30

RÓMA, 1497. SZEPTEMBER 20.

Az elmúlt egy hónapban a Cesare Borgia bíboros parancsnoksága alatt álló lovascsapat hol itt, hol ott bukkant fel minden előzetes értesítés nélkül azokban a grófságokban, amelyeket a bíboros már leendő királysága részének tekintett. Egyedül Ferentillóban szegült szembe vele a gonfaloniere, Franceschetto Cybo herceg hűséges embere (apja, VIII. Ince halála óta a herceg nem mert Rómában mutatkozni). Cesare villámgyorsan ledöfte a gonfalonierét – akinek még arra sem maradt ideje, hogy kirántsa a kardját –, azután a helyőrség kinyitotta előtte a palota kapuit. Itt először is kiürítette a pénzesládát, s kárörömmel gondolt arra a pillanatra, amikor a herceg emberei követelik majd az őket megillető járadékokat. Cesare meg Cybo herceg egykorúak voltak, s mindketten pápák fiai, de a nőkért, hatalomért, vagyonért folytatott versengés egymás ellen fordította őket. Kár, gondolta Cesare, pedig kiváló miniszter lehetett volna belőle.

A pestisről senki nem tudott semmit, sokan bűneikre gondolva keresztet vetettek a hír hallatán, csak a püspök állította, hogy egy tisztviselő bizalmasan tájékoztatta az ügyről, mire ő rögtön el is ment imádkozni a Santo Stefano-templomba. Amikor elhagyták a precettói várat, és átkeltek a Nera folyón, Cesare hallotta, hogy az erőd súlyos vasrácsa a földre zuhan, majd egy nyíl süvített el a közvetlen közelében. Megfordult, de az ellenfényben csak a bástya sötét árnyékát látta. Ha majd a fején lesz a korona, sorba állítja az egész helyőrséget, és a szerszámíjjal addig lődözi az íjászokat, amíg el nem árulják, ki volt az a bitang, aki hátba merte támadni a terület egyetlen valódi urát. Ahogy a nagy Caesar mondta: szeretni kell az árulást, de gyűlölni az árulót, és meg is kell büntetni, hogy a többiek tanuljanak a példájából. A ládában talált pénz mindenesetre kárpótolta a fölösleges útért. Első dolga volt, hogy víg társaságban elköltse az egészet, csak ezután indult a közeli Norciába.

A pápai prefektus oly heves hálálkodással fogadta őket, mintha legalábbis áldást hoztak volna. A pestis, igen, semmi kétség, hogy itt van. Miután az orvos értesítette, személyesen látogatott el a nemes Brancaleoni családhoz, és saját szemével látta az undorító, lilás duzzanatokat. Ám leginkább a halottak arcának látványa döbbentette meg: a nyitott szem és a csodálkozó arckifejezés – mintha a dögvész a halál gúnyáját öltötte volna magára, és kaszával sújtott volna le rájuk, nem pedig azokkal a bűzös miazmákkal, melyeket a Jóisten küldött reánk a maga kifürkészhetetlen kegyességében. Más furcsaságot nem vett észre, legfeljebb azt, hogy hála a sok imádságnak, a pestis nem terjedt el a faluban, aminél persze mi sem természetesebb, de ez esetben oly hirtelen szűnt meg a ragály, mintha a föld nyelte volna el. De ő azért nem hanyagolta el a kötelességét, és ha késve értesítette a sajnálatos eseményekről őszentsége tisztviselőit, annak okát nem az ő restségében kell keresni, hanem abban, hogy mivel Brancaleoniék a községtől távol laknak, napokba telt, míg a gyümölcsárus, aki véletlenül arra járt, észrevette, micsoda ördögi dolog történt. Vagy éppen Isten akarata teljesült, ha az excellenciás uraknak úgy jobban tetszik.

Cesare buzgón jegyzetelt, noha nem sokat értett az egészből. Három napot töltött társaival a sekrestyében, ahol Szent Benedek a világra jött, és ezalatt tömérdek őzet, mókust meg nyestet befaltak (a prefektusnak ez utóbbi volt a kedvence). Cesaréban kellemes és korántsem ártatlan borzongást keltett a gondolat, hogy olyan ördögi jószág húsát fogyasztja, amely elharapja áldozata nyaki ütőerét, és megissza a bőven folyó vért. Ezután kelet felé indultak tovább csöndesen, bükkfaerdőkön keresztül. Időnként lopva a hegyekre sandítottak – azt beszélték ugyanis, hogy egy barlang mélyén még mindig ott él a halhatatlan Sibylla. Farkasokkal találkoztak, medvenyomot láttak, aztán megálltak a San Lorenzo in Dolioló-i kolostorban.

A bencések úgy fogadták őket, ahogy a Szent Regula kívánja, és az apátnak engedelmeskedve megosztották velük ételüket, majd némasági fogadalmukhoz híven szótlanul figyelték a lármás vendégeket. Az apát csupán igennel vagy nemmel válaszolt kérdéseikre. Csakugyan hallott a pestis tűzfészkeiről, erősítette meg, aztán Giulio Cesare Varanónak, Camerino grófjának szóló ajánlólevéllel látta el vendégeit. Borgia megfogadta magában, hogy az első adandó alkalommal saját kezűleg öli meg a grófot és minden leszármazottját. Nem elég, hogy fitogtatja a gazdagságát, mindenféle valószínűtlenül hangzó mentességekre hivatkozva nem fizeti az adót, és fittyet hány a pápa intéseire, de még azt a nevet is viseli, amelyik egyedül őt, Cesarét illeti meg, ráadásul a Giulióval párosítva, mintha azt akarná ország-világ tudtára adni, hogy magából a gens Juliából származik.

A herceg nagyszerű palotájában zajló találkozás rövid volt és hűvös. Giulio Cesare meglepődött a látogatáson, és egyre csak azt ismételgette, amit már megírt a Szentatyának. A pestis az egyik rokonának, egy Smeducci nevű jegyzőnek a családját támadta meg, és mind meghaltak, kivéve a jegyző legkisebb leányát, aki most nála lakik, ám azok után, hogy ilyen tragédia sújtotta, nem volna helyes, ha hiábavaló faggatózással elevenítenék fel az emlékeit. Az orvosok jelentése szerint a ragály nem terjedt tovább, a jegyző házát pedig felgyújtották, nehogy szétszóródjanak a miazmák. Elszigetelt esetről van szó, mint ahogy az ő vára is elszigetelt, és senki sem veheti be, még Isten bal keze sem, tette hozzá a herceg. Sajnos nem láthatja vendégül őket, mert aznap este ünnepséget rendeznek, és a pápa fiának jelenléte – azok után, hogy a Szentatya másik fia oly szörnyű véget ért – bizonyára elrontaná a hangulatot, mivel a társaság rossz ómennek tartaná.

Miután a fegyverüket rájuk szegező íjászok figyelő tekintetétől kísérve átkeltek a felvonóhídon, Michelotto anélkül, hogy leszállt volna a lováról, lehajolt, felvett a földről egy kupac tehéntrágyát, és a falhoz vágta.

– Ez a trágya még meg se szárad – fordult a gazdájához –, és ők már a bocsánatodért fognak esedezni, Cesare.

Mire a Titano-hegy lejtőjére értek, elpárolgott a dühük. Megálltak, hogy megcsodálják a fellegvár karcsú tornyát – mintha csak Isten felé nyújtott kar lett volna.

– Lehet, hogy Szent Marinus évszázadokra mentesítette őket az adófizetés alól, Caesar király azonban nem lesz ilyen nagylelkű. Jézus maga mondta, hogy adjátok meg Istennek, ami Istené, és Caesarnak, ami Caesaré, vagy tévedek, Michelotto?

– Ha királyként megteszel miniszterednek – vigyorgott a férfi –, szobrod lesz a Campidoglión, uram, és minden hajadon lány, aki férjhez akar menni és gyereket szülni, a te felálló szerszámodat fogja tapogatni.

– Ennyivel megelégszem, máris a tiéd a kinevezés, sőt azokat a lányokat is megteszem miniszternek, akikkel a legjobban esik a hancúrozás.

Cesare ekkor megsarkantyúzta a lovát, Michelotto és a többiek pedig követték.

– Legyen meg a te akaratod! – kiáltotta Michelotto. – És vesszenek az árulók!

Rimini közelében, amikor átkeltek a szinte teljesen kiszáradt Ausa hídján, utolérte őket egy kapitány és két lovas, akik Pandolfo Malatesta címerét viselték.

– Az uram arra kér benneteket, hogy a szentélyben keressétek fel, mert a Sismondo-vár karantén alatt áll.

Ezután a kapitány elügetett, társai pedig követték. Cesare előreengedte a többieket. Ezúttal tehát megvárta a pestis. A szentélybe is utolsóként lépett be, és óvatosan távol tartotta megát a falaktól. Nem volt itt egyetlen Krisztus- vagy Madonna-kép sem, amelyek előtt imádkozni lehetett volna, csak állatokat és nemes holtakat ábrázoló festmények, kereszt nélküli sírok, állatövi jegyek, pogány szimbólumok és szörnyek mindenütt. Hamarosan Pandolfo is megérkezett, egy ifjú kíséretében. Az üres épületben erős visszhangot vertek lassú lépteik.

– Úgy vonszolják magukat, mintha betegek lennének – suttogta Michelotto. – Légy óvatos!

Pandolfo elmosolyodott, amikor Cesare nem volt hajlandó kezet fogni vele.

– Látom, elővigyázatos, monsignore, de én is az vagyok. Tény, hogy a várba eljutott a betegség, de nem terjedt el. Három halott van, két férfi szolga és egy nő, a pestis nyilvánvaló jeleivel. Ketten már gyógyulófélben vannak. Amikor írtam a Szentatyának, attól tartottam, hogy járvány tör ki, de ma már nem félek ettől.

– Miféle dögvész az – kérdezte Cesare –, ami megérkezik, végez néhány emberrel, aztán nem terjed tovább?

– Ha tudnám, nem katonaember lennék, mint uraságod, de annyit elmondhatok, hogy egy velencei seborvos tanácsai alapján nem viperahúsfőzettel védekeztünk, nem is skorpióolajjal, és nem is imádsággal. Ez az ifjú itt mellettem az említett orvos tanítványa. Kérdezzen csak tőle bátran, ne fiatal kora alapján ítéljen róla.

– Ki maga? – kérdezte nyersen Cesare a mellette álló ifjútól.

– Girolamo Fracastoro a nevem, monsignore.

– Akkor mondja el, amit tud.

– Csak azt tudom, mit nem tudok, monsignore, amint Platón tanítja Szókratész védőbeszédében, mindazonáltal módomban állt megfigyelni egy-két járványosnak nevezett betegséget, és úgy vélem, hogy nem a csillagok állása okozza őket, nem is a pokoli kigőzölgések, és nem Isten vagy az ördög akaratából terjednek.

– Tudja, ki vagyok én?

– Igen, monsignore, a nemes Malatesta úr elmondta.

– Akkor hát tudja meg, hogy apám azonnal kiátkozná, ha hallaná, hogyan káromolja az Istent.

– Bocsánatot kérek, én csak a kérdésére válaszoltam. Bátorkodom megjegyezni, hogy a tudomány nem Isten ellensége, csupán a tudatlanságé.

– Akkor folytassa. De nehogy azt higgye, hogy levesz a lábamról a bölcs mondásaival. Rómában sok sarlatánnal találkoztam, és kiismertem a fogásaikat.

– Mesteremmel úgy gondoljuk, hogy a járványos természetű betegségeket apró lények terjesztik, olyanok, mint a kis magok, amelyeket ide-oda fúj a szél.

– Vagyis a miazmák.

– Nem, monsignore, szerves anyagról van szó, amely az emberi testen belül terjed és szaporodik, és végül a test halálát okozza, mint a termeszek a fáét. A mi esetünkben ezek a magszerű lények vagy közvetlen érintkezéssel jutnak át egyik emberről a másikra, vagy pedig a levegő, illetve valamely közvetítő útján.

– Miféle közvetítőről beszél?

– Valamilyen állatról, monsignore. A legvalószínűbb, hogy patkányról vagy madárról van szó.

– És mit ad Isten – szólt közbe Pandolfo –, néhány hete egy láda érkezett a várba, benne megrágott szőnyegek és egy csomó patkány. Volt köztük döglött, de élő is. Ezeket pont azok a szolgák fogták el és ették meg, akik aztán meghaltak.

Cesare Borgia lesütötte a szemét, Michelotto pedig kivonta a kardját. Amikor a Tevere megáradt, az Angyalvár kazamatáiból ezrével özönlöttek ki a patkányok. A helyőrség katonái szívesen múlatták az időt azzal, hogy íjjal lődöztek rájuk, csapdába csalták őket, aztán visszadobták a vízbe, vagy levágták a fejüket. Cesare többször is hallotta éjszakánként, hogy a patkányok az ágya alatt rágcsálják a fát, reggel pedig ott találta az ürüléküket a padlón.

– Biztos ebben, Fracastoro?

– Nem, monsignore, de ez a legvalószínűbb hipotézis.

– Pandolfo, honnan érkezett a láda?

– Azt hittem, valami kereskedő küldte ajándékba, de a szőnyegek keletiek, és talán a láda is onnan jött.

– Van itt még egy érv, amit érdemes megismernie – tette hozzá Fracastoro. – Az előző évszázadban a fekete halál csaknem teljesen megkímélte Brüsszelt, Bruges-t és Milánó környékét. Lehet, hogy az imádság óvta meg ezeket a városokat, de az is igaz, hogy sok helybéli orvos követte a híres sebész, Chauliac tanácsait, és elrendelték, hogy mindenhol gyújtsanak tüzeket, mivelhogy a forróság állítólag megtisztítja a fertőzött levegőt. Az viszont bizonyos, hogy a patkányokat meg a madarakat távol tartja. Csak hogy tudja, monsignore.

Cesare tudta, mit akar, ismerte saját félelmeit és lehetőségeit, mint ahogy a jó hadvezérnek is ismernie kell serege erősségeit és gyengéit, ha győzni akar. Mindeddig biztosra vette, hogy ez a pestisügy csak az apja képzeletében létezik – a múltból, az öregek félelmeiből lépett elő. A vének csak fontoskodnak: eltúloznak, felnagyítanak bizonyos távoli, és épp ezért ma már ismeretlen eseményeket, hogy megfélemlítsék a fiatalokat, és kivívják a tiszteletüket. Még az is megfordult a fejében, hogy az apja csak meg akart szabadulni tőle egy időre, hogy azalatt a maga módján megvigasztalja Lucreziát a fattyú elvesztéséért. Az út kezdetén az ifjúkori portyák ízét érezte a szájában, amikor első követőivel felborogatták a szekereket a piacokon, aztán sietve elvágtattak, harsány nevetés és az árusok szitkozódása közepette. Ám az utazás, ami eredetileg rövid vakáció lett volna, távol a kúriai ügyektől és önnön ambícióitól, úgy vedlett át, mint egy kígyó: a mulatság véget ért, a rettegés pedig feketén, fényesen férkőzött be Cesare agyába. A sihederből újra felnőtt férfi lett.

Még egy pillantást vetett az ifjú Fracastoróra, aki gőg és félelem nélkül állta a tekintetét. Sietős búcsút vett Pandolfótól, anélkül, hogy hozzáért volna, majd határozottan kiadta a parancsot az indulásra a kísérőinek. Úgy döntött, hogy mostantól éjjel-nappal, télen-nyáron égni fog mellette a tűz, még akkor is, ha egész Róma lángba borul.

A kidülledt szemű, kitágult orrlyukú, tajtékos lovakat az utolsó szakaszon már a sarkantyúk által ejtett sebeknél is jobban hajtotta, hogy megérezték az otthoni szagokat. Szívük egyre gyorsabban vert, tüdejük kétségbeesetten szívta be a nyitott szájukon beáradó levegőt. Csak Cesare Borgia erős fríz lova nem fáradt el (a bíboros csatába is ezzel járt), ő diktálta az iramot a többieknek. Amikor aztán Michelotto maremmai lova meglátta az Angyalvárat, hirtelen megugrott, majd mintha egy egész méhraj csípte volna meg, vágtatni kezdett a Tevere hídján. Hiába rángatta lovasa a szárat, hiába sebezte fel a zabla a száját, nem volt hajlandó megállni. A kapuőrök a magányosan vágtató ló láttán keresztbe tették lándzsáikat. A ló azonban elsodorta őket, Michelotto meg mindeközben a legmocskosabb szitkokkal káromolta az eget és az elszabadult jószágot. Az udvarban körbevették őket, a ló felágaskodott, és a földre vetette lovasát. Valakinek sikerült elkapnia a szárat anélkül, hogy az állat megrúgta volna. Michelotto talpig porosan, fenyegetően közeledett a maremmaihoz, amely előbb letérdelt, aztán gazdája felé fordítva a tekintetét, meghasadt szívvel terült el a földön.

A Via Leccosa egyik tornyának loggiájáról a sánta Oszmán figyelte a nyugat felől érkező porfelhőt, hallgatta a paták hangos dobolását, s végül meglátta az Angyalvár felé tartó, lándzsás lovasok csapatát. Itt fent legalább tiszta levegőt lélegezhet be, nem úgy, mint a földszinten, ahol mindent betölt a ládába zárt, rothadó kis dögök bűze. Oszmán hetek óta száraz kenyéren, sajton és esővízen élt. Azóta, hogy egyik reggel erős hasfájásra ébredt, és amikor felhúzta az ingét, mandula nagyságú, lilás duzzanatot látott a lágyékán. Azonnal tudta, mi történt, pedig még ki sem nyitotta a ládát.

A magas láztól és a hányingertől két nap alatt csontsoványra fogyott, a duzzanat pedig tojás nagyságúra növekedett. Oszmán ekkor elreteszelte az ajtót, és az ágyán fekve várta a halált. Csak azért imádkozott Allahhoz, hogy gyors véget adjon neki. Az ötödik napon heves záporra ébredt, és ivott egy keveset a mennyezetről lehulló cseppekből. Két nappal ezután már fel tudott kelni, bár gyenge volt. Maga is meglepődött, hogy még él, de még inkább meglepték azok a gondolatok, amelyek a lázas önkívület óráiban kavarogtak a fejében – vagy talán nem is gondolatok voltak, hanem álmok. Nem a Bölcs Asszonyt látta, nem is a vezírrel folytatott titkos megbeszéléseket élte újra, nem a paradicsomi szüzek vártak rá, és nem a saját meghiúsult vágyaival szembesült, hanem csakis őt látta, azt a nőt, és a történeteit hallotta Jézusról, aki nem az utolsó előtti próféta, és nem is az az isten, akinek a keresztények hiszik.

Lázálmaiban visszaidézte az utolsó elbeszélést, amelyet Gua Li szájából hallott. Arról a Jézusról, akit gyerekkorában elraboltak, megaláztak, ám ő soha nem engedett a kétségbeesésnek, soha nem vesztette el a reményt, kiszabadult, és jobb életet teremtett magának. Öntudatlanságában tisztán tért vissza a testi szenvedésektől immár szinte teljesen megszabadult elméjébe az emlék: Jézus, aki fellázadt a nagy hatalmú brahman ellen, és Szajed döntése, amellyel mindent otthagyott, hogy a fiatalember kísérőjéül szegődjön. A már-már nem is érzett fájdalom önkívületében világosan látta maga előtt a jelenetet, amikor Issza egy csapat nomáddal találta szembe magát, akik megpróbálták kirabolni. Miután kikérdezte őket a helyzetükről, és végighallgatta, milyen szerencsétlenségek sújtották őket, elismerte, hogy hozzájuk képest ő meg Szajed csakugyan túl gazdagok, így hát az a helyes, ha megosztoznak javaikon, s ily módon valamennyien békében élhetnek. Szajed először nem értette a dolgot: ő mindenről lemondott Issza kedvéért, neki akart biztos jövőt teremteni abból a pénzből, amit vagyonának eladásából szerzett.

– A szabadságot adtad nekem, ami maga az élet, mintha csak második apám lettél volna – felelte neki Issza. – Lehetővé tetted, hogy folytassam a tanulmányaimat, fejlesszem a szellememet. Ez az én jövőm. Most már jobban értem, mi a helyes és a jó, mi az egyensúly és a szenvedély, mit jelent elengedni és adni. Jobban értem a szeretetet, Szajed, azt, hogy miként adhatjuk és kaphatjuk, amint ezekkel a derék emberekkel történt. Csakis a szeretet boldogíthatja az embert, még azt is, aki semmit sem tud, nem olvas, nem ismer és nem ért.

Szajed erre a magasba emelte a karját, odahívta a nomádokat a kocsihoz, és mindenkinek adott valamit az illető szükségletei szerint.

A kavargó emlékek betöltötték Oszmán agyát. Nem is emlékezett rá valójában, inkább csak ösztönösen megérezte, hogy már találkozott Jézussal. Az az anya volt, akit egy őrjárat során látott a Nagy bazár egyik sarkában. A falnak támaszkodva üldögélt a férje mellett, aki gyümölcsöt árult, és két ikerfiát szoptatta. Oszmán valamilyen ürüggyel megállította a janicsárokat, aztán elragadtatással nézte a nő önérzetes tartását, ragyogó mosolyát, és a férj büszke tekintetét, aki kevéske árujával lehetővé tette a feleségének, hogy élvezze az életet. Oszmán birtokolni szerette volna ezt a nőt, és el is vihette volna, elég lett volna egyetlen parancs a testőreinek. El akart rabolni tőle egy keveset abból a boldogságból, az utolsó pillanatig gyötörte a kísértés. Ám akkor a nő a szemébe nézett és rámosolygott, adott neki, anélkül, hogy bármit kért volna cserébe, még a zakatot sem, a szent alamizsnát, az iszlám harmadik pillérét, amely elől még kéretlenül sem térhet ki senki.

Oszmán könnyes szemmel távozott, és átkozta azt, aki megtagadta tőle, hogy megismerje a szeretetet. Ó, a Gua Li-féle Jézus, aki minden durvaság és önhittség nélkül, alázatosan és következetesen mutatta meg másoknak az élet útját… Pedig Oszmán nem ilyennek ismerte a keresztények istenét. Ez az isten mintha ugyanazokból az elvekből indult volna ki, amelyekkel a Próféta szerint, áldott legyen a neve, Allah fordul teremtményei felé. De ezek nem azok az elvek, amelyeket a vezír és Allah legfőbb fegyvere terjeszt: ők csak a halálról beszélnek, bár az igazságos halálról, már ha létezik ilyesmi, de csak és kizárólag a halálról. Jézusnak nem volt szüksége sem fegyverekre, sem katonákra, hogy meggyőzzön másokat, még egy olyan sántát is megtűrt volna maga mellett, mint ő, sőt egyenlőként tekintett volna rá. Vagy csupán elkábította Gua Li, akiben egyesül a szépség és a szív, a tudás és a kedvesség? Lehet, hogy mind hazugok a meséi?

De nem, ez lehetetlen, mert aki ismeri az intrikát és a hazugságot, az felismeri az őszinteséget a szavakban és a tekintetben. És Oszmán elmosolyodott, mert a halálra gondolt, amely sosem fog eljutni a fehér ruhás emberhez, a saját díszes ruháira gondolt, meg a hamis levelekre, amelyekben diplomatának nevezték, a pestisre, amely végül is megkímélte. És végül az életére gondolt mosolyogva, amely sosem lesz többé olyan, mint volt, mert a pénze már csak pár napra elég, mert nem tér vissza többé sem a Bölcs Asszonyhoz, sem a szultánhoz, mert testi hibája megnyitotta előtte a szív titkos útjait, pedig valaha úgy gondolta, hogy az élet útjait elzárták előle. Most már csak egy célja van: megtalálni Gua Lit, elmondani neki az igazságot, és ideje hátralevő részében az ő elbeszélését hallgatni. A hajón ígéretet tett neki, és meg is fogja tartani az ígéretét.