65.

Eve

– Eve, nincs sok időnk! – sziszegi Holly.

Elnézek mellette, és látom a Meredély üvegajtaját, amit biztosan bezártak mögöttünk, amint kiléptünk ide. Már látom is a biztonsági őröket, akik a fegyvereikkel verik az üveglapokat, küzdenek, hogy kijussanak. Mögöttük meglátom őt, Vivian Silvát. Az arca eltorzul a haragtól, üvöltözik velük, hogy dolgozzanak keményebben, érjenek el hozzám gyorsabban.

Kizárt dolog, hogy én még egyszer visszamenjek azokon az ajtókon át.

– Mit csináljak? – kérdezem Hollyt. Kifújom a levegőt, és visszanézek a látványra a lábam alatt. Hatalmas szakadék a felhők közé, majd még tovább az ismeretlenbe.

– Csak pár méter – mondja, miközben előresétál mellém. – Láttad a kockát. Ez nem valódi.

Biccentek, hogy hallgatom, de közben arra is készülök, amit tenni fogok.

– Húzd össze a testedet, amennyire tudod, és akkor csak nagyon kis esés lesz.

– Tényleg?

– Esküszöm! – mondja határozottan, miközben leguggol, és veszélyesen kihajol – az én ismereteim szerint – a peremen túlra, miközben rámutat valamire odalent.

– Köszönöm – mondom, miközben fenékre ülök, és előre csusszanok úgy, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Ezt a testhelyzetet megszoktam itt, de soha többé nem teszem meg. Kupolabeli életemnek ezzel vége.

– Igazából milyen odakint? – kérdezem hirtelen idegesen. Olyan sokáig gyártottam ideákat a fejemben, miután Vivian megálmodta nekem a saját verzióját, hogy fogalmam sincs, mire számítsak, vagy hogy miért akarta ennyire elrejteni előlem valóságot. Annyira szörnyű volt, hogy úgy döntött, megépíti nekem ezt az egészet, de nem hiszem el, hogy a valóság rosszabb lenne, mint az az üresség, amit nekem adtak.

– Azt hiszem, azt neked magadnak kell látnod – válaszolja Holly.

– Igen. Tényleg így van. – Hasra fordulok, és hátrafelé kúszok az alkaromon. – Velem jössz?

– Kizárt, hogy ezt kiha… – Jobbra fordul, az arca aggodalmas és várakozásteljes.

– Mi az? – sziszegem. Visszamászok a peremre, és odafutok hozzá, de nem segíthetek. Nem ott vagyok, ahol ő.

– Jackson, haver. Mit keresel itt? – kérdezi Holly, mintha olyasvalakihez beszélne, akit ismer, de nincs itt senki. Az arca gondterhelt lesz, pánikba esik. – Tévedsz. Joga van önmagáért dönteni. Válasz…

Egy erő előrelöki, és félbeszakítja. Ehelyett fájdalmas kiáltás hallatszik, és az arca eltorzul a fájdalomtól.

– Mi folyik itt? Mi történik? – sikoltom. Bár tudom, hogy ő nem az én Hollym, és nem is olyan Holly, akit ismerek, tudom, hogy kínozzák az embert az illúzió mögött. A teste ki-be ugrál a fókuszból. Valahányszor újra megjelenik a Meredély talaján, más-más gyötrelmes testhelyzetben van.

– Menj, Eve! Most! Most! – hajtogatja. Képtelen kinyitni a szemét, hogy egyáltalán rám nézzen.

– És aztán? És aztán? – sikoltom.

De nem hall engem a saját kiáltásaitól.

Nézni sem bírom, mégis nehezen hagyom ott. Egy csattanás az üvegajtó felé vonja a figyelmemet, amit berobbantottak, ezért üvegszilánkok repkednek a levegőben.

– Állítsák meg! – kiabálja túl Vivian a felfordulást.

Miközben tucatnyi láb rohan felém, én megfordulok, és futásnak eredek. Nincs idő finoman leereszkedni az ismeretlenbe. Ehelyett, amint a lábam megtalálja a Meredély szélét, a levegőbe ugrom, és felkészítem a testem a landolásra. A talaj sokkal hamarabb csapódik nekem, mint hittem. A mellkasomon landolok, kiszökik belőlem a levegő. Felpillantok, és látom a helyet, ahol gyermekkorom lusta napjait töltöttem. Azt hittem, hogy az univerzumot kémlelem, és a jövő végtelen számú lehetőségeiről álmodoztam. Ez a gondolat elszomorít. Nem azért, mert nosztalgiát érzek egy olyan időszak iránt, amit úgy szerettem, hanem mert sajnálom azt a hiszékeny kislányt.

A lábam alatti látványtól élesen veszem a levegőt. Most a Rubik-kockához hasonlóan én is a levegőben lógok, miközben kemény felületen állok, ami meg sem hajlik a talpam alatt. Rossz érzés nyugodtan állni, amikor az agyam azt mondja, hogy most tehetetlenül kellene zuhannom a halálba. Azt mondom magamnak, hogy ne nézzek le, de az agyam egyszerűen képtelen feldolgozni a látványt.

A mostani feladatomra koncentrálok. A szabadságomra. A menekülésemre.

– Jobbra, menj jobbra! – hallom Holly akadozó hangját a hátam mögött.

Arrafelé vetődök, futok a levegőben, sprintelek az égen át, a zaj a hátam mögött megtölti a testemet adrenalinnal. Olyan vagyok, mint egy gép, az agyam eltökélt és céltudatos, arra koncentrál, hogy kiutat találjon.

Nincs más választásom, mint az épület közelében maradni, az ég íve miatt magához húz a gravitáció, mintha az egyik férfi, akit a hátam mögött hallok itt akarna tartani. De nem fogom hagyni. Nem leszek többé ehhez az épülethez és az ő meséjükhöz kötve. Kiutat kell találnom. El kell mennem. El akarok menni.

Hajszolom magam, ahogy csak tudom, a talpam dong a padlón, ahogy megyek tovább.

Tudom, hogy férfiak közelednek. Hallom a ruhájuk zizegését és bakancsuk súlyát. Lopva a hátam mögé pillantok, és két férfit látok egymás mellett, egyenesen felém tartanak, arcukon eltökéltség tükröződik. De én jobban akarom ezt, mondom magamnak.

– Menj tovább! – szólít egy új hang, bár ez most a sajátom.

Felnézek, és két változatom fut felém. Bármit is használnak, hogy megalkossák Hollyt, biztosan azzal hoztak létre engem is.

– Mi a… – kiáltok fel.

– Ne törődj velünk! – kiáltja egyikük. – Menj tovább!

– Közelednek – figyelmeztet a másik.

– Amikor odaérsz, Eve, nyisd ki a szádat! – utasít az első, ahogy elrohan mellettem. – Ne feledd! Nyisd ki a szádat!

Megfordulok, amikor az egyik férfi utánam ugrik a levegőbe. Vetődés közben szélesre tárja a karjait, hogy elkapjon.

Próbálok gyorsítani, és ügyet sem vetni az égő érzésre a lábamban és a tüdőmben.

Az őr csikorogva landol mellettem. Épp, amikor már megkönnyebbülnék, nagy, izmos keze elkapja a bokámat.

– Ne!

– Elkaptam. Megcsináltam! – nyögi, mintegy gratulálva magának.

Elnézek mellette, és látom, hogy a másik verzióim azzal foglalkoznak, hogy összezavarják a többi őrt. Ők nem segíthetnek.

Olyan közel vagyok a szabadsághoz, hogy kegyetlenség lenne most elbukni.

Lenézek a lábamnál fekvő férfira, elmotyogok egy bocsánatkérést, majd teljes testsúlyommal rálépek az arcára.

Felüvölt fájdalmában, aztán elenged, hogy törött orrához kaphasson.

Kiszabadulva újra nekiiramodok, remélem, hogy felismerem a megváltást, ha meglátom, és hogy még maradt bennem elég tűz.

A felfordulás egyre halkul, és egyre távolabb kerül, ahogy futok. Sikerült távolságot teremteni közöttünk.

Észreveszek magam előtt egy fekete lyukat az égen. A látványtól könnyedség önt el.

Az egyetlen olyan panel felé futok, ami nem próbál meg becsapni.

Gondolkodás nélkül rávágok az öklömmel. Kitárul, mintha egy egyszerű ajtó lenne. Egyértelműen itt kell lennem.

Még egyszer utoljára a hátam mögé pillantok a helyre, ami az otthonom volt, amióta csak az eszemet tudom, aztán elfordulok. Sosem volt az otthonom, csak egy börtön.

Felnyomom magam a nyílásba, és egy felfelé vezető létrát látok. Fellépek az első fokra, és nem nézek le, ahogy egyre feljebb mászok. Inkább mereven arra nézek, amerre megyek.

– Odafent! – hallom Vivian dörgő hangját lentről.

Nem nézek vissza, csak előre.

Amikor a létra véget ér, egy kör alakú fogantyúnál találom magam, egy keréknél, ami könyörög, hogy fordítsam el, nyissam ki az ajtót, amit lezár. Úgy érzem, mintha megnyertem volna a fődíjat. Megragadom a hideg fémet, teljes erővel meghúzom, és érzem, ahogy lassan megszűnik az ellenállás, és a kerék elfordul. Egyre gyorsabban tekerem. Készen állok, hogy kivívjam a szabadságomat.

Kinyitom a számat, ahogy arra utasítottak, ösztönösen tudom, hogy jó helyen vagyok, és megnyomom az ajtót.

Hirtelen fülsiketítő sziszegés és hatalmas hideg, nedves széllökés fogad, ami nem hátralök, hanem egy új nyílásba húzza a lábam az ég oldalában, mintha a világ, ahol fogva tartottak, azt akarná, hogy menjek tovább.

A nehéz ajtó kinyik, és magával húz egy ismeretlen ég vakító fényébe. Ösztönösen szorosan lehunyom a szemem, részben azért, hogy védjem a fénytől, részben azért, hogy felkészüljek arra, amit mindjárt látni fogok.

A hajam az arcomba csap. A levegő ritkás és kényelmetlen a torkomban, nehezen lélegzetű. Magamba szívok egy nagy adagot, felkészülök, bármi is vár idekint. Csábít a gondolat, hogy még egy pillantást vessek a világra, amit nekem alkottak. De nem teszem. Eleget láttam belőle. Eleget éltem azt az életet.

Ideje továbblépnem.

Kinyitom a szemem.

Nincs előttem a makulátlan ég egy tökéletes naplemente szélén. Ehelyett homályos szürke felhők úsznak különböző magasságokban, körbeveszik a mögöttem álló épületet és bármerre nézek, felhőszakadással fenyegetnek.

Lentről csattanások sora, szirénák és hangos robbanások hallatszanak, amitől a híd, amin állok, inog és reszket.

Rémisztő és letaglózó, a szívem mégis repes a látványtól. Ezt a nem irányított víziót titkolták előlem, ám mégis sokkal tökéletesebb, mint bármi, amit a Kupolában láttam.

Így néz ki a való élet: nem egy idilli, hamis utópia, hanem egy világ tele energiával, ahol nyüzsög az élet.

Amikor egy széllökés nekem támad, és majdnem felbukom, el kell fojtanom a hisztérikus nevetést. Olyan, mintha az anyatermészet gyakorlatilag kirepedne a varrásnál, hogy valódi karjába öleljen, és megmutassa, mire képes.

– Eve, itt vagyok! – kiáltja valaki.

Megfordulok, és látom, hogy a felhőn át rohan, a kezét nyújtja felém, hogy megfogja az enyémet.

Bram.