33.

Bram

Továbbra is kapkodva lélegzik. Farkasszemet nézünk, és a teste nem moccan, de az agyában száguldanak a gondolatok. A szenvedély elgyengítette. Rosszul döntött.

– Tehát igaz? – suttogom, először hitetlenkedve. – Tényleg több történt… – Ahogy beszélek, rájövök, mennyire nyilvánvaló. – És te tudtál róla! Mindig is tudtad.

Azonnal felállok, és az ajtó felé indulok, de egy erős marok megragadja a csuklómat. Lenézek: az apám sápadt keze fogja.

– Fiam – morogja.

Elrántom a karomat, és megkerülöm a viharvert borszéket, így az kettőnk közé kerül.

– Hadd magyarázzam meg! Összezavarodtál, és az érzelmek elhomályosítják az ítélőképességedet – kezdi apa.

– Nem, apa! Tiszta fejjel gondolkodom. Talán életemben először annak látom a dolgokat, amik.

– És az milyen? Mit látsz? – kérdezi.

– Látom, hogy nem csak Eve-et tartjátok az illúzió felhőjében. Mindannyiunkat. Mindenkit ezen a helyen. Mindenkivel megetettek egy hazugságot, és az igazi gyomorszájon rúgás az, hogy mindezt azért, hogy életben tartsátok ezt a hazugságot – válaszolom, és széttárom a karomat, amikor megértem ennek a helynek a valódi célját. Zúg a fejem. – Ez egy tökéletes rendszer. Teljesen elcseszett, de tökéletes.

Az apám hátrál. Hallgat, figyeli, ahogy az agyam megnyílik annak a világnak a valóságára, amiben élek.

– Tehát hol van?

– Kicsoda?

– Eve apja. Most hol van?

– Ó, biztonságos helyen. Valahol, ahol nem árthat Eve-nek.

– Hagyd abba a hazudozást! – üvöltöm. – Most már tudom, apa! Tudom az igazat!

– Értem – feleli, és ráhajol az asztalára. – De ha igazad lenne, ha a pletykák igazak lennének, ha a KMSz szándékosan kiiktatta Eve szüleit a jövőből, hogyhogy csak te jöttél rá erre? Hogyhogy nincsenek mások?

– Ó, vannak mások – felelem, miközben apám realiTV monitorához sétálok. – Több százezren, tán több millióan, akik nálam sokkal előbb rájöttek. Akik kikiabálták, felvonultak ellene, tiltakoztak évekig. – Kimutatok az elárasztott városra, amit elrejt a szennyezés. – Soha nem hittem volna, hogy ezt mondom, de a nyavalyás Szabadároknak igazuk volt.

– Akkor miért nem csináltak ez ellen semmit? Miért nem állítottak meg minket? – kérdezi, és észreveszem, hogy az a kis, rosszindulatú mosoly visszatér az arcára.

Kihagy a szívverésem.

– Az emberek igenis rájöttek. Évek óta tudják. De valahányszor valaki túl közel jut az igazsághoz, ők…

Hirtelen vörös vészfény borítja be a szobát, és egy sziréna éles visítása vibrál a koponyámban.

Üvegcserepeket látok a padlón az apám lábánál. A vészriasztó üvege. Az apám vészriadót hívott rám.

A pulzáló vörös fényben meglátok egy villanást az apám szemüvegének üvegében, ahogy a fejét odakapja régi íróasztalának legmagasabb polcához. Valami megcsillant a fényben. Nehéznek tűnik a kezében, ahogy felém emeli a hosszú csövet.

Lebukom egy szék mögé, amikor meghúzza az antik fegyver ravaszát. A robbanás kétszer nagyobb lyukat hagy a bőrben, mint a fejem.

A testem átcsúszik a fényesített keményfa padlón, és csak a fal állít meg.

– Ezt abban a pillanatban meg kellett volna tennem, ahogy megszülettél. – Apám újra meghúzza a ravaszt. A faanyag a lábamnál ezer darabra robban. A tapasztalatlansága a célzásban és a fegyver kora az egyetlen ok, hogy nem a darabkáim borítják be a falat.

– Dr. Wells? – szól be Woo az ajtó túloldaláról.

Kihasználom a figyelemelterelést, és eliramodok arra. Az apám nem habozik. Azt akarja, hogy meghaljak. Most már túl veszélyes vagyok. Túl sokat tudok.

Lő.

Az üveg összetörik, és feltűnik Woo meghunyászkodó alakja. Átugrok a most már üres ajtókereten, és hátra sem nézek.

Woo kővé dermedve áll, programozott félelme lebénítja a folyosó közepén. Úgy rohanok át rajta, mintha csak levegő lenne, megzavarom a fényáramot, ahogy végigszáguldok a folyosón olyan gyorsan, ahogy csak a lábam visz. Nem állok meg megnézni, hol ér célba a következő lövés, de a faforgács-zuhatag és a törmelék arra utal, hogy a tőlem jobbra lévő falba fúródott.

A lábam megérzi a sima öntött betont, ahol landolok. Amikor feldöntöm az acélasztalt, a fények mindent vörösbe, majd koromsötétbe borítanak.

Vörös.

Koromsötét.

Vörös.

Koromsötét.

Ketch.

Az osztaga csőre töltött fegyverrel lép ki a liftből.

– Tartóztassák le! – üvölti az apám, ahogy befordul a sarkon, a fegyverének nyoma sincs. – Egy áruló hazug, nem lehet megbízni benne. Mostantól fenyegetést jelent Eve számára. Parancsot adok, hogy tartóztassák le, használjanak bármilyen szükséges módszert!

Ketch szemébe nézek. Látom, hogy összezavarodott.

– Bram – szólít meg. – Nyugodjunk meg, rendben?

Lehet, hogy ismerem ezeket a fiúkat, de az apám kezében vannak. Mostantól nem bízhatok bennük. Nem feltételezhetem, hogy kíméletesek lesznek velem. Az ő szemük még nem nyílt fel. Ok továbbra is részei a hazugságnak. Erre képezték ki őket.

– Nem kell ezt tennie, Ketch – mondom neki. A biztonsági egység mind az öt tagját szemmel tartom, miközben átrendeződnek, hogy előnyben legyenek velem szemben. – Ne bízzatok benne, fiúk! Mindannyiunknak hazudnak.

– Átmosták az agyát. Egy szavát se higgyék el! Azonnal tartóztassák le! – követeli az apám az acélasztala mögött állva.

– Tudod, mi a teendő ilyenkor, Bram! – mondja Krutz, a második a parancsnoki láncban, miközben közeledik felém. – Fogd meg a kezem, és nem lesz semmi gond!

Felém nyúl, szélesre tárja kesztyűs ujjat. Az ujjhegyei kéken ragyognak, és halvány, gőzszerű ködöt bocsátanak ki. Ez egy békéltetőkesztyű, amit arra találtak ki, hogy békés, eszméletlen állapotba jutassa azt, aki megfogja a viselője kezét. A kézfogás az együttműködést, a megadást szimbolizálja, amikor elfogyott az összes más lehetőség, és már nincs hová menekülni.

– Bram – Egy kicsit közelebb lép. Szélesebbre tárja az ujjait.

Apró kis pontok jelennek meg a mellkasomon a látómezőm szélén. Inkább érzem, mint látom őket. A másik módszer a békéltetőkesztyű használatára: félmillió volt pulzál át az alany mellkasán át a szívébe. Nem olyan békés, mint az első megoldás, de sokkal gyakoribb.

– Ne kényszeríts erre, Bram! Kedvellek, haver – mondja, miközben az osztag kicsit közelebb jön. Félkört alkotnak, elzárják előlem az utat a lifthez. Az apám irodája tőlem jobbra van, az zsákutca… szó szerint. Mögöttem tömör fal, elképzelhetetlenül vastag, olyan, mintha Ketch csapatának hatodik tagja lenne, körülzár.

A környezetemet pásztázom, végignézek minden felületen, minden tárgyon. Érzem, ahogy az adrenalin átcikázik az ereimen, amikor a testem „üss vagy fuss” üzemmódba kapcsol. Az ütés nem opció. Fussak?

A hátam nekiütközik a falnak, ahogy egy utolsó lépést hátrálok előlük.

Kihagy a szívverésem.

Miközben ők tovább közelednek, a kezemet diszkréten a hátam mögé csúsztatom, és kitapogatom a hideg panelt. Sima, nincs ott semmi, ahogy végighúzom a kezemet, de aztán…

Itt van! Érzem.

Egy vészcsúszda.

Nem kell látnom ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit érintenek az ujjaim. Egy kis üvegdobozt, benne egy piros fogantyúval. Felette felirat: Húzza meg, hogy aktiválja a csúszdát! Csak vészhelyzetben használható. Minden szinten szabályos távolságokra vannak a falakon, ez alól az apám irodája sem kivétel. Istennek legyen hála az egészségügyi és biztonsági előírásokért!

A lézerfény kék nyalábjai forróbban égetik a mellkasomat, ahogy a csapat közelebb merészkedik.

Egy másodpercet sem akarok tovább vesztegetni.

Az öklömmel benyomom az üveget, kinyitom a számat, és meghúzom a kart, amilyen erősen csak bírom.

Azonnal érzem a jéghideg levegőt, ahogy a csúszda bejárata kinyílik. A légnyomáskülönbség kirántja a panelt a falból, és beszívja a csúszdába. Az osztag térdre rogy, kezüket a fülükhöz kapják, a dobhártyájuk abban a pillanatban beszakadt, ahogy lyukat nyitottam az épület oldalán. Ha az ember kinyitja a száját, távozik a nyomás. Egyszerű, de hatékony.

A fájdalmuk nyer nekem néhány másodpercet. Ezt arra használom, hogy az apámra pillantsak, aki épp feltápászkodik az asztala mögött. Arcán félelem, harag és fájdalom.

A tekintetünk találkozik, és abban a pillanatban tudja, hogy vissza fogok jönni.

Visszajövök Eve-ért.

Hátradőlök, és hagyom, hogy a levegő berántson a csúszdába az épület peremén át, le a lenti világ felé. A Tornyon kívüli világba.

A valódi világba.