2.

Eve

Legalább egy órán át ülünk ott, ahogy szoktunk, beszélgettünk mindenről és egyben semmiről. Néha hagyja, hogy az egyik Anyáról fecsegjek, vagy arról, hogy nem értek egy matematikai elméletet, vagy hogy nehezen sajátítom el a mandarin nyelvet. Néha csak hallgatunk. És azzal sincs semmi baj. Lazák vagyunk egymás társaságában. Könnyen megy.

Összeszorul a szívem, ha a holnapra gondolok, és hogy mekkora erőfeszítésembe kerül majd minden. Mennyire feszengő, merev és ügyetlen leszek, nem is az én hibámból, hanem inkább a kényszeredett helyzet miatt.

Gondolkodás nélkül a zsebembe nyúlok, és előveszem sokszínű Rubik-kockámat. Mint az öltözékem, ez is egy letűnt korhoz köthető, amikor biztosan sokkal egyszerűbb volt az élet. Ezért nyűgöz le mindig annyira, megnyugtat, ahogy az ujjaim a kocka körül járnak és a csikorgás, ahogy a műanyag darabkák egymáshoz dörzsölődnek.

Két kezembe fogva tekergetem, forgatom a mozgatható oldalakat, hogy a színes négyzetek helyet cseréljenek. Ez egy rejtvény, amit mindig szerettem megoldani. Először nagyon nehéz volt. Amikor kicsi voltam, órákig bámultam, véletlenszerűen forgattam, miközben egyre bosszúsabb lettem. Még erről is álmodtam! Emlékszem, hogy Holly cukkolt ezzel:

– Csak szedd le a matricát, aztán ragaszd vissza oda, ahova kell! – mondta, tudva, hogy sosem csalnék. Most könnyedén meg tudom csinálni, minden oldalt kirakok, közben szinte oda sem figyelek. Régen megnyugtatta az elmémet, de most attól nyugszom meg, hogy van mivel lefoglalni a kezemet.

– Mit csinálsz te azzal? – hüledezik Holly, és a hangja feljebb szökik egy oktávval. Azonnal pánikba esik a kezemben tartott retró játékszer láttán, és a hátunk mögött lévő üvegajtó felé tekintget.

– A zsebemben maradt még korábbról, és elfelejtettem, hogy nálam van – hazudom, és úgy teszek, mintha nem lenne nagy ügy. Az az igazság, hogy tudtam, hogy a zsebemben van, de a reakciója eléggé megdöbbentett ahhoz, hogy azt kívánjam, bár visszatekerhetném az elmúlt harminc másodpercet, és ott hagyhatnám, ahol rejtegettem.

– Tudod, hogy nem lett volna szabad kihoznod ide. Szabályellenes! – sziszegi összefutó szemöldökkel.

– Nyugi, Holly! – Felnevetek. Pár centire a levegőbe dobom a kockát, aztán két kézzel elkapom. Kockázatos mozdulat, bucskázik a gyomrom tőle, de megéri látni Holly arckifejezését. El sem akarja hinni, hogy megszegtem egy olyan aprócska szabályt, mint ez. Általában rendkívül engedelmes vagyok. Idefent nincs sok lehetőség a lázadásra, és pezsdítő érzés, ahogy a vér cikázik az ereimben.

– Ne! – rimánkodik, és az arcához kapja a tenyerét, mintha nézni sem bírná. Kérlel, hogy hagyjam abba.

– Nem hiszem el, hogy ekkora nyuszi vagy!

– Eve, befelé! Most rögtön! – mennydörgi egy hang, amitől mindketten összerezzenünk.

– Most komolyan? Ez csak egy… – A hátunk mögött lévő ajtó felé kapom a fejem.

Vivian Silva áll ott, egyik kezét csípőre téve, a másikkal arra felé mutatva, amerre mennem kell. A tartásától mindig meghunyászkodom. A magassága, az ereje, egyetlen másik Anyára sem hasonlít. Egyetlen nőies vagy lágy porcikája sincs, hála élesen metszett vonásainak, szürke nadrágkosztümjének és hasonló színű rövid és elegáns ősz hajának, ami elöl érinti az arccsontját, hátul viszont szinte teljesen leborotválták.

Szigorú arca mindig barátságtalan, de most a szokásosnál is viharosabb, torkomra forrasztja a szót. Nincs értelme próbálkozni. Nála nem.

A bátorságom tovaszáll, és földbe gyökerezik a lábam. Nem tudom, mit tegyek, és megalázva érzem magam.

– Azt mondtam, most! – csattan fel, barna tekintete az enyémbe fúródik.

– Csak a holnapról beszélgetünk – állítom halk, határozott hangon. El akartam fojtani a haragját az előttünk álló fontosabb feladat felé fordítva a figyelmét. Az, hogy egy játék kikerül a Meredélyre, ahhoz képest semmiség.

– Vivian, nem akarta…

– Holly, el! – parancsolja, anélkül, hogy levenné rólam a szemét.

Leesik az állam, amikor a barátom szó szerint eltűnik, mintha egyszerűen levegővé vált volna.

Ilyesmit még sosem csináltak. Holly általában egy nyitott ajtón át távozik, segít megőrizni a látszatot, amit nekem teremtettek.

Baj lehet.

Nagy baj.

Összeszoruló torokkal kászálódom fel, és elindulok a Meredély betonösvényén Vivian felé. Kinyújtom a kezem, odanyújtom a Rubik-kockát, hogy kobozza el, remélve, hogy elveszi, és ezzel elfelejtjük az egészet. De nem teszi. Elutasítja a békeajánlatomat, és elfordítja a fejét.

– Befelé! – utasít halkan, azon a rideg, tekintélyt parancsoló és kimért hangon, amit már megszoktam tőle.

– Bocsánat! – motyogom, és ostobának érzem magam, ahogy követem őt befelé, a felső kert szintre, ami zöld levelű fák, növények és bokrok labirintusa. Több millió faj mind otthonra talál a Kupola alatt. Ezt nekem hozták létre. Ez az én égi üvegházam, ahol nézhetem, ahogy élőlények virágoznak és nőnek. Ilyen gondoskodóak. Törődnek velem.

Elönt a bűntudat.

Vivian végigsétál velem az egyik, kerten végig kanyargó kőösvényen, majd le a lépcsőn a munkahelyiségekhez. Megáll az irodája zárt ajtaja előtt, és felém fordul. Az arca összeszedettebb, mint az előbb, a séta lenyugtatta.

– Tudod, hogy ez mennyire komoly dolog? – kérdezi, és hangja alig erősebb suttogásnál.

– Elfelejtettem, hogy a zsebemben van – hazudom, a torkomban lévő gombóctól alig tudok megszólalni. Sosem viseltem jól, ha megszidnak, és ritkán volt okuk, hogy megtegyék. Alig.

– Ha egy picit is megcsúszik a kezed, megölhettél volna valakit odalent. Ugye nem felejtetted el, milyen magasan vagyunk? – A kérdésétől bolondnak érzem magam.

– Nem, persze, hogy nem – feszengek.

– Olyan nagy szabadságot kapsz tőlünk, Eve. Azt akarod, hogy elvegyük? – kérdezi, miközben a kézfejével kisöpri a haját az arcából.

– Ne! – könyörgök, és rájövök, hogy az Anyák valószínűleg parancsot kaptak, hogy a jövőben motozzanak meg, mielőtt kimegyek oda, és átkozom magam a hülyeségemért.

– Talán mostanában zárnunk kellene az ajtókat – mondja, mintha a büntetés különböző módjain töprengene. Játszadozik velem, gyötör a hatalmával. Tisztában vagyok ezzel, mégis félelem tölt el.

– Kérlek, ne! – esdeklek, és próbálom az érzelmeket eltüntetni a hangomból, hogy felnőttebbnek és határozottabbnak tűnjek.

– Vagy talán úgy, ahogy van, megszabadulhatnánk a Meredélytől – javasolja.

– Azt nem… – hüledezem.

– Ha nem tudsz egyszerű utasításokat követni, Eve… – A szája széle leheletnyit felszalad. Tudja, hogy ott fog meg, ahol akar. Csak annyit tehetek, hogy megfelelő mértékű bánatot és megbánást tanúsítok, és remélem, hogy kesztyűs kézzel bánik velem.

– Megígérem, hogy nem teszek ilyet többé! – jelentem ki, és lehajtom a fejem.

Felnézek, és olyan szúrós szemmel mered rám, hogy újra le kell néznem magas szárú barna bakancsomra.

– Te egy fogaskerék vagy – mondja lassan, halk és mély hangon, miközben közeledik felém. – Jelentős fogaskerék, azt elismerem, de attól még fogaskerék vagy. Ha mi nem védünk meg, semmi sem vagy.

Bólintok, lángol az arcom. Lehet, hogy rám nehezedik az a legfőbb felelősség, hogy folytatódjon az élet ezen a bolygón, de őt bízták meg azzal, hogy biztosan teljesítsem a rám mért kötelességet. Persze testileg nem bánthat, de elveheti tőlem azokat a dolgokat, amiket szeretek, hogy biztosan kihozzam magamból a legtöbbet. A Meredély jelenti a mindennapi kapcsolatomat a külvilággal. Tudja, hogy összetörne, ha elveszíteném, és bármit megtennék, hogy megőrizzem.

– Ígérem, hogy nem leszek többé engedetlen! – nyöszörgöm.

– Jó. – Elhallgat, hagyja, hogy elnyúljon a gyötrelmem, miközben az undortól kitágulnak az orrlyukai. – Most menj a szobádba, és készülj az első találkozásra! Nem akarom, hogy két nap egyhuzamban csalódást okozz nekem! – figyelmeztet. – A nyilvánosság számít rád.

– Igen, Vivian! – Szinte pukedlizek, aztán elfordulok, és a hálószobámba szaladok.