15.

Eve

Olyan, mintha a Kupolában megnyomták volna a Pause gombot. Egy felhő ereszkedett ránk, és nem volt hajlandó eloszlani. Rossz érzés nevetni, mosolyogni, enni… lefolytatni egyetlen jelentéktelen beszélgetést is, ami esetleg felvidítaná a szívünket, és segítené a normalitást. Nina anya meggyilkolása komoly ébresztő volt a számunkra azzal kapcsolatban, hogy mi forog kockán, de egyben olyan fájdalom sújtott le rám, amit addig még nem tapasztaltam. Nemcsak nem voltam még tanúja annak az iszonyatnak, hogy egy emberi lény meghal a szemem előtt, de még nem is vettek el tőlem soha senkit, aki ilyen közel áll hozzám. Bár már megtapasztaltam más Anyák elvesztését, olyan nőkét, akik nyolcvan-kilencven évesek voltak, egyikük sem volt olyan fontos számomra, mint Nina anya. A mi kapcsolatunk különleges volt.

Az anyám, Corinne meghalt a szülés közben, apámat Ernie-t pedig bezárták, miután megzavarodott az anyám halála után. Nem éreztem és most sem érzek olyan érzelmi vihart a hiányuk miatt, mint Nina anya esetében. Talán mert ez frissebb, nyers érzés. Vagy talán mert ez igazi, nem olyasmi, amiről úgy meséltek nekem, mintha történelemórán tanulnék a múltról.

Emlékszem a napra, amikor Vivian mesélt nekem a családomról, és hogy mi történt velük. Megkérdeztem az Anyákat, melyikük az „igazi” anyám, így foglalkozni kellett a témával.

A születésem „túl nagy fizikai megerőltetést” jelentett Corinne testének, aminek nem kellett volna nagy meglepetést okoznia: anyám idősebb volt a legtöbb évtizedekkel korábban gyermeket szülő nőnél. Vivian elmondta nekem, mennyire igyekeztek megmenteni őt. Ötven év óta ő volt az első nő, aki leánygyermeket szült, ezért logikus, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, hogy életben tartsák, de sajnos anyám élete elillant. Azt mesélték nekem, hogy békés halála volt, és hogy akkor már a karjában tartott. Ebben mindig vigaszra leltem, még ha nem is emlékeztem rá.

A helyzet az apámmal kicsit más. Rá sem emlékszem igazán, de tudom, hogy megpróbált elrabolni engem, amikor hároméves voltam, az pedig ahhoz vezetett, hogy teljesen elzárták őt. Az incidensre rendszeresen emlékeztet a hold alakú sebhely a csuklómon, amit ő okozott. Egy kis durva folt, amit mindig dörzsölgetek. Valószínűleg megszokásból. Nem sokra emlékszem a történtekből, csak arra, hogy egy ajtó nyikorogva kinyílik a sötétben, egy kéz megragadja a kezemet, és kiráncigál az ágyamból, nagy a kiabálás és a zűrzavar, dulakodás, aztán az apám elgyötört arca, amikor meglátta a véres karomat, miközben elhurcolták őt. Nem tudom, ebből mennyi igaz, vagy álmodtam-e. Az álmok elferdítik, elnyújtják, és elfedik a határt aközött, hogy mi valós és mi nem. Csak azt mondhatom teljes bizonyossággal, hogy a legtöbb éjszakán apámról álmodom.

Vivian apámról is tájékoztatott, leginkább arról, mi történt, amikor utoljára voltam a társaságában. A felmenőimről keveset árult el. Azt mesélte, nagyon szerették volna, ha apám kulcsszerepet játszik az életemben, miközben felnövök, de túl nehéz volt számára a közelemben lenni. Azt mesélték, hogy engem hibáztatott a felesége elvesztéséért. Ez aligha meglepő. Állítólag boldogok voltak, mielőtt anya terhes lett velem. Az úgy tűnik, mindent megváltoztatott.

Az elmúlt három éjszakán az anyám könyvével a párnám alatt aludtam, de nem volt bátorságom kinyitni. Nem akarom, hogy a szavait elhomályosítsa friss szívfájdalmam.

Anyám is gyakran ott van apámmal az álmaimban, bár Corinne-t csak fényképeken láttam, amiket ők adtak nekem, és az interjúiról fennmaradt videókon. Látszik a boldogsága, ahogy szeretettel simogatja a hasát. Egyik felvétel sem elég hosszú ahhoz, hogy valóban felfogjam, miről van szó, de sokat néztem mindet. Tanulmányoztam, csakúgy, mint a Potenciálisokról készült felvételeket.

Egyáltalán nem hasonlítok anyámra. Apámnak vagyok kiköpött mása.

Nina anya kitöltötte a szüleim által hagyott űrt. A gondolat, hogy soha többé nem láthatom őt, hogy nem ő lesz az első, akit reggelente megpillantok, és soha többé nem tudok tőle rendesen elbúcsúzni, sem megköszönni neki mindent, amit értem tett, többek között azt, hogy az életét adta, összetör.

Kezdeti zsibbadtságom dacára sokat sírok, mióta Vivian elhagyta a szobámat, és hagyta, hogy elmerüljek Nina anya halálában. A lelkemet olyan feketének és nehéznek érzem, mint a ruhákat, amiket hordani engednek.

Gyászolok.

A hálószobámban maradok, nem akarok kimerészkedni. Csak ülök itt, miközben elemészt a bűntudat és a bánat.

Valahányszor kopogtatnak az ajtómon, egy pillanatra elfelejtem az iszonyatot, és arra számítok, hogy Nina anya sétál be, de most eljött az idő, hogy véget vessek ennek a nevetséges reménynek, és elengedjem őt. Vivian megtette, amit ígért, és megengedte nekünk, hogy elbúcsúzzunk olyan módon, ami szerintünk kifejezi Nina anya iránt érzett hálánkat és szeretetünket.

Percekkel a szertartás kezdete előtt ülök odakint a Meredélyen, mert szükségem van néhány pillanatnyi csendes elmélkedésre, mielőtt el kell búcsúznom. A tekintetemet a felhőkre szegezem, és érzem, hogy Holly végigsétál az ösvényen a hátam mögött, aztán leereszkedik mellém.

Nem köszön. Nem próbál beszélgetést erőltetni, vagy kiszedni belőlem, hogyan érzem magam, hogy pszichoanalizálhassák a lelkiállapotomat. Csak ül és békén hagy. Ebből tudom, hogy ő az.

A fiú.

Bram.

Gondolatban megköszönöm a vezetőségnek, hogy engedték, hogy az én Hollym legyen itt akkor, amit életem legnehezebb napjának érzek. Képtelen vagyok ránézni, de már az is segít, hogy itt van.

Megnyugtató a csend. Erre van szükségem. Lehunyom a szememet, és magamba szívom.

– Gyere! – szólalok meg rekedten. Finom emlékeztető ez, hogy az elmúlt néhány napban alig beszéltem. – Jobb, ha bemegyünk. Várnak. – Feltápászkodom.

Sajog a szívem, ahogy az épület felé nézek, és tudom, hogy azért sétálok be, hogy elbúcsúzzak. Lassan beszívom a levegőt, megpróbálom megakadályozni, hogy potyogjanak a könnyeim, miközben kifújom a levegőt, és felnézek az égre.

– Itt vagyok – mondja Holly olyan halkan, mintha csak képzeltem volna.

Lenyelem a gombócot a torkomban, és bólintok. Értékelem a gesztust.

Amikor legközelebb kifújom a levegőt, sikerül egyik lábamat a másik elé raknom, és visszasétálunk a felső kerten keresztül, épp amikor a többi Anya gyülekezni kezd. Mint Holly és én, ők is feketét viselnek és komorak, de mosolyognak, amikor megöleljük egymást. Egységesít minket a veszteség és a gyász.

Nem sokat várunk, és Tabia anya előrelép. Őszülő haját szokásos alacsony kontyába tűzte, ám úgy tűnik, a felsőbbrendűség légköre most nem lengi körül. Ma ő is gyászol, mint mi, többiek.

Ahogy az Anyák halála után szokás, egy fehér kerámiaedényt dédelget. Nincs holttest. Ehelyett az edény az Anya néhány kedves tárgyát rejti. Tárgyakat, amik örömet okoztak neki, míg vele voltak, általában fényképeket és ékszereket, egy előző élet apró mementóit egy urnába zárva, jelképezve a nőt, aki volt.

– Néhány nappal ezelőtt szörnyű igazságtalanság történt az elképzelhető legszörnyűbb módon – kezdi Tabia anya, miközben óvón magához húzza az urnát. – Bár talán úgy érezzük, nem akarunk továbblépni, emlékeznünk kell rá, hogy az élet mindig fejlődik, mindig változik. Nina szerelmet és kedvességet élt át az előző életében, ami lehetővé tette, hogy itt is terjessze a jóságát. Szerencsések vagyunk, hogy közöttünk járt, és emlékeznünk kell minden tulajdonságára…

Miközben ő beszél, én a barátunkra gondolok, és szabadulni szeretnék a bánattól, de túlságosan hiányzik.

Mocorgok a helyemen, rázom a vállamat, és próbálom enyhíteni a rá nehezedő súlyt.

– …körbeadom ezt – mondja Tabia anya, sötét szeme lenéz a kezében tartott urnára, és pár centire felemeli. – Biztosra veszem, hogy a legtöbben visszhangozzátok az én gyötrelmemet, hogy sosem volt lehetőségem rendesen elbúcsúzni a mi Ninánktól. Tudom, hogy Eve így érez – folytatja, és rám néz végtelen szomorú mosollyal. Rendszeresen meglátogatott az elmúlt három napban. Lehet, hogy ő a legszigorúbb Anya, és Vivian könnyen befolyásolja őt, de meghallgatott, és megpróbált kicsalogatni a sötétségből. – Tehát amikor ezt a kezetekbe veszitek – folytatja –, gondoljatok arra, milyen érzést ébresztett bennetek! Köszönjétek meg neki! A szeretet, amit sugárzott, örökre ragyogjon be minket! – Ezzel a homlokát ráncolva lehunyja a szemét, mintha a saját érzelmeivel küszködne, miközben egy magasabb rendű lénnyel kommunikál. Én akkor is nézem őt, amikor a szeme körüli halvány ráncok ellágyulnak, és kisimulnak. Békés kifejezés terül szét sötét bőrén, miközben mosolyog, kivillantva fehér fogsorát.

Kinyitja a szemét, és átadja a tárgyat Kadi anyának, majd végig a csoporton. Nézem, ahogy egyformán elfogadás és nyugalom tölti el őket. Amikor rám kerül a sor, szinte megsebez, amikor az edényhez érek, hátha én nem tudom magamba szívni azt a nyugalmat, amit nekik nyújtott. Átveszem Kimberley anyától, és a mellemhez szorítom, karom átöleli. Nem emlékszem az utolsó ölelésünkre Nina anyával, és a gondolat elszomorít. A halála reggelén történt? Nem vagyok benne biztos. A szerelemről beszéltünk, és a múltjáról… Bárcsak többször öleltem volna meg, mint amikor kisebb voltam! Bárcsak hálásabb lettem volna! Bárcsak gyakrabban kimutattam volna, milyen sokat jelentett nekem!

Arra gondolok, ahogy gondoskodott rólam, és a szívem megtelik boldogsággal és örömmel. Nem szomorúsággal. Szeretett engem. Én is őt.

Elfogadó mosoly terül szét az ajkamon.

Köszönet.

Búcsú.

Kinyitom a szemem, és megfordulok, hogy átadjam az urnát a mellettem állónak, de amikor kinyitom a szemem, Holly néz az edényre sajnálkozva és a homlokát ráncolva.

Nem tudja elvenni.

Abban a pillanatban nem érzem magam okosnak, amiért kiismertem a rendszert és a trükkjeit. Nem érzek önelégültséget a zavart helyzet láttán, ahogy az anyák besietnek, és próbálják helyrehozni a hibát. Sajnálom Hollyt, mert neki is meg kellett volna tudni szabadulni a Nina anyával kapcsolatos gondolataitól.

– Örülne, hogy eljöttél – mondom neki, úgy mondva ki a szavakat, mintha ez egyfajta vigaszdíj lenne, miközben elborzadok magamtól.

Holly vállat von, és a földet bámulja, ez a mozdulat nem túl Hollys. Bárcsak én is megadhatnám neki azt a vigaszt, amit ő nyújt nekem. Nem Hollynak, hanem a fiúnak. Nem biztos, hogy tudom, hol ér véget Holly, és hol kezdődik Bram. Eveken át próbáltam rájönni, de az, hogy találkoztunk, összezavart. Nagyon sok szempontból nagyon más volt, mint Holly, ám mégis ismerős. Ez nem meglepő, tekintve, hogy milyen sok időt töltöttünk együtt az évek során. Igenis ismerem a mellettem álló személyt, és azt kívánom, bár megvigasztalhatnám Hollyt. A fiút.

Amint Tabia anya visszakapja az urnát, énekelni kezd, egy altatót, amit Nina anya dúdolt nekem kiskoromban. Mindenki csatlakozik. Még Holly is. Én kértem, hogy ez a dal is elhangozzon. Egy törött szárnyú madárról szól, akit szabadon engednek. Ma így akarok gondolni Nina anyára, hogy repülni tanul. Ez reményt ad, és eltölt szeretettel.

– Köszönöm mindenkinek! – mondja végül Tabia anya, keze egy intésével jelezve, hogy elmehetünk.

– Hova ment Nina anya? – kérdezem, még mielőtt bárki megmozdulhatna.

– A férjéhez – válaszolja.

– Azt hittem, a férje…

– Nem – jelenti ki határozottan, belepirulva a ránk ereszkedő zavart csendbe. – Örülni fog, hogy visszakapja.

Örülök, hogy Nina anya visszatér oda, ahol a szíve van. De nem először látom a lyukakat az információkban, amit elmondanak nekem. A hazugságokat. Biztosra veszem, hogy valaki úgy gondolja, az én érdekemben kell óvniuk a világtól, amiről semmit sem tudok, de hirtelen úgy érzem magam, mint egy színész egy darabban. Tudom a saját szövegemet, de a többiek tudják a sajátjukat, az enyémet, és olvasták az egész darabot. Meg akarom szerezni a forgatókönyvet, és kideríteni, mit rejtegetnek még előlem. Többet akarok tudni a világról, ahová a gyerekeim születnek majd, és az életről, amit élünk majd, ha sikerül segítenem az újjászületést. Tudni akarom az igazságot.

Amikor az emberek elmennek a dolgukra, és én visszaindulok a Meredély felé, az agyam még mindig telis-tele van kérdésekkel.

– Te mit gondoltál Nina anyáról? – kérdezem Hollyt, megérezve, hogy pár méterrel mögöttem van. Lelassítok, hogy utolérjen.

– Ő a jók közé tartozott – sóhajt.

– Ő volt a legközelebb ahhoz, hogy igazi anyám legyen – mondom, és ránézek, hogy a reakcióját lessem.

– Megértem. – Összeszorított szájjal bólint.

– Tényleg? – kérdezem, és a szájáról ismerős szemére nézek. Belenézek, olyan erősen amennyire csak tudok, arra vágyom, hogy ez az alakja eltűnjön, és lássam az igazi valóját. – A te szüleid milyenek voltak? Mesélj róluk!

– Az anyám varrónő, az apám tanár – ismétli monoton hangon a történetet. – Igencsak meglepődtek, amikor…

– Nem ezt a választ akarom – állítom meg, és bosszant a folyamatos hazugság. – Nem ezt kérdeztem. A te szüleid milyenek. A tieid.

Felém kapja a fejét, és egy pillanatnyi kihagyás nélkül válaszol.

– Kicsi koromban ott kellett hagynom az édesanyámat. Az apám… irányító típus. A kapcsolatunk bonyolult. – Holly fájdalmas arca elárulja, hogy az igazat mondja, nem tartja magát a forgatókönyv szabályaihoz, amit betanítottak neki.

– Bárcsak nekem lenne ilyen!

– Komolyan? Egy vita az apámmal, és meggondolnád magad – dohogja.

– Talán. Talán nem. – Vállat vonok. – Egy vérből valók vagytok, belőle teremtődtél, ő alkotott… Ez csak számít valamit.

Holly csüggedtnek tűnik, és mintha még mondani akarna valamit, de – ahogy elérjük a Meredély szélét, és visszatérünk korábbi ülőhelyünkre, meggondolja magát.

– A szülők hátsó szándék vagy ítélkezés nélkül szeretnek. Azt kívánom, bár más időkben születtem volna. Akkor az apám még velem lenne – mondom ki, megosztva olyan gondolatokat, amiket még sosem mondtam ki eddig. Egy olyan szeretet után vágyakozva, amit sosem ismertem.

A benti hangszórókból szóló zene elárulja, hogy eljött a vacsoraidő.

– Máris? – suttogom, és bosszant, hogy nem üldögélhetek itt tovább.

Holly felnevet, és rájövök, hogy én vagyok a ludas. Azért van vacsoraidő, mert azt akarják, hogy ez a beszélgetés véget érjen. Hát persze, hogy hallgatnak minket.

– Van kedved vacsorázni? – kérdezem csintalanul, miközben hívogatóan megvonom a vállam. A hosszú évek alatt, mióta Holly a legjobb barátom, még soha sem láttam enni. Nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy azért hiányzik étkezésekről, mert nem tud úgy enni, mint én.

– Vissza kell mennem…

– Ideje indulnom – mondom.

– Igen.

– És ideje, hogy távozz.

– Egyelőre – mosolyog, de egyáltalán nem akarja itt hagyni a helyet, ahol ül.

– Mi történik, ha nem megyek? Amúgy sem vagyok különösebben éhes – közlöm.

– Visszajövök, Eve.

– Igen… – felelem, mindennél jobban remélve, hogy így lesz.

– Hát persze – mondja, és lassan pislog, miközben szomorúan elmosolyodik.

– Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni. Vagy igazából végig tudtam volna…

– Kösz! – nevet.

– …de örülök, hogy nem kellett. – Én is nevetek.

– Megértem. – Nem tűnik megbántottnak. – Nincs rám szükséged.

– Talán nem, de szeretem, hogy itt vagy – ismerem be elhalkuló hangon. – Te más vagy, mint a többiek.

– Kösz! – válaszolja mosollyal tökéletes ajkain.

Megfordulok, hogy távozzak, amikor forróság cikázik az arcomon. Elpirulok. Kiveszem a Rubik-kockát a tálból, amit az üvegajtó mögé tettek a holmijaimnak, aztán elindulok vacsorázni, közben igyekszem ügyet sem vetni a remegésre a gyomromban.