24

RÓMA, 1497. JÚLIUS 29. ESTE

Colonna herceg háttal ült nekik, az asztalra kiterített térképet tanulmányozta. Az izzadság foltokban ütött át ujjatlan bőrzekéjén.

– Abban egyeztem meg a nápolyi királlyal, hogy évi negyven katonát tartok el, de félek, hogy többe kerülnek majd annál a hatezer scudónál, amit az új földek hoznak.

Gabriele értetlenkedve nézett Ferruccióra. A herceg feléjük fordult.

– Tehát maga az a Ferruccio de Mola. Az eddigi tettei alapján öregebbnek képzeltem.

Ferruccio némán állta a herceg tekintetét. A római nemesúr arcát meglágyították a vállát verdeső, gesztenyeszínű, hullámos fürtök. Napbarnított arca, kecskeszakálla tiszteletet parancsolt, mint ahogy tiszteletet is tanúsítottak iránta a katonái, akik megannyi csatát vívtak az oldalán, győztest és vesztest egyaránt.

– Nos, látom, nem a szavak embere, de nincs is szükségünk szavakra. Én csak azt remélem, hogy nem sokáig rontja itt a levegőt, és mielőbb megszabadít azoktól a tegnap érkezett vendégektől, akiknek nem tudtam, mit mondjak. De amíg itt lesz, mármint a palotában, a gazdájának kijáró tisztelettel bánnak majd magával. Ha viszont kilép innen, nem ígérhetek semmit, se magának, se a vendégeknek. Nehéz időket élünk, de Mola, egy hajszálon függ az életünk, és a hajszál hosszát csak az Úr ismeri.

– Köszönöm, monsignore, de én inkább a kardomra hagyatkozom.

Miközben Gabriele lehunyta a szemét, és fohászkodni kezdett az összes szenthez, akit csak ismert, Fabrizio Colonna hunyorogva fürkészte a vendégét, aztán felé bökött a mutatóujjával. Gabriele lehorgasztotta a fejét.

– Tetszik a pimaszsága, de Mola. Keressen meg, ha a bíborosnak már nem lesz szüksége magára. A szó olyan, mint a tőrdöfés, egy is elég belőle a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban, nincs szükség párbajra. De vigyázzon, sose forduljon ellenem, mert a kardom keményebb, mint amilyennek látszom. És most menjen, tüntesse el innen azt a keleti szerzetest, aki viszont nagyon is bőbeszédű.

A herceg egy ajtóra mutatott. Gabriele hő fohászai meghallgatásra találtak: Ferruccio nem vágott vissza, beérte egy rövid, katonás meghajlással.

Gua Li illedelmesen üldögélt egy hosszú kőasztal végében, és egy vázlatot nézegetett, amelyet az imént kapott az építésztől, Leonardótól. A nő egyik kezét a szája elé tartva, halkan felnevetett. A rajz készítője mosolyogva figyelte.

– Higgye el, nincs ebben semmi trükk, semmi varázslat. Látja, ez a gépezet mozgatja a karokat meg a fejet, mintha élne.

– Tehát akkor ez gyerekeknek szánt játékszer.

– Az igazat megvallva katonai használatra terveztem. Képzelje el, milyen lenne, ha több száz ilyen gépet sorakoztatnánk fel egy várárok előtt, miközben a várat csak pár tucatnyi ember védi. A támadókat megtévesztené a látszat, és talán nem is próbálkoznának ostrommal.

– Akkor nem érdekel – mondta Gua Li, és arrébb tolta a papírlapot. – A háborút az emberi ostobaság csúcsának tartom.

– Igaza van – sóhajtott fel Leonardo. – Nem volna szabad olyan dolgokkal foglalkoznom, amelyek árthatnak az embereknek. De pusztán az ötleteimből nem tudnék megélni, a kéz pedig, amely a kenyeremet adja, sokszor vértől mocskos.

Ada Ta, aki fél kézzel kapaszkodott a függönyt tartó vasrúdba, már sokadszor húzódzkodott fel, minden látható erőfeszítés nélkül.

– Minden az embertől függ, ő a mértéke minden létező dolognak. A tehéntrágya bepiszkítja az utat, de szépen nő tőle a káposzta. Mindazonáltal úgy vélem, hogy miután két fülünk van, de csak egy szájunk, elérkezett a pillanat, amikor jobb, ha hallgatunk, mint ha beszélünk.

– Ada Ta, hogy érted ezt?

Ám ekkor köhögés hallatszott az ajtó felől. Gua Li megfordult, és az ellenfényben két férfit pillantott meg. Mindketten sötét nadrágot és fehér inget viseltek. A magasabbik elindult feléjük. Gua Li furcsa illatot érzett, egyszerre édeset és keserűt, és ez óvatosságra intette. A vér édes és a galagonya keserű szaga ellentétes jelentést hordoz, az előbbi kegyetlen, az utóbbi kedves. Ada Ta felé fordult, de hiába kereste a tekintetét.

– Ferruccio de Mola, szolgálatukra. Ő meg itt…

– Pajzshordozó – vágott a szavába Gabriele –, tisztiszolga, testőr, útikalauz, patkolókovács, gyóntató, mikor melyik kell. Annyi arcom van, amennyi csak szükséges. Én is a szolgálatukra állok.

A kis termetű, büszke emberben Gua Li azonnal felismerte azt az illatot, amelyet a föld áraszt zivatar után, amikor, mint valami feneketlen kosárból, kiszabadulnak belőle mindazok az aromák, melyeket magába szívott. Leonardo odament de Molához, a kezét nyújtotta felé.

– A nevem Leonardo, ser Piero fia vagyok, és Vinciből jöttem, lovag uram. Remélem, magának törleszthetem majd mindazt, amivel Mirandola grófjának tartozom. Ő volt a százados, én meg a közkatona, mint ahogy a tudomány is felette áll a gyakorlatnak. Az ő világa a görög filozófia volt, az enyém meg a római cselekvés.

– Kedves, hogy ezt mondja, Leonardo, de nekem nem tartozik semmivel. Engem csak ideküldtek, de higgye el, ha az arcom mást mond is, örömteli meglepetés számomra, hogy kezet szoríthatok magával.

– Az urak szavai olyanok, mint amikor cseresznyét szemezget az ember: nehéz abbahagyni. Ez az utazás tele van meglepetésekkel. – Ada Ta a botjára támaszkodva odaballagott Ferruccióhoz. – És lesznek még továbbiak is, csak azok olyanok, mint a méhek titokzatos röpte, amely szeszélyesnek tetszik, pedig a logika gyümölcse. Csak ahhoz, hogy értsük, méhnek kell lennünk.

– Azt hiszem, uraságod az, akivel majd hosszan kell tárgyalnom – felelte Ferruccio. – Azzal bíztak meg, hogy védjem meg magukat.

– Ha hosszan kell tárgyalnia velem, attól tartok, a terhére leszek. Kivéve, ha szívesen hallgatja, mi mindent hord össze egy szegény öregember. Aki azonban nagyon hálás lesz, ha, amint mondta, megvédelmez minket. Maga lesz a mi ernyőnk. Az ernyőt tartotta Hongzhi a legszentebb tárgynak, márpedig ő volt a legbölcsebb császár, mert egész életében csak egyetlen nőt vett feleségül. Míg a Királyok könyvében az áll, hogy Salamon hétszáz feleséget tartott, ami éppenséggel nem vall bölcsességre. Maga mit gondol erről?

– Attól tartok, nem értem, uram, a védelem, amit én biztosítok…

– Ha megvéd minket az emberi dőreségtől, a gonoszságtól és a gőgtől, olyan hálásak leszünk, mint a földműves, aki megtalálja a módját, hogy megvédje az elvetett magokat a zuhogó esőtől.

– Továbbra sem értem – vágott vissza Ferruccio, és a nyakán megfeszültek az inak. – Roppant hálás lennék, ha világosabban fejezné ki magát.

– Látom, felbosszantottam. De figyelmeztettem, hogy a terhére lesz, ha egy vén szerzetessel kell tárgyalnia. Azt javaslom hát, forduljon inkább ehhez a csodálatos hegyi virágszálhoz. Ha így tesz, elméje, füle és szeme hálás lesz érte, és nem lesz szükség több magyarázatra.

– Szívesen megteszem, bár senki sem mondta, hogy egy nő is van a kíséretében.

– Ez így nem pontos. Én kísérem őt.

Ferrucciónak dühében torkán akadtak a szavak. Ökölbe szorított kezét a szájához emelte. Meg kell őriznie a nyugalmát, véghez kell vinnie a küldetését, mert ezen múlik Leonora élete. Nagy levegőt vett, hogy visszavágjon a szemlátomást remekül szórakozó öregember gúnyolódására, ám még mielőtt szóra nyithatta volna a száját, női hangot hallott.

– Zavarja, hogy nő vagyok? – Gua Li hangja barátságos volt, de határozott. – Talán megalázónak tartja, hogy egy nőnek kell a karját nyújtania, vagy alacsonyabb rendű lényeknek tartja az asszonyokat, akiknek még lelkük sincs? Netán van valami különös oka rá, hogy gyűlölje a nőket?

– Hölgyem, ha van a föld kerekén olyasmi, ami nemes, akkor az a Nő, és ha tudná, milyen hitet vallok, elcsodálkozna.

– A nemes lovag – szólt közbe Ada Ta – a Mirandola-féle Istenanyára céloz, Gua Li.

Ferruccio a szerzetesre villantotta a tekintetét, és közben végigfutott a hátán a hideg. Ösztönösen a kardját kereste, aztán eszébe jutott, hogy otthagyta az őrtoronyban. A szerzetes tehát ismeri Giovanni Pico titkos téziseit, noha azokat soha nem hozták nyilvánosságra. Csak néhányan tudták, mi rejlik a könyvben, és közülük sokan már meghaltak természetes módon vagy méreg által, mint például a Magnifico, VIII. Ince pápa, és sajnos maga a tézisek szerzője is. Lehet, hogy Medici bíborosnak van belőle másolata, talán még VI. Sándornak is, de vajon ki árulhatta el ennek a két keletinek, mi áll a könyvben, amelynek utolsó megmaradt eredeti példánya őnála van? Hörögve tört ki belőle a kérdés:

– Mit tudnak maguk az Istenanyáról?

– Nos, itt az első meglepetés, ami leszállt az elméjére – mondta Ada Ta. – Közös anyánknak annyi neve van, ahány gyermeke. Anna Purna, a Bőség istennője, vagy Maha Káli, vagy Gájátrí, vagy Mammitum. Ott, ahol a sötét bőrű emberek élnek, Nutnak hívják, míg ott, ahol a tenger jéggé fagy, Nidhoggr a neve, bár nem biztos, hogy helyesen ejtem ki. Remélem, nem fog megsértődni.

– Biztosan nem – vágta rá kurtán Ferruccio. – Látom, hogy jól ismer, én viszont semmit sem tudok magukról. De még nem felelt a kérdésemre.

Ekkor fojtott kiáltás hallatszott az ablakon túlról. Gabriele odaszaladt, és kinézett. Kardcsörgést hallott, és újabb kiáltásokat, spanyol, német és olasz szitkozódást.

– Megtámadták a palotát – jelentette Gabriele higgadtan. – Semmi különös, a kendőikből ítélve az Orsinik emberei.

A nehéz, zöld bársonyfüggöny mögé bújva kukucskált ki az első emeleti ablakon. Az üveget ugyan súlyos rács védte, de Gabriele jól tudta, hogy ilyen távolságból egy íjpuska lövedéke úgy hatolna át rajta, mint kés a vajon.

– És a kaput is bezárták – folytatta. – Biztosan örül majd a herceg, mert mostantól innen ki nem megy senki. Nekiállhatunk sakkozni vagy kockázni, de vigyázzanak, nem egy italt nyertem már az ilyen játékokon.

A többiek ügyet sem vetettek rá, még akkor sem, amikor kivett három kockát a bugyellárisából, és ügyesen dobálni kezdte őket.

– Mondom, ha némi játékkal akarjuk elütni az időt…

– Az idő nem játék – szólt közbe Ada Ta. – Inkább ő játszik velünk. Ha tétlenkedéssel töltjük a napot, nagyon hosszúnak tűnik az idő, ha viszont olyasmivel foglalatoskodunk, ami örömet szerez, a reggel úgy ugrik az estére, mint ahogy a béka ugrik a lótuszvirágról a mocsár partjára. Ugyanakkor az időt termőre is fordíthatjuk, mint a sovány földet, és az idő zamatos gyümölcsökkel hálálja meg fáradozásunkat. Azt hiszem, lelki leányomnál jobb magvetőt keresve sem találni.

Ferruccio tudta, hogy vissza kell nyernie a nyugalmát. Leült, és lassan lélegzett. Ez segített, hogy rendezze a gondolatait. A két keleti a kulcsa annak, hogy visszaszerezze Leonorát, ostobaság lenne hát, ha maga ellen fordítaná őket. Ha Leonoráról van szó, még a Tézisek sem olyan fontosak. Ha tehát az öreg azért játszadozik vele, hogy rávegye, hallgassa meg a nőt, hát rajta.

– Akkor legyen úgy, ahogy kívánja. Segítsen megérteni a dolgokat, és ne haragudjon rám. Katonaember voltam, sajnos még ma is az vagyok, a szópárbaj nem az erősségem. Bocsásson meg, maga pedig, Gua Li, ha jól értettem a nevét, folytassa, kérem.

A nőtől talán megtudja majd, miért éppen ővele akarnak elbeszélgetni. Talán ily módon egy lépéssel közelebb kerül Leonorához. Kétszer is elkalandozott a figyelme. Hallotta, hogy a nő egy fiúról beszél, aki mindenkinél emberségesebb és eszesebb volt, és aki többször is egyenlő félként szállt vitába a nagy hatalmú papokkal. Ferrucciónak erről eszébe jutottak a bíboros szavai, az új, békés világ víziója, az új Messiás, aki talán nem lenne más, mint maga Giovanni de’ Medici.

Újra összpontosítani próbált a nő harmonikus szavaira. Gua Li éppen azt ecsetelte, micsoda képmutatással kellett megküzdenie annak a bizonyos fiúnak, és egyszerű érveivel hogyan rendítette meg azokat a hagyományokat, amelyeket évszázadokon keresztül használtak fel igazságtalanságok elkövetéséhez és a kiváltságok megőrzéséhez. Ferruccio fülében ekkor visszacsengtek Savonarola prédikációi, melyekben az egyház a bűnök, a hamisság és a kétszínűség ocsmány fertőjeként szerepelt. Előbb-utóbb az a fanatikus őrült is úgy jár majd, mint az udvari bolond, akinek a mókáira ráunt az ura – noha, amint az nem ritka az őrülteknél, időnként nyilvánvalóan igaza van.

Az egyház soha nem fog megváltozni, változhatnak a vezetői, de mindig ugyanolyan marad. Valójában épp ebben áll az ereje. A bíboros szerint viszont ez a keleti szerzetes meg a tanítványa a gyökeres változás kulcsa. De miért gondolta őt Giovanni de’ Medici olyan ostobának, hogy mindezt elhiggye?

Lehetett volna becsületesebb a bíboros, mondhatta volna egyszerűen, hogy Ferrucciónak meg kell védenie a vendégeket, a többi az ő dolga, ne üsse bele az orrát, elégedjen meg azzal, hogy jól megfizeti, vagy… Vagy máskülönben megöli Leonorát. Igen, Leonoráért, csakis őérte Ferruccio hajlandó lett volna feltenni a maszkot, még akkor is, ha már a színdarab összes szereplője halott, és a helyüket vándorkomédiások meg mindenféle mutatványosok vették át a színpadon. Mint például ezek ketten. De még miután leleplezte őket, akkor is azt tette volna, amit tennie kell – no, nem az igazság jegyében, hanem a saját érdekében. Ha kell, hamis esküt tesz, bárkit megrágalmaz, elárul és megöl. Bármire képes, csak hogy Leonorát ismét maga mellett tudja.

Felemelte a tekintetét, és azt látta, hogy Gua Li őt fürkészi. A nő abbahagyta az elbeszélést, és ő még csak észre sem vette. Gua Li ekkor megint megérezte a vér szagát, de valami beteges keserűséggel keveredve. Pedig ha de Mola lovag olyan közel állt Giovanni Pico della Mirandolához, ahhoz a nemesúrhoz, aki őt gyermekkorában úgy elbűvölte történeteivel, ha csakugyan megosztotta vele idejét és tudását, akkor a méreg, amely átjárja, nem a lelkéből fakadhat, hanem valami végtelen fájdalomból. Finoman megérintette Ferruccio kézfejét. A lovag úgy rántotta el a kezét, mintha skorpió marta volna meg, de Gua Li úgy tett, mintha észre se vette volna, és folytatta az elbeszélését.

Két év telt el azóta, hogy Szajed elhagyta a debali házat. Javait arany- és ezüstlemezekre meg drágakövekre cserélte, amelyeket jól elrejtett a kocsi aljában. Ő hajtott, Issza olvasott és meditált, Gaja pedig elvégezte mindazokat a hétköznapi feladatokat, amelyekkel a két férfi nemigen törődött.

– A férfi természeténél fogva felsőbbrendű, ezt mindenki tudja – vágott a szavába Gabriele –, és a nő engedelmességgel tartozik neki.

Gabriele mosolyogva fordult a három férfi felé, de csak szigorú pillantásokkal találkozott, úgyhogy inkább tovább játszadozott a kockáival.

A lány gyakran megállt, hogy Isszát hallgassa, főleg amikor a fiú hosszú, választ nem igénylő kérdéseket tett fel Szajednak, melyekre a kereskedő többnyire csak bólogatott. Az idő múltával aztán Gaja kezdett felbátorodni, és a végén már maga is előállt egy valódi kérdéssel.

– Őszintén hiszed, hogy nincsenek különbségek az emberek között, és hogy a sorsuk nem dől el, amikor megszületnek, hanem attól függ, mit élnek át és milyen döntéseket hoznak?

– Te magad adtad meg a választ a kérdésedre, Gaja. Elhitették veled, hogy érinthetetlen vagy, sötétségben születtél, és abban is fogod leélni az életedet. Most pedig úgy beszélsz, mint egy pap – mosolygott rá Issza –, és még a brahman előtt sem szégyenkeznél többé. Ráadásul neked köszönhetjük az életünket, mert a te gyakorlati bölcsességed nélkül Szajed meg én talán már meghaltunk volna az út során.

– De ti akartatok elhozni. Ha Debalban maradok, még a tehéntrágyát sem szedhetném fel az utakról, és szerencsés volnék, ha azt ehetném, amit a szegények kidobnak.

– Anyám egyszer azt mondta nekem, hogy úgy bánjak másokkal, ahogy szeretném, hogy velem bánjanak. E nélkül az ember nélkül – bökte oldalba Issza a könyökével Szajedet – már talán halott lennék, vagy valami gazdag kereskedő ágyában kötöttem volna ki.

– De ti hozzám sem értek. Biztosan csúnya vagyok.

Issza nagyot sóhajtott. Sokszor álmodott Gajáról, beleborzongott, amikor a közelében lehetett, beszívhatta a lélegzetét. Ezt soha nem vallotta be senkinek, még Szajednak sem, aki négyszemközt gyakran tréfálkozott azon, hogyan bámulja a lányt. Szajed azt is mondta, hogy ez természetes, a lány nagyon is szép, ő pedig a maga akaratából mondott le a nászágy örömeiről és nehézségeiről, de nem szükséges, hogy Issza kövesse a példáját. Gaja éppen az a lány, akivel meg lehet osztani egy hosszú életet. Isszának eszébe jutott, amikor megszökött, mert házasságra akarták kényszeríteni, s arra gondolt, hogyan mosódnak el gyermekkora eseményei és helyei, és hogyan olvadnak össze a mostaniakkal.

– Nagyon is szép vagy – felelte a lánynak, de nem nézett rá –, és egy napon, ha akarod, elviszlek magammal a Jordán partjára, és együtt megfürdünk a folyóban, hogy megtisztuljunk. Aztán hófehér lenvászon ruhát öltünk, és aranygyűrűt húzok az ujjadra, és miután hétszer megáldottak minket, rátaposok az üvegpohárra. Találkozol majd anyámmal, apámmal, a fivéreimmel, és mindenki úgy ismer majd, mint Jézus feleségét…

– Álljunk csak meg! De hát kiről beszél?

Ferruccio felpattant, és vörös arccal, zihálva szegezte mutatóujját a nőre, amikor meghallotta annak a nevét, akit mindennél jobban csodált, akit többre tartott, mint az egyházat, a hagyományokat, többre tartott még az Istenanyánál is. Ez a nő csakis valami varázslónő lehet. Leonora sokat mesélt Kirkéről, aki csapdába csalta Odüsszeuszt, és disznóvá változtatta a társait. Gua Li olyan, mint Kirké, a mozdulatai, a hangja, a szépsége mind a nagy varázslónőt idézik. Honnan veszi a bátorságot, hogy Jézusról beszéljen, s ezzel összezavarja az elméket és a szíveket?

Leonardo megérintette Ferruccio karját.

– Higgye el, de Mola, engem is ilyen érzések töltöttek el, amikor először hallottam a szavait. De ha türelemmel hallgatja, meglepi majd ez a történet, amely körül úgy kering minden, miként a bolygók a nap körül, és nem fordítva.

– Nem tudom, miről beszél, és csodálkozom, hiszen kegyelmed azzal dicsekszik, hogy tudós ember. Tán még azt is el kéne hinnem, hogy a disznóknak szárnyuk van?

– Volt egyszer egy ember, aki szeretett repülő lényeket nézegetni – szólalt meg Ada Ta, és a botját a földhöz ütötte, hogy magára vonja a figyelmet. – Egy napon látott egy disznót, amelyik lezuhant egy szikláról, és emberünk azt hitte róla, hogy valami kövér madárral van dolga. De tévedett, mert a disznónak nincs szárnya, ám a szerencsétlen jószág mégiscsak repült, igaz, csupán egyszer. Az embernek ez nagy csalódást okozott, így hát amikor megpillantott egy hernyót, eltaposta, mert azt gondolta, úgysem fog soha repülni. Pedig ha türelmesen várt volna egy darabig, láthatta volna, amint kinőnek a szárnyai.

– Azt hiszi, levesz a lábamról, ha ilyen ügyesen csűri-csavarja a szót?

Gua Li fekete szemével Ferruccio idegesen hadonászó kezére pillantott, nézte a kézfej kék ereit, a szőrszálakat, amelyek úgy felálltak, mint az otthoni hegyek közt oly gyakori kutya, a masztiff szőre. Aztán feljebb emelte a tekintetét. A sötét szakáll és az alig deresedő haj is olyan színű, mint masztiff bundája. Ezek a kutyák ragaszkodnak a gazdáikhoz, könyörtelenek a támadóikkal, erősek, akár a medve, félelmetes házőrzők és hűséges barátok.

– Hadd fejezzem be legalább a történet egy részét. Ne felejtse el, hogy ez csak afféle mese, éjszaka, a tűz mellett szokták mesélni, amikor körülöttünk nincs más, csak a hegyek, fölöttünk pedig a csillagos égbolt. Aztán majd beszélünk magukról, rólunk, arról, ami elválaszt és ami egyesít.

Ferruccio átkozta magában a nő hangját. Mintha csak a méhből hallaná az anyai hangot, amely még a legjogosabb észérveket is elhallgattatja. Visszaült hát.

Gaja nagyon büszke volt Isszára. Amikor megálltak valamelyik piacon, hogy élelmet és edényeket vegyenek, minden alkalmat megragadott, hogy szóba elegyedjen az árusokkal, és barátja bölcsességét dicsérje. Esténként pedig sokan közülük odamentek a kocsihoz, és meglepve látták, milyen fiatal a fiú. Akik ott maradtak, tréfálkoztak vele, élvezettel hallgatták elmésségeit. Ám ahogy leszállt az éj, egyre komolyabb kérdések kerültek szóba, az otthonuktól távol lévő, magányos kereskedők szívét pedig eltöltötte a honvágy és a szomorúság. Isszának ilyenkor mindig volt hozzájuk egy-két vigasztaló szava. Arra biztatta őket, hogy nézzék a dolgok jó oldalát, értsék meg, hogy ha becsületesen viselkednek másokkal, boldogabbak lesznek, mint ha csupán a hasznot nézik, és gyönyörködjenek a természet minden megnyilvánulásában, legyen az virág, vízesés vagy felhő. Még a legfélelmetesebb állatok is, mint a skorpió, a tigris vagy a pápaszemes kobra, rettentő és rendkívüli megnyilvánulásai annak, hogy a természet mindig képes meglepni az embert. És amikor azt kérdezték Isszától, milyen istenben hisz, ő mosolyogva tárta szét a karját.

– Isten mindenhol ott van, minden lényben, minden mozdulatunkban, itt van bennünk.

Amint a Gangesz folyását követték, Isszát faluról falura megelőzte a híre, és olyan népszerű lett, hogy mindenhol azonnal kisebb tömeg gyűlt a kocsi köré. Szajed már nem is tudott vele annyit beszélgetni, mint régebben. Egy napon azt látták, hogy világos bőrű, mandulavágású szemű, hosszú hajú katonák várják őket. Issza még sosem látott ilyen embereket. A parancsnok tiszteletteljesen, de határozottan szólította meg őket.

– Heraiosz király meg akar ismerni titeket. A tábora alig húsz li távolságra van innen. Kövessetek!

Issza még soha életében nem látott olyan magas építményt, mint a királyi jurta, amely körül több ezer sátor állt. A fehér vászon vakító volt, akár a napfény. Bizonyára az uralkodó sem véletlenül választotta a Heraiosz nevet, amely a nap nevére utalt. Azt beszélték róla, hogy a serege több mint tízezer lovast és harmincezer íjászt számlál, s még kétszer ennyien vannak a karddal és lándzsával felfegyverezett katonái, birodalma pedig nagyobb, mint a kínai császáré. A szél szürke port szórt az arcukba, a sátorlapok úgy csapkodtak, mintha ezernyi darumadár röpködött volna körülöttük. A nagy jurtában azonban elhalt a szél zúgása, helyette halk, de szűnni nem akaró dobolás hallatszott. Amikor a vendégek beléptek, egy hímzett aranytunikába öltözött alak állt fel, és intett, hogy menjenek közelebb. Issza odaállt a kusánok nagy hatalmú fejedelme elé, majd Gaja és Szajed is követte.

– Azt hallottam, hogy amilyen ifjú vagy, olyan bölcs, én pedig mindkét erénynek nagy tisztelője vagyok. És mivel az előbbi már nem lehet az enyém, igyekszem az utóbbiért élni.

Issza nem felelt, csak az uralkodó homlokát bámulta, amelyet olyan szoros vasgyűrű font körbe, hogy egészen eltorzult tőle a koponyája, olyan lett, mint valami őrbástya.

Szajed rémülten nézte a nagy íjat, amelyet Heraiosz maga mellett tartott, és amikor az uralkodó a fegyverért nyúlt, azt gondolta, Issza minden bölcsességét semmivé tette ez a sértő viselkedés, és rövidesen eltemetik őket a homokba, csak a fejük lóg majd ki mézzel bekenve, hogy csábítóbb zsákmány legyen a hangyáknak, darazsaknak, skorpióknak. Ha szerencsések, már halottak lesznek addigra, de ha kínzóik hosszabbra akarják nyújtani a szenvedésüket és a király bosszúját, akkor élve ássák el őket.

Heraiosz azonban Issza kezébe nyomta az íjat.

– Ez a legértékesebb ajándék, amit adhatok. Csak az szemléli az ismeretlent kíváncsian és félelem nélkül, akinek a szívében nagy bölcsesség lakozik.

Issza csodálattal nézegette a hatalmas, feszes íjat, aztán átadta Szajednek, aki olyan mélyen meghajolt, hogy homloka a földet érte.

– Köszönöm neked, Heraiosz, és bármitől lett is ilyen különös formájú a fejed, csakis a benne lévő gondolatok számítanak. A kókuszdió teje is édes és üde – mondta a fiú.

Heraiosz elnevette magát.

– Nem is tudtam, hogy humorod is van. Attól tartottam, hogy egy olyan ifjút hoznak elém, akiben egy vénember szelleme lakozik, és majd mindenféle okosságokat mond az életről, meg arról, hogyan kell viselkedni az istenekkel. Ülj ide mellém, és mulattass, már ha a koponyám látványa nem rémít meg túlságosan.

Az ifjú meg a király hosszan beszélgettek azon az estén, sőt még éjszaka és másnap is. A telihold a felére fogyott, mire a király rászánta magát, hogy ajándékokkal megrakva útnak engedje őket. Ám előbb négyszemközt kívánt szólni Isszával.

– Te ismered a védákat, a brahmanizmust, Buddhát, Mahavirát és legfőképpen az őket egyesítő szamszárát, az élet körforgását. És nem pártolod sem az egyiket, sem a másikat, mert tudod, hogy mind egyetlen terv részei. Ha nem tudnám, hogy jóval jelentősebb dolgokra vagy hivatott, arra kérnélek, légy a fiam. De mint az apa, aki nem birtokolni kívánja a fiát, hanem a javát akarja, nem kérem, hogy maradj velem. Menj inkább oda, ahol a világ született, ahol a hegycsúcsok az égbe nyúlnak. Ott majd találkozol olyan emberekkel, akik szívedhez és eszedhez méltók. A vasgyűrű miatt nem folytathattam tanulmányaimat azok között, akik az emberiség legelső emlékeit őrzik, azokból az időkből, amikor még nem volt, aki megmondja a többieknek, kihez forduljanak imáikban, és milyen rítusokat végezzenek. Akkor még nem volt szükség papokra, hogy magunkon érezzük Tara vagy Maha leheletét, hogy csak néhány nevet említsek, amelyekkel Anyánkat illetjük. Másféle sorsot szerettem volna, de te majd megkapod helyettem. És miközben én eltávolodom az élettől, és háborút hozok a földre, te rálelsz majd a békére, amelyet most még csak másodnak adsz, de a magadéról lemondasz.

E szavakban Issza ráismert a fájdalomra, amely olykor utat nyit az emberekben az őszinteségnek, és arra kérte Szajedet, vigye el a hegyek közé. Így indultak el arra a döntő jelentőségű útra, amely mindörökre megváltoztatta életük folyását. És a mi életünkét is.

– Ennek az egésznek se füle, se farka – szólt közbe Ferruccio. – India, Kína, a Gangesz… Mi közük van ezeknek Jézushoz, akit maguk valamiért Isszának neveznek? És mi okból meséli ezeket a dolgokat éppen nekem?

– Lassan leszáll az éj – felelte Ada Ta –, és vele együtt eljön az álom, amelyben lélegzethez jut az elme, a lélek pedig megszabadul a nap szennyétől. Éles elmémmel arra következtetek a levegőben úszó illatokból, hogy a szakállas harcos, aki vendégül lát minket, zöldségből, sült húsból, sajtból és gyümölcsből álló, bőséges vacsorát készíttetett.

– Micsoda kifinomult szaglás! – szólalt meg Gabriele a kezét dörzsölve. – De hogyan ismerte fel az összes szagot?

– Nem könnyű. Elengedhetetlen hozzá, hogy az orrlyukak tökéletes összhangban legyenek a szellemmel, az pedig engedje, hogy mint valami misztikus táncban, a szagok behatoljanak a testbe. Persze, az sem mellékes, hogy mialatt Gua Li szóval tartotta magukat, én bekukkantottam a konyhába.

Már a vacsora felénél tartottak, amikor Gabriele végre megértette, amit a szerzetes mondott, és hangosan felnevetett.