UTÓSZÓ

A világ legnagyobb rejtélyét ma egy apró kolostor rejti Észak-Indiában, egy hegyoldalnak támaszkodó gompa, amely kívül esik a turistaútvonalakon. Nyáron az épület kövei közé beférkőzik az örök gleccserek felől fújó szél, és néhány kisebb vízesés halk csobogása. Télen a hóviharok megközelíthetetlenné teszik. Csupán néhány szerzetes él benne, akiket húsz év elteltével felváltanak, visszaküldenek abba a kolostorba, ahonnan jöttek.

1887-ben valaki megpróbálta megzavarni a kolostor békéjét. Egy Nyikolaj Notovics nevű, zsidónak született, de ortodox hitre tért orosz újságíró. Notovics szenvedélyesen érdeklődött a történelem és a régészet iránt, így jutott el a Ladakh-völgybe, majd onnan a mulbekhi és a himisi gompákba. Néhány láma, akit felkészületlenül ért a látogatás, elmondott egy-két dolgot a kíváncsi idegennek. Így tudta meg Notovics annak a történetnek a részleteit, amelyet az ottani hegyek között – de csakis ott – mindenki ismert.

Tizenkilenc évszázaddal ezelőtti történetről van szó, de arrafelé az idő relatív fogalom. Egy rendkívüli ember, aki Palesztinából származott, nagyjából tizenöttől harmincéves koráig ott időzött, majd visszament a népéhez, végül pedig úgy döntött, hogy az égbe nyúló csúcsok árnyékában fejezi be életét. Miután meghalt, egy Srinagarnak nevezett helyen temették el, ahol még ma is látható a sírja, amelyet Rauza-Balnak – vagyis kasmíri nyelven a Próféta sírjának – neveznek.

Notovics mindent elkövetett, hogy megszerezze a fenti történetet elmesélő dokumentumokat. Olyan kitartó volt, hogy az idős szerzetesek, akik féltették a kolostorukat, úgy tettek, mintha engednének a kérésének, de valójában a titokzatos idegen élettörténetének hamisított változatát adták át neki. Notovics hitelesnek gondolta az iratot, noha az tibeti nyelven íródott. Hiányos műveltsége és megszállottsága annyira elvakította, hogy nem jött rá: ha ezek a dokumentumok eredetiek volnának, a kétezer évvel ezelőtt használt ősi szent nyelven, vagyis páliul íródtak volna. Bárhogyan történt is, 1894-ben Jézus ismeretlen élete címmel megjelentette a történetet Franciaországban és az Egyesült Államokban.

A könyv világszerte hatalmas sikert aratott. Mintha hirtelen mindenki álomból ocsúdott volna. Mert egészen addig soha senki nem foglalkozott részletesen az emberiség legnagyobb rejtélyével: hol volt a Jézusnak nevezett ember tizenkét éves korától harmincéves koráig? A Szentírás négy evangéliuma, a gnosztikusok vagy az apokrifek nem is utalnak erre. A római katonából lett apostol, Tarsusi Pál, noha láthatólag jobban ismeri Jézust, mint saját magát, egyszer sem említi. Hallgatnak a későbbi egyháztörténészek, teológusok, bibliamagyarázók is.

Fülsiketítő ez a csönd azon kevesek számára, akik elgondolkodtak a dolgon, és szembenéztek a problémával. Nagyon is nyilvánvaló, hogy valaki azt akarta, erről ne essék szó, nagy sírkövet gördített a kérdés fölé, megpróbálta kitörölni az emberek emlékezetéből és szívéből. Mindebben az a legkülönösebb, hogy ez húsz évszázadon keresztül sikerült is. Ám a legsúlyosabb sírkövek is széttörhetnek, amint az új millenaristák hite szerint történni fog az idők végezetével.

Évekkel azután, hogy megjelent ez a rendkívüli történet, amely némi fényt vetett minden idők legnagyobb talányára, néhány tekintélyes tudós Max Müller vezetésével megállapította – noha gyenge lábakon álló bizonyítékaik voltak –, hogy az egészet Notovics találta ki. Az újságíró ekkor fellázadt. Talán úgy érezte, elárulta valaki, aki előzőleg titokban támogatta a küldetését. Ezért hát nyilvánosságra hozta, hogy mielőtt kiadta volna a könyvet, megtárgyalta a kérdést Platon Rozsgyesztvenszkij kijevi ortodox metropolitával, Ernest Renannal, a híres katolikus történésszel, a híres és ellentmondásos Jézus élete szerzőjével, valamint a párizsi apostoli nunciussal, monsignor Luigi Rotellivel, aki igen közel állt XIII. Leó pápához. Azt is bevallotta – megerősítendő, hogy a Szentszék már ismerte ezt a történetet, vagy legalábbis igaznak tartotta –, hogy az olasz főpap tekintélyes összeget kínált neki arra az esetre, ha nem jelenteti meg a kötetet.

A következő száz évben több tudós és kalandor is ellátogatott a Ladakh-völgybe az igazság felkutatása céljából, és valamennyien találtak olyan bizonyítékokat, amelyek igazolták, hogy Jézus csakugyan itt töltötte „elveszett éveit”. A lámák azonban, bármekkora nyomás nehezedett is rájuk, megőrizték a titkukat, mivel úgy vélték, sem az idő, sem a megfelelő ember nem érkezett még el ahhoz, hogy a világ elé tárják az igazságot.

Az újabb kutatások azt az eredményt hozták, hogy Notovics kém volt, az orosz titkosrendőrség, az Ohrana képezte ki, majd utóbb megszabadult tőle. Ezt a szervezetet személyesen II. Miklós cár hozta létre, hogy leverje a politikai lázadásokat, és az Ohrana közvetlenül az ő fennhatósága alá tartozott. Ebből a nagy hatalmú titkos szervezetből nőtt ki Lenin Csekája, Berija NKVD-je, Andropov KGB-je és a mai orosz szövetségi biztonsági szolgálat, az FSZB is, amelynek az élén korábban Vlagyimir Putyin állt. Az Ohrana mestere volt a félrevezetésnek, több ezer hamis iratot állított elő. Köztük voltak azok is, amelyek a Sion-rend létezéséről szóltak, s amelyeket számos könyv állított be valósnak, elsősorban is A da Vinci-kód.

Nem tűnik hát véletlennek, hogy éppen amikor újabb dolgokat készült nyilvánosságra hozni, Notovics nyomtalanul eltűnt, és halálának sem az időpontját, sem a körülményeit nem ismerjük.

Jézus életének és a tibeti, illetve indiai hegyek között töltött éveinek rejtélyét azonban ezzel nem sikerült a szőnyeg alá söpörni, amint a harmincas években írta a híres régész, Jurij Roerich, a buddhista vallásról szóló monumentális mű, a Kék évkönyvek fordítója: „A [Jézus életéről szóló] legendákat féltőn őrzik. Nehezen hihető, hogy a lámák meséltek volna róluk, mert ők mindenki másnál jobban tudnak titkot tartani… Most azonban eljött a felvilágosodás ideje Ázsiában”. Nehéz időszak volt az, talán még a mostaninál is nehezebb, és miután Roerich engedélyt kapott, hogy visszatérjen a Szovjetunióba, ott halt meg, homályos körülmények között. Hasonló lett tehát a sorsa, mint Notovicsnak.

Mindazonáltal ebben az időszakban kezdett fellibbenni a titokra boruló lepel, és a keleti világból valami lassanként kiszivárgott nyugatra. Ez a vékony, ám felmérhetetlen jelentőségű vörös vonal Pico della Mirandolától, az ő téziseitől indul, és egészen napjainkig ér. Nem véletlenül írta Roerich azt is, hogy „a lámák szent szövegeiben megemlítik, hogyan magasztalta Jézus a Nőt, a Világ Anyját”. Lehet, hogy csak véletlen, de inkább logikus következmény, hogy erről szólt az itáliai filozófus 99 titkos tézise is, amelyek talán elő is kerültek, 2007. július 26-án ugyanis felnyitották Pico della Mirandola sírját a firenzei San Marcóban a csendőrség nyombiztosítóinak jelenlétében, de hogy mit találtak ott, azóta sem hozták nyilvánosságra.

Úgy tűnik, a nyugati világban mind a mai napig senki sem kívánt – vagy merészelt – újra előhozakodni ezzel a hihetetlen történelmi képtelenséggel: mindent tudunk a fáraók vagy a makedón meg perzsa királyok életéről, a legapróbb részletekig ismerjük a köztársasági, illetve a császári Róma szenátorainak és uralkodóinak életét. De semmit sem tudunk a világ leghíresebb embere, Jézus életének nagy részéről; ezt a mintegy húszévnyi fekete lyukat mindig is figyelmen kívül hagyták, mintha nem érdekelné a keresztény világot. Milyen okokból, kinek az érdekéből, miféle célból döntöttek úgy, hogy nem próbálják kideríteni az igazságot? Az ősi félelem állt a háttérben, hogy a történetírás és a tudomány ellentétbe kerülhet a hittel, ami egészen más kategória. Ugyanez a félelem vezetett Giordano Bruno, Kepler és Galilei elítéléséhez. Ha valaki ezt az egyszerű, de roppant fontos történelmi kérdést kutatta, azt őrültnek és komolytalannak nevezték, vagy egyszerűen eltűnt. Ez tény.

A prófétáknak nevezett emberek közül senki sem állította magáról, hogy ő Isten fia. Jézus sem mondott ilyet soha, a Szentírás négy evangéliumában sem. Azok a fennkölten spirituális életet élő emberek, akiknek nincsenek különösebb vallási, politikai, gazdasági vagy általában véve hatalmi érdekeik, már kétezer éve őrzik emlékezetükben, hogy Issza-Jézus Srinagarban van eltemetve, miután ott élte le élete utolsó éveit. Nem csupán jogos tehát, hanem egyenesen kötelező hangot adni kétségeinknek – nem azért, hogy romboljunk, hanem azért, hogy igazságot szolgáltassunk egy csodálatos embernek. A hitnek nincs szüksége a történelemre, amelyet emberek írtak, és nem kell kereszthalált halni ahhoz, hogy az igének értéke legyen.

Így hát ez csupán egy ember története, s egyben a legvalószínűbb igazság, az, amelyik a leginkább ellenáll az idő és a logika támadásainak – már ha nem érkezik egy reménysugár az Athosz-hegyről, egy gyűrű, amely összekapcsolja keletet és nyugatot. Sok nyom utal arra, hogy így estek a dolgok, és néhány bizonyíték is van rá. Ezek a nyomok jelentősebbek és koherensebbek, mint mindaz, amit az évszázadok során hagyományoztak ránk, és ha nem is fogjuk soha biztosan tudni, mi történt, azért sejthetjük. Kedves és nyugtalanító ez az igazság, szép és tragikus ez a történet, amelyet sem a hit, sem az ész nem hagyhat figyelmen kívül.