32.

Bram

– Nem elérhető – közli az apám asszisztense, Woo, miközben hófehér holografikus fogait piszkálja holografikus hüvelykujjának körmével. Szinte fel sem néz rám tömör acélasztala mögül.

– Mondd meg neki, hogy én vagyok az, és fontos! – kérem, mert egyáltalán nincs kedvem ahhoz, hogy szórakozzanak velem. Sosem értettem, hogy az apám miért programozott ilyen nehéz természetű asszisztenst.

Woo rosszallóan néz rám kis szürke szemével, mintha hangya lennék egy pikniken. Talán csak arra programozták a nőt, hogy ne kedveljen.

– Nézd, Bram, elfoglalt, és azt mondta, nem akarja, hogy zavarják. Rendben? – kérdezi, mintha még mindig az a tízéves fiú lennék, aki azt akarja, hogy az apja javítsa meg az eltörött játékrepülőjét. Az egyik hátránya annak, ha az ember egy helyen nő fel ugyanazon emberek között, hogy egyeseknek én még mindig a főnök gyerkőce vagyok. Úgy tűnik, még a hologramoknak is.

– Most fontos munkát kell folytatnom. – A tekintete visszatér valamilyen szemét olvasásához, amire programozták.

– Mondd meg neki, hogy lent voltam anyánál! – közlöm, és Woo arca azonnal megváltozik. Felsóhajt. Tudtam, hogy erre majd figyelni fog. Apa gyűlöli, ha meglátogatom anyát. Tudja, hogy odamegyek, amikor zaklatott vagyok, amikor kérdések gyötörnek. Különös, hogy a halottaknak néha több válaszuk van, mint az élőknek. De remélem, hogy ma este nem ez a helyzet.

Woo rám mered „nem tetszik”-arcával.

Elegem van a várakozásból.

Apám irodájának ajtaja felé sétálok. Azt nem védi olyan technológia, mint az épület többi részét. Apa megalkotja a legfejlettebb technológiai rendszereket, de inkább olyan holmikkal szereti körülvenni magát, amik a múltjára emlékeztetik, a világra, ahonnan jött. Az acélasztal az utolsó fémfelület, amit látok, ahogy végigmegyek a tölgyfaborítású folyosón apám irodája felé.

Közeledve fényt látok a tejüveg ajtón át, a sziluettje hadonászik a karjával a levegőben.

– Bram! – kiált utánam Woo, hologramja kicsit ugrál, ahogy próbál lépést tartani velem. – Dr. Wells!

Kopogás nélkül ajtót nyitok.

Apám felém perdül bőrborítású asztala mellett, de nem láthat a fején viselt maszkban. Egy pilóta maszkjában.

Letépi magáról, és egy röpke pillanatig látom a belső kijelzőt. Azonnal felismerem. A Kupola az.

– Bram? Mit keresel itt? – Láthatóan ideges.

– Bocs, apa – mondom, amikor Woo megérkezik az ajtóba zihálva.

– Dr. Wells, elment mellettem, nem tudtam…

– Semmi baj, Woo – emeli fel a kezét apám, hogy megnyugtassa. – Magunkra hagyhatsz minket.

Woo nagyon csúnyán néz rám, aztán eltűnik a folyosón.

– Gyere be, és csukd be az ajtót! – utasít az apám.

Engedelmeskedem, és miközben háttal állok, hallom az elasztikus csattanást, ahogy leveszi a kinetikus kesztyűjét.

– Kipróbáltam a rendszer néhány szoftverfrissítését. Azt hiszem, tetszeni fog – közli az asztalán heverő maszkra mutatva.

– Izgalmasan hangzik – felelem, de egyáltalán nem tűnök izgatottnak, miközben az agyam előreszalad, latolgatva a legjobb lehetőséget, hogy megkapjam tőle a válaszokat, amire szükségem van.

– Már ha visszatérsz a felfüggesztésedből persze. Hogy bírod? Mióta is… két napja? – kérdezi, közben beteszi a maszkot egy titániumtartóba.

– Jól – hazudom, mert nem akarom megadni neki az örömöt.

– Komolyan? – A habszivacs bélés megnyikkan, ahogy ügyesen becsúsztatja a maszkot. A zajra kiráz a hideg. – Az sajnálatos. Azt reméltem, hogy jó lecke lesz számodra, fiam.

Fiam. Ahogy a szót hangsúlyozza, erőltetettnek tűnik. Nincs hozzászokva, hogy kimondja.

– Lecke? – kérdezem.

– Igen, lecke a fegyelemről. Lecke az önmérsékletről. Túl sokáig feszegetted a határokat, és a neved, az én nevem tartott itt, amikor oly sokan mások sokkal többet veszítettek volna a munkájuknál – böki ki, és nem néz a szemembe.

– Csak ezért vagyok itt, ugye? A te neved miatt? Nem azért, mert én vagyok a legjobb pilóta, akit a KMSz valaha alkalmazott, vagy az osztag legrégebb óta szolgáló, legelhivatottabb tagja? Az, akiben Eve mindenkinél jobban megbízik? – Elhallgatok, a szívem kalapál.

– Eve bízik benned, ez igaz, de te visszaéltél azzal a bizalommal, mint más ostoba fiatalemberek előtted. – Óvatosan és precízen lecsukja a maszktartó fedelét, és lezárja a hüvelykujja ujjlenyomatával.

– Hát, azt hiszem, ez mindannyiunkban közös errefelé! –csattanok fel. Nem szól semmit, de kihívóan néz rám, hogy folytassam csak a gondolatot. – Mi mind visszaéltünk a bizalmával. Ezen a helyen mindenki: az őröktől kezdve a zéró szinten egészen Vivianig a tetőlakosztályban. Eve odafent él a „tökéletes” világban, amit Vivian teremtett meg a számára, egy világban, amit te segítettél létrehozni, és halvány fogalma sincs a valóságról.

– Beismerem, bűnös vagyok – feleli erre az apám feltartva a kezét, megjátszva a megadást. – De áruld el, fiam – az ablakhoz lép, és legyint a csuklójával –, ez téged inspirálna arra, hogy megmentsd az emberiséget?

A kinti vihar életre kel a képernyőn. Eső veri a Torony oldalát, miközben egy villámlás bevilágítja a szennyezés felhőit, sötét, kísérteties lila színben fürdetve a szobát.

– Te meg akarnál menteni egy fajt, amely nem tett mást, csak teljesen tönkretette a bolygót, ami táplálta? – kérdezi, és olyan tűz ég a szemében, amit azóta nem láttam, hogy először idejöttünk. Amikor Vivian kihalászta őt a csatornából, és célt meg hatalmat adott neki.

– Ha úgy döntene, akkor biztosan megérdemeljük. Milyen jogon döntünk helyette? – kérdezem lassan és higgadtan.

– Istenem, te gyerek, kezdesz úgy beszélni, mintha közéjük tartoznál! – Őszinte undor ül ki az arcára a kérdésem hallatán, miközben a város távoli felhőkarcolóinak halvány sziluettjére mutat.

Csend van. Sűrű a levegő. Érzem, hogy egyre nő benne a tehetetlenség velem kapcsolatban, akár egy vihar. Gyűlöletes jelzéseket küld. Az apám rám sem bír nézni.

– Ő hogy van? – kérdezem.

– Azt nem tudhatod, míg fel vagy függesztve – válaszolja.

– Jaj, ugyan, apa! Jól van? – kérdezem újra.

Apám lehunyja a szemét, és felsóhajt, hagyja, hogy a válla beessen ropogós, mélyvörös ingében.

– Azt hiszem, ideje, hogy visszatérj a szobádba tanulni – közli kereken.

– A szobámba küldesz? Nem vagyok már gyerek.

Hallgat. Érzem, hogy a makacsságom bosszantja, de kitartok. Nem megyek sehova.

– Miért jöttél ide? – kérdezi. Egyértelműen szabadulni akar tőlem.

– Válaszokat akarok.

A szoba csendes, az apám nem moccan. Látom a városra lesújtó villámlást, ahogy visszatükröződik kifelé bámuló apám szemüvegében. Felnagyítva és torzan. Ö így látja a világot.

– Válaszokat?

Bólintok.

– A válaszokhoz kérdések kellenek – közli.

– Corinne Warren – mondom ki lassan. Ezt a nevet sosem mondják ki itt, csak zárt ajtók mögött suttogják. Furcsa érzés a számmal megformálni a szavakat.

Apám szemöldöke tikkel. A ráncok a szeme sarkában elmélyülnek, ahogy hunyorog, eltüntetve a szeplőket és anyajegyeket körülötte.

– Ez egy név, nem egy kérdés – feleli.

– Nem, de ez a név annyi kérdést vet fel, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – válaszolom. – Rengeteg történetet hallottam Eve anyjáról, rengeteg elméletet, és ha bármelyik igaz…

– Igen? – töri meg apán a hallgatásomat.

– Akkor arról te biztosan tudsz.

Kimondom.

Csak így egyszerűen.

Csak a szeme mozog. Farkasszemet nézünk. Olyan intenzitással bámul, ami arra sarkall, hogy félrenézzek. De nem teszem.

– Milyen történetekre célzol? – kérdezi.

– Tudod, miről beszélek. Ne játszd a hülyét, apa! – Úgy tanulmányoz, ahogy egy sakktáblával tenné, megfontoltan kitervel három lépést előre, és sosem árulja el a szándékait.

Most ő töri meg a csendet.

– Felteszem a Corinne halála körüli pletykákra célzok Azokra, amiket egy mentálisan beteg, érzelmileg instabil férfi ötölt ki. – Úgy hangzik, mintha valamilyen sajtóközleményt olvasna. Tökéletesen megtanult bánni a médiával.

Bólintok.

– Áruld el, ki beszél itt ezekről a történetekről! – kérdezi.

Hallgatok. Próbál eltéríteni ezzel a kérdéssel, úgy tesz, mintha ki akarná deríteni az információim forrását, miközben igazi támadásra készül.

– Mindenki – felelem egyszerűen, lerázva magamról a dolgot, mintha nem lenne nagy ügy.

– Értem, és mindenki azt feltételezi, hogy mert a fiam vagy, biztosan tudsz valamit. Hogy te is benne vagy? – kérdezi szinte mosolyogva.

– Valami ilyesmi, igen.

Apám miért nevet? Vesztésre állok a játékában, vagy ez egy blöff?

– Vicces, igaz, hogy az emberek hogyan saccolják meg egy kapcsolat fontosságát? Mekkora jelentőséget ruháznak rád, mert én úgy döntöttem, hogy megáldalak a nevemmel. – Összeilleszti az ujjhegyeit, a mutatóujja az ajkát simogatja, miközben az mosolyra húzódik. – Az az igazság, Bram, hogy egyszerű szükségszerűségből kíméltelek meg téged.

Most rajtam a sor, hogy a hallgatásommal vegyem rá, hogy folytassa.

– Amikor az anyád csatlakozott a milliókhoz, akik nem tudtak lánygyermeket szülni, tőled is meg akartak szabadulni a számtalan többi fiúval egyetemben, akiket ez a bolygó nem tudott eltartani.

A szavai jobban az elevenembe vágtak, mint arra számítottam. Jobban, mint azt ő valaha megértené. Az anyám beleegyezett ebbe?

– Nem volt ellenvetésem. Semmi szokatlan nem volt a dologban. De az anyádnak más tervei voltak. – Kényelmesen belecsusszan a székébe, és lazán keresztbe teszi a lábát. Élvezi a helyzetét. – Elbújtatott téged. Eltitkolt előlem, míg már túl voltál azon a koron, amikor bárki tiszteletreméltó… elintézett volna téged.

A szívem kalapál a létezésemről kapott új információtól. Sajog a gondolattól, hogy az anyám küzdött azért, hogy éljek.

– Persze hatalmasat tévedtem.

Ezt most kimondta?

– Azt hittem, te csak egy újabb hím vagy, aki csatlakozik az elveszett fiúk végtelen sorához, vagy akárhogy is hívják őket manapság. Annyira nyilvánvaló volt, de én nem vettem észre a benned rejlő lehetőséget. Aztán megjelent ő.

– Eve – mondom.

– Nem – felnevet – Miss Silva.

Hirtelen feláll, felélénkül, ahogy visszaemlékszik.

– Kihúzott engem annak a pokolnak a mélyéből, és meglátta a munkámban rejlő lehetőséget. Neki megvoltak az erőforrásai, hogy a képzelőerőm elszabaduljon. – Az ablakhoz lép. – Persze téged soha nem akartalak idehozni.

Ha az ablak nem csak egy realiTV képernyője lenne, nagy lenne a kísértés, hogy kilökjem rajta.

– Viviannek szüksége volt egy fiatal társnőre Eve mellé, és az én ötleteim jelentették a választ. Ekkor született meg a pilótatechnológia, és nekem egészen véletlenül megvolt a tökéletes kísérleti malacom az újításaimhoz.

– Kísérleti malac? – ismétlem, és a szó a torkomon akad.

– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nem vagyok mintaapa. Még a mai katasztrofális mérce szerint sem – jelenti ki.

– Ez most mentegetőzés vagy bocsánatkérés? – tudakolom.

– Egyik sem. Egyszerűen ez az igazság.

– És mi az egyszerű igazság Eve anyjáról és apjáról? Ők mintaszülők voltak?

– Sajnos azt hiszem, azok lettek volna, igen – csattan fel.

– Sajnos? Az problémát jelentett? A szülők sosem voltak része az Eve-vel kapcsolatos terveknek?

– Corinne és Ernie túl nagy kockázatot jelentettek. A jelenlétük Eve életében kiszámíthatatlanná tette a jövőt. Vivian nem tudta elfogadni a kiszámíthatatlanságot… – Megálljt parancsol magának. Az arca vörös, és a homlokán lüktet egy ér, ahogy lélegzik.

Hallgatok.

Ő is hallgat.

A szívem olyan erővel ver, hogy esküszöm, látom, ahogy az egyenruhám cipzárja ugrál. Adnom kellett magamnak egy percet, hogy felfogjam az információt, amit most megosztott velem. Hogy kitaláljam, mit is jelent ez.

– Vivian tényleg tett valamit Corinne-nal. – A szavak kitolulnak a számból. Inkább magamnak mondom, mint az apámnak.   

Óvatosan felnéz, mintha kettévágna a tekintetével.

A híresztelések igazak.

Az apám tudja.