősebbnek, mint valaha. Elég erőt érzek, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, és biztosítsam az emberiség túlélését e nagy szépség közepette. Ez a természet műve. Itt senki sem metszi a túlburjánzó bokrokat, ahogy mi tesszük a Kupolában. Helyette minden nőhet úgy, ahogy neki tetszik. A saját ritmusukban virágoznak. Néha úgy érzem, szeretnék itt egy szál virág lenni. Egy rózsa, ami követheti a maga útját…

Nina anya követett a kocsitól, és leült mögém. A szeme csukva, ő is elengedi magát a békés reggel nyugalmában. Milyen lehet neki ilyen távol lenni a világtól, ahol felnőtt? Én legalább nem ismerek semmi mást.

Elgondolkodva ráncolja a homlokát, fél tucat vonal lesz mélyebb a szokásosnál. Talán egy emlék abból a régi időből.

– Köszönöm, hogy idehoztál!

Bólint, a szeme csukva marad. Egy pár pillanatig így maradunk, aztán így szól:

– Van számodra egy ajándékom. – Előhúz a táskájából egy kis barna papírba burkolt csomagot.

– Egy könyv? – tippelek izgatottan. Mindig úgy képzeltem, hogy a könyvek idekint olyanok, mint a ruhák, amiket a Kupolában adnak nekem, hatalmas mennyiség csak rám vár. Nem adnak nekem végtelen számú könyvet. Tudom, hogy néhányat visszatartanak tőlem, mert azok, amiket olvastam, több száz évvel ezelőtt íródtak, lejegyeztem a kiadásuk évét. Nem olvastam semmit az elmúlt hetven évből, talán még régebbről.

Egyszer kérdeztem erről. Tudni akartam, miért van ekkora lyuk az irodalomban. Természetesen kíváncsi voltam, annyi minden van, amit nem tudok. Vivian azt mondta, hogy sok évtizeddel ezelőtt győzött a technológia, ezért nem kellett többé papírkönyveket gyártani. De ez minden. Megtanultam, hogy legyek hálás azért, amit kapok, és bizonyos gondolatokat tartsak meg magamnak. A kapzsiság szörnyű bűn, és tudom, hogy nem kellene vágynom rá, hogy részesüljek belőle… ám mégis elönt a boldogság, ha valami újat kapok.

– Nem egészen könyv – válaszolja.

– Ó!

– Hát, az, csak… nyisd ki!

Nevetek, hogy rá nem jellemző módon nem találja a szavakat, és mohón széttépem a papírt.

– Mi ez? – vizsgálgatom a kezemben tartott tárgyat. Inkább olyan, mint egy füzet, mint amilyet az osztályteremben használok, bár a fekete bőrkötésével elegánsabb.

A kezem markolja a gerincet, miközben végigsimítok a lapokon, és kinyitom. A szívem megállt a kézírás láttán.

– Az anyádé – mondja Nina anya csendesen.

Az első oldalra lapozok, és gombóc gyűlik a torkomban.

Levelek a kisbabámnak, írta Corinne Warren.

Te még nem ismersz, de én vagyok az édesanyád. Lehet, hogy te nem hívnál édesanyának, választhatod az anyát, az anyucit vagy az anyut, legyen bármelyik, bőven elég lesz. Alig várom, hogy halljam, ahogy így szólítasz. Alig várom, hogy lássam, ahogy felnősz. De mindennél jobban várom, hogy a karomban tartsalak, és tudjam, hogy biztonságban vagy.

Az életem akkor lesz teljes, amikor itt leszel az édesapáddal és velem együtt, de addig is, itt ez a kis levélgyűjtemény tőlem neked, anyától a kisbabának.

– Miért nem láttam ezt eddig?

Nina anya arca töprengő, de szigorú.

– Legjobb arra koncentrálni, hogy most nálad van, Eve. Kérlek, tanuld meg, hogy nem minden csatát kell megvívni, különösen azokat nem, amik jó szándékkal kezdődnek!

Visszanézek a kezemben tartott könyvre, és végigsimítok az ujjaimmal az anyám szavain. A szavakon, amiket nekem írt. Az egészet el tudnám olvasni egy ültő helyemben, arra gondolva, hogyan siklott a keze a papíron, ahogy a jövőnkről álmodott. Magamba tudtam volna szívni minden apró részletet arról, hogy ki volt ő, mit szeretett volna tőlem, és eltöprengeni azon, hogy vajon megvalósult-e bármi, de nem akarok végigszáguldani az egyetlen megfogható dolgon, ami gazdát cserélt köztünk. Most elég az első bekezdés. A mellkasomra teszem a könyvet és ott tartom. Teljesebbnek érzem magam, szinte egésznek.

Kezembe veszem Nina anya kezét, a másikkal megsimogatom vékony és ráncos bőrét. Lehet, hogy nem az igazi anyám, de itt van, és hidat formál az űr felett.

Nem számítottam rá, hogy így kezdődik ez a nap, de örülök, hogy így történt.

Telik-múlik az idő, miközben élvezem a környezetet, Nina anya kezének melegét a kezemben, és az ígéret érzését, ami növekszik bennem a gondolatra, hogy mi vár rám.

Most az egyszer minden valóságosnak tűnik.