39.

Bram

– Frost vagyok! – kiáltja a sebhelyes arcú, hallom, hogy mellénk húzódik egy külön csónakban. A köhögő motorból feltételezem, hogy ez egy újabb felfújható dingi. – Kinyitni!

Frost. Agyamban elraktározom a nevet.

Felfelé fordítom az arcomat, hogy növeljem a rést az arcom és a viszketős anyag között. Vastag faajtó nyílik az egykor csodálatos üvegórában, hatalmas mutatói most némán lógnak, emlékeztetőül a múltra. Ez az arc, mely egykor lenézett a városra, most állig a vízbe merül, és felnéz a felhőkarcolók új nemzedékére, amik ügyet sem vetnek rá.

– Vidd le a pilótát a Mélységbe! – mordul fel Frost, és a dagi talpra rugdos. Még nem hallottam az igazi nevét, de ha még egyszer megrúg, a Dagi talán rajta ragad.

Játszom a vakot, nem árulom el, hogy pár millimétert látok, ahogy kikecmergek a csónakból be az óra számlapjába.

A levegő sűrű és áporodott odabent. Mégis jólesik bent lenni a hidegből. Miközben előre taszigálnak, éles, fehér fényt érzékelek az arcom alsó felén. Az a fajta, amitől megfájdul az ember feje, ha túl sok időt tölt benne. Lepillantok, lépcsőt látok, a sötét vízbe vezet, ami fodrozódik a mindenhonnan ráhulló vízcseppektől. Valahogy megőrizték a Toronynak ezt a szakaszát, elválasztották az árvíztől, úgy, hogy odabent a vízszint néhány emelettel lejjebb van, mint odakint a folyóé.

– Lefelé! – parancsolja Dagi, és hátba lök. Elindulok lefelé a lépcsőn, a fagyos fémkorlátot használom irányzóként. Min-

den lépéssel egyre melegebb lesz, és megállók, amikor a lábam vízbe placcsan. Idáig mehetek.

– Most hova? – kérdezem.

– Csend! Akkor beszélsz, ha hozzád szólnak! – A fickó föléin hajol, és látom, hogy pufók vizes karja megérinti a falat tőlem balra. Félrebillentem a fejem, és egy kapcsolót pillantok meg. Felkapcsolja, és vörös fény villan.

A málladozó kőlépcsők morognak a talpam alatt. A víz bugyborékolni kezd körülöttünk.

– Lépj hátra! – mordul rám Dagi, megrángatja nedves egyenruhámat, és a fal felé húz.

Tekergetem, grimaszolom az arcom, hogy átlássak a résen: valami kiemelkedik a vízből odalentről. Kék fények világítják be a mély lyukat az épület vasszerkezetének közepén. Ahogy a fények közelednek a felszínhez, a víz sziszeg és fröcsög. Egy nagy fémgömb tör a felszínre mellettünk, és a kapcsoló a falon zölden villan.

– Felszín! – kiáltja Dagi, és egy horoggal rögzíti a mellettünk lebegő vasgolyót. Mély koppanást hallok, fém csattan a fémen, aztán nyikorgás, valami elfordul.

– Jó estét, Pufi! – üdvözli egy új hang Dagit a most már nyitott vas tengeralattjáró belsejéből. Pufi. Majdnem eltaláltam.

– Ma hoztam még egy utast – közli Pufi, miközben a gömb felé lök.

– Vigyázz a fejedre! – figyelmeztet a hang, és máris jobban szeretem, mint Pufit.

Lehajolok, miközben lelépek a kőlépcsőről, be a gömbbe. Egy kéz a karom körül befelé irányít. A gömb inogva megbillen.

– Jesszus, Pufi! – hördül fel az új fickó, miközben oldalt támaszkodunk, hogy megtartsuk magunkat, míg Pufi bemászik a járműbe. – Oké, mindenki a fedélzeten? Ajtók csukva és lezárva! – Csattanásokat és nyikorgást hallok, ahogy előkészítik a gömböt. – Merülésre kész? – kérdezi.

– Kész! – válaszolja egy recsegő hang valamilyen fedélzeti hangszóróból.

A vasgolyó le-fel ugrál, és buborékok kopognak az ívelt falakon körülöttünk.

– Azt hiszem, ezt most már levehetjük – közli a kedves hang, és kiköti a kendőt. A szemem azonnal hozzászokik a halvány fényhez, és nem hiszem el, amit látok.

– Saunders! – kiáltok fel, felismerve horgas orrát és hosszúkás arcát.

– Bram? – Saunders öleléssel üdvözöl. – Ezt nem hiszem el!

– Én sem! Mi a fenét keresel te itt? Azt hittem, letartóztattak – mondom értetlenül, mert nem tudom, hogy egy volt pilóta hogyan jutott le ide.

– Úgy volt! Letartóztattak, elítéltek, bebörtönöztek, megszöktem – sorolja büszkén.

– Kimentettek – jegyzi meg Pufi.

– Hát, ja, gyakorlatilag ezek a srácok szabadítottak ki, de nélkülem tuti nem jutunk ki. Segít, ha az ember retinája regisztrálva van az ajtó-rendszereken. – Kacsint, és megsimogatja nagy orrát.

– És akkor? Most Szabadár vagy? – kérdezem halk nevetéssel.

– Igen, azt hiszem. Hát, miután az apád úgy döntött, veszélyt jelentek Eve-re, Miss Silva pedig rácsok mögé küldött, már máshogy látom a dolgokat. Hirtelen megértettem, hogy Eve-nek talán nincsenek rácsai, de ugyanúgy be van zárva arra a helyre, mint én. Amint ezek a fickók elkaptak, olyasmiket mutattak nekem, amiről fogalmam sem volt, Bram. Te nem tudod, mi a KMSz, hogy mit tesznek ezzel a hellyel.

– Centrallal? – kérdezem.

– Centrallal? Inkább az egész világgal! Ez a csőcselék idelent látszólag nem ér sokat a Toronybeli élethez képest, de ez valódi. Őszinte. Segítenem kellett nekik – magyarázza Saunders. – Várj, mi a francért rólam beszélünk? Te mit keresel itt, a Csodálatos Varázsló fia, akinek bekötötték a szemét ezek a tökfilkók?

– Egy pillanat, te dr. Isaac Wells fia vagy? – kérdezi Pufi. – Ha ezt Frost megtudja! – összedörzsöli kövér kezét.

Ereszkedő járművünk hirtelen megáll, és odakint tompa csengetés jelzi az érkezésünket.

– Megmentett a csengő! – mondja Saunders. – Később mindent elmondhatsz. Isten hozott a Mélységben!

Valaki kintről kinyitja az ajtót, és érzem, hogy forró, sűrű levegő árad a kis vasjárműbe.

Megvárom, míg Pufi kiszáll, aztán Saundersszel követjük. Átlépünk a kis lezárt kamrán át egy szomszédos szobába, aztán újabb lépcsőkön megyünk le. A falakat vastag gumiszerű anyag borítja, amit kondenzcseppek tarkítanak. Hosszú sötét folyosóra jutunk, amit halványan elszórt LED-lámpák világítanak be.

– Erre! – mordul fel Pufi, és végigcsörtet a folyosón. Zsákutcába jutunk, felemeli a vízhatlan borítás egy részét, és előbukkan egy ajtó. Öreg, a régi épület része, és a faanyag forgácsolódik, rohad a nyirkosságtól. Belépünk egy váróteremnek tűnő helyiségbe, és beszélgetést hallok egy hátsó helyiségből.

– Sok szerencsét! – mondja Pufi hetyke mosollyal, amikor belépünk a hatalmas terembe. A mennyezet fölénk magasodik, és az eredeti gerendákat, amik a helyén tartják, most ugyanaz a vízhatlan anyag borítja és acéllal erősítették meg, hogy kitartson a külső víz nyomásával szemben. A hely olyan, mint egy hevenyészett katonai főhadiszállás. Több sorban asztalokat állítottak fel egy keskeny padlócsíkra a terem közepén, lépcsőzetesen több sor pad néz velük szembe.

A falak vastagok és szigeteltek. Már több tucatnyi Szabadár veszi körül az asztalokat, és tölti meg a széksorokat, és még többen jönnek a helyiség távolabbi vége felől, a fejünk feletti félemeletre. Nemcsak férfiak, de nők is, sokkal többen, mint amennyit egy helyen láttam a KMSz-toronyban. Belépnek a terembe, izgatottan beszélgetnek egymással, a férfiakkal. Azonnal eszembe jutnak az Anyák a Kupolában, csakhogy ezek a nők nem hordanak olyan egyenruhát, melyet nőiességük elrejtésére terveztek. Itt nincs elkülönítés, nincs szegregáció. Ezek erős nők erős férfiak között, és felvillanyozó ez az energia. Fertőző. Nézem, ahogy egy csuromvizes Szabadárt, akit felismerek a Torony mellől, egy nő üdvözöl. Megcsókolják egymást, és ölelkeznek, miközben a tömeg üdvözli a hazatérő csapatot. A nő ősz hajtincseiből ítélve idősebb a férfinál. A nők idősebbek, mint a legtöbb férfi.

Elfordítom a tekintetemet a párról az asztalokra bekötött elektromos lámpákra. Lenyűgöző a berendezésük. Sokkal fejlettebb, mint azt a KMSz-nél bárki sejtené.

Holoképernyők lopott, titkosított fényképeket vetítenek a levegőbe Eve-ről. Az asztalokat a Torony térképei és alaprajzai borítják, mind tele feliratokkal és gombostűkkel.

Átsétálunk az asztalok közti résen, miközben a Szabadárok megbámulnak, az egyenruhámat méregetik. A terem hangos, mély hangok pattannak vissza a magas mennyezetről.

– Rendben, nyugi, cimborák, nyugi! – Frost dörgő hangja lecsillapítja őket, miközben áttör a tömegen egy középen álló asztalhoz. A férfiak és nők körbeveszik. – Tehát, mielőtt megbeszélnénk a ma este eseményeit, szólni szeretnék arról, amiről biztosra veszem, hogy mind beszéltek: új vendégünkről. – Frost felém nyújtja a kezét. A fejek arra fordulnak.

– Minden vendégeteknek bekötitek a szemét? – kérdezem, olyan magabiztosságot sugározva, ami nem biztos, hogy megvan bennem.

– Ha ezt az egyenruhát viselik, igen – válaszolja Frost tengerészkék kezeslábasom felé biccentve, ami tele van KMSz küldetések jelvényeivel. – Szóval, mesélj még magadról! Bram, igaz? – olvassa a névkitűzőmet.

– Ő dr. Wells fia – bukik ki Pufiból.

Kísérteties csend lesz, mintha valaki megnyomta volna az élet Pause gombját.

– Igaz ez? – kérdezi Frost a vállára simítva nyirkos, ősz rasztáit, sötét szeme a szemembe néz, próbál olvasni bennem.

Bólintok.

– Hát, úgy tűnik, a mai fogás igazi trófea.

– Könnyebb kifogni azt a halat, amelyik menekülni akar a tengerből – válaszolom.

– Baromság! – közli Pufi enyhén selypítve ott, ahol korábban kirúgtam néhány fogát. – Senki sem akarja önként elhagyni azt a helyet, főleg nem a doki fia, az alapján nem, amit rólad hallottam. Nagyon pöpecül elvoltál te odafönt. Süt róla, hogy kém.

Mindenhonnan rám siklanak a tekintetek. Érzem a gyanakvást, az idegességet, a gyűlöletet. Azonnal verejtékgyöngyök ülnek ki a homlokomra, és a szemöldökömre hullanak.

– Kérlek, világosíts fel minket, miért menekültél! Bajba keveredtél? – kérdezi Frost, pókerarca még nem árulja el, mit gondol rólam.

– Egész életemet odabent töltöttem. A Torony olyan, mint egy élőlény, aminek be van kötve a szeme. Azt hiszem, egyszerűen kész voltam kinyitni a szememet – felelem.

– És jól sejtem, hogy apád nem repesett az ébredésedtől? – kérdezi Frost.

– Így is mondhatjuk – felelem. – De úgy is, hogy megpróbált megölni, nem sikerült neki, erre utánam küldte a biztonsági egységét. Elmenekültem. Pár perccel később nekem estek az embereid, és most itt vagyok.

– Akkor elég eseménydús estéd lehetett – mondja Frost, aki az ujjaival fésüli a szakállát.

A körülöttünk álló padok elcsendesülnek a nyugtalanságtól, miközben a Szabadárok Frost parancsait várják.

– Tudod, kik vagyunk? Mit képviselünk? Mi a küldetésünk? – kérdezi Frost, és leül a hosszú asztal végébe.

Bólintok.

– Ki akarjátok szabadítani Eve-et.

A termen nevetés söpör végig.

Frost feltartja a kezét, és csend lesz.

– Igen, ez is része annak, amire vágyunk, de csak kis része. Ez nem csak a drága foglyod kiszabadításáról szól. – A szinte katonai haditervekre mutat. – Az igazságról van szó.

– Az igazságról? – kérdezem.

– Igen. Igazságot akarunk Eve-nek, önmagunknak és az emberek millióinak, akik a KMSz és hasonló szervezetek uralma alatt élnek ott, ami ebből a bolygóból megmaradt. Az ilyen szervezetek elpusztítása lenne az igazságos, megtörni az önkényes hatalmukat, mielőtt még jobban a befolyásuk alá hajtják azt a nagyon értékes kevés dolgot, ami ebből a bolygóból megmaradt, miközben csak bujkálnak az őket szolgálni nem akaró emberek pajzsa mögött, és Eve-et használják, hogy elfedjék a valódi céljaikat.

– Valódi céljaik? Miféle valódi célok? – kérdezem.

Frost kényelembe helyezi magát ültében, és babrálni kezdi a Torony kicsinyített mását kemény, bütykös ujjaival.

– Hogy lesz valami a bolygó legbefolyásosabb szervezete? Hatalmasabb kormányoknál, koronás főknél, seregeknél, még istennél is? Úgy, hogy a bolygó legfontosabb személyét ők irányítják. Eve-et. Csak azért törődnek Eve-vel, mert korlátlan hatalmat biztosít számukra. Ha kivesszük Eve-t az egyenletből, mi marad nekik? – Oldalára dönti a bábut. – Amint nálunk lesz Eve, amint tönkretettük a KMSz-t, visszahozzuk a rendet. Az első lépés Eve megmentése.

– Megmentése? – kérdezem.

– Igen. Ő az emberiség Megmentője. Ideje, hogy az emberiség visszaszerezze őt, és a te segítségeddel most van erre a legnagyobb esélyünk.