23

RÓMA, 1497. JÚLIUS 15., SZENT PÉTER-BAZILIKA

Megesik olykor az emberrel, hogy a végtelen fáradtságtól egyszerűen nem jön álom a szemére. Pierantonio Carnesecchi is hasonlóképpen járt: oly régóta szerette volna látni a Szent Péter-bazilikát, hogy amikor végre ott állt előtte, a legcsekélyebb örömet sem érezte. Leszállt a lováról, és a pajzshordozójára bízta, akivel Firenzétől Rómáig egész úton alig néhány szót váltott. Csak azt tudta róla, hogy Ulrich a neve, svájci, és hogy nemigen lehet valódi pajzshordozó – legalábbis a napbarnított arcán éktelenkedő, két mély sebhelyből ítélve, amelyeket még a sűrű szakáll sem tudott eltakarni. Valószínűleg bérgyilkos, akit azért küldött vele Medici bíboros, hogy megvédje. Vagy hogy meggyilkolja, ha netán meginogna, és nem akarná többé teljesíteni a küldetését. Carnesecchi jobban féltette az életét azon a négy éjszakán, amit Ulrich társaságában töltött, mint az előző hónapokban, amikor folytonosan rettegnie kellett a Siránkozóktól meg a saját fivérétől, aki Savonarola szolgálatába állt.

– Itt várj meg – parancsolt rá most a kísérőjére.

Ulrich helyeslően morgott valamit, ennél többet nehéz lett volna kihúzni belőle. Carnesecchi felment a bazilika lépcsőjén, és a középső kapun keresztül belépett a zarándokoktól zsúfolt nagy, árkádos udvarba. Aznap reggel az anguillarai szerzetesek tiszta inget adtak neki, de a Via Clodia porával keveredett izzadság miatt alig festett jobban, mint a márványoszlopok között hűsölő sok rongyos szerencsétlen. Carnesecchi felfrissítette magát az udvar közepén álló hatalmas bronz fenyőtobozból kilövellő vízzel, majd a Guidonia-kapu felé indul, ahol annyi idegen járt ki-be, hogy a két, hőségtől elcsigázott őr csupán egyetlen barátságos pillantásra méltatta.

A bazilikában hűvösebb volt, és amikor Carnesecchi meglátta, hogy sok szerzetes mezítláb jár-kel, elfogta a kísértés, hogy lehúzza a csizmáját, és a hideg porfír- meg szerpentinkő padlóhoz simítsa a talpát. Megállt a márványfülke előtt, melynek tetejéről korona alakú aranylámpa függött, nekitámaszkodott a négy oszlop egyikének, és a bíboros útmutatásának megfelelően előhúzott egy égszínkék zsebkendőt. Nagyot sóhajtott: mostantól nem tőle függ, hogy fogadja-e a pápa. Távolról mély hangot hallott, majd felzengett a fiúkórus. Carnesecchi a kapu felé fordult, de a magas karzat eltakarta az énekeseket. A hangok nekicsapódtak a falnak, onnan pedig hol erősödő, hol halkuló kánonban terjedtek szét a főhajóban. Carnesecchi annyira belemerült az énekszó hallgatásába, hogy észre sem vette a két alabárdost, akik egy tétova arckifejezésű fiatalember társaságában léptek oda hozzá.

– Látom, égszínkék zsebkendője van.

– A Szent Szűz tiszteletére használom.

Ez volt a megbeszélt válasz.

– Akkor kövessen – szólt az ifjú. – Őszentsége már várja, de előbb adja át a kardját.

Carnesecchi engedelmeskedett.

– Más fegyvere is van?

– Nincs, uram.

A fiatalember kivezette a bazilika egyik oldalsó ajtaján, aztán felmentek egy széles lépcsőn, majd egy kis ajtón át egy sötét, katakombaszerű folyosóra értek, ahová csupán szűk nyílásokon keresztül jutott be némi napfény meg az utca zaja. Innen a fáklyák fényében csillogó, nedves lépcsőkön vezetett az út egy újabb ajtóhoz, amely egyszerre kitárult előttük, és Carnesecchi kénytelen volt becsukni a szemét, úgy elkápráztatta a csillogás. Így hát először csak tompa ütéseket hallott, aztán már látta is a gyakorlatozó testőröket, akik szalmabábukat csapkodtak kardokkal és botokkal. Carnesecchit ezután levitték a kövezett udvarba. Egy erődítmény belsejében találta magát, amely oly magas volt, mint a firenzei dóm harangtornya. Itt még Ulrich is hiába próbálna segíteni neki, ha szüksége lenne rá.

– Isten hozta az Angyalvárban!

Az ifjú alig észrevehetően meghajolt, de elegáns mozdulata elárulta, hogy előkelő társaságban forog.

– Jofré Borgia vagyok, apám a dolgozószobájában várja.

Ha meg akarnának ölni, nem bánnának velem ilyen tiszteletteljesen, gondolta Carnesecchi, és viszonozta a meghajlást.

VI. Sándor elvette a pergament, és feltörte Medici bíboros viaszpecsétjét. Úgy látta, a hírnök nem érzi jól magát, ide-oda topog idegességében. Persze, ma már senki sem hisz abban a legendában, hogy a küldönc nem osztozik annak bűneiben, aki küldte. Amikor a pápa a hírnökre sandított, olyan légynek látta, amely most fogta fel, hogy beleragadt a lépbe. Mintha valami régi emlék figyelmeztette volna, hogy halálos veszély fenyegeti. Ilyenkor azonban már minden mozdulattól csak még inkább odatapad a légy, míg végül örökre foglya lesz a ragacsos, halált hozó anyagnak. Miután a pápa elolvasta a levelet, arra jutott, hogy Carnesecchi nem ismeri a tartalmát.

– Menjen – fordult hozzá Sándor. – Majd értesítem.

A légy elrepült.

A TEHÉNHEZ CÍMZETT FOGADÓ, RÓMA

Ferruccio minden reggel verejtékben úszva ébredt, és rá kellett jönnie: a mellét szorító súly, meg az, hogy nem bír kiáltani, nem bír elfutni, nem csak az éjszakai lidércnyomás emléke. Az ébredés még az álomnál is fájdalmasabb volt, Leonora hiánya véget nem érő kín. Szobatársai folyton cserélődtek. Ferruccio ügyet sem vetett rájuk, ők pedig messziről elkerülték. Nem is annyira fenyegető külseje miatt óvakodtak tőle, mint inkább a belőle áradó szorongás és gyötrelem riasztotta el őket, a halál és a gyász szaga, amelyet még feltűnőbbé tett szokásos fekete öltözéke. Még az utcalányok is leszoktak arról, hogy egyre olcsóbban kínálgassák neki bájaikat, pedig a végén már beérték volna öt baioccóval egy egész éjszakáért. Inkább félrehúzódtak, ha elment mellettük, nehogy hozzájuk érjen, és megmételyezze, megrontsa őket.

Ferruccio elcsitította bosszúvágyát, legyőzte minden büszkeségét. Már csak egyetlen célja maradt: visszaszerezni Leonorát, ezért könyörgő levelet küldött Medici bíborosnak. A bíboros sürgető válaszában az állt, hogy haladéktalanul jelenjen meg a Palazzo Colonnában, ellenkező esetben örökre kiesik a Szűz kegyeiből. Ennél világosabban nem is fejezhette volna ki, micsoda veszély fenyegeti Leonora életét. Amikor a Szláv-ispotály harangja elütötte a delet, Gabriele már az utcán várta, kezében sárga húsú őszibarack és mogyoróval teli zacskó.

– A magvaváló a legfinomabb, kóstold meg, Ferruccio, mindjárt megédesíti a kedved.

Az utóbbi hetekben Gabriele megjelenése afféle kellemes szokássá vált, egyedül ez enyhítette némiképp Ferruccio mélabúját. Kedvére volt a férfi tréfás modora és tapintata, ami megsúgta neki, mikor beszéljen, és mikor hallgasson inkább. Ferruccio beleharapott a barack lédús húsába. Már épp el akarta dobni a magját, amikor Gabriele kikapta a kezéből.

– Várj csak, van itt valami, amit nem tudsz.

Kését beszúrta a mag hasadékába, aztán egyetlen csavarintással kétfelé törte. Kivette a puha belső részt, meghámozta, és Ferruccio felé nyújtotta.

– Kóstold csak meg, mérgező, de éppen emiatt hatásos ellenméreg. Itt, Rómában mindenki tudja ezt, a gyerekek összeszedik, aztán darabonként egy quattrinóért árulják. Én már hármat elrágcsáltam, de te jobb, ha csak eggyel kezded.

Ferruccio kettéharapta a magot a metszőfogaival, és elrágott belőle egy darabkát. Mandulaíze van, állapította meg, csak keserűbb.

– Nem veszem meg a mérgedet, de ha ingyen van, mindennap hozz belőle – mondta.

– Épp elég, amit lenyelsz nap mint nap, többet nem kapsz. Inkább a Szentatyának viszem el.

– Összecsomagoltam – vágott a szavába nyersen Ferruccio –, de ha akarsz, maradhatsz a szolgálatomban.

– Csak el ne vigyen Rómából, nagyuram, azt nem élném túl.

– Nem a Colonnákhoz akartál menni, amikor megismerkedtünk? Aznap, mikor megölték a herceget.

– Én inkább arra emlékszem, hogy rám löttyintetted az éjjeliedényedet.

Gabriele figyelte, amint Ferruccio komor arcán lassanként mosoly terül szét.

– Az is csak egy módja az ismerkedésnek, volt már részem rosszabban is.

– Nem kétlem, ha a fekete ruhádra nézek. Jobb, ha nem is tudom. De csakugyan Colonna herceghez akarsz menni? Ugye, tudod, hogy ezt nem nézik jó szemmel? Ha egyszer beléptél a palotába, elkönyvelnek a pápa ellenségének, már ha nem tőrrel a hátadban kergetnek ki onnan.

– A fizetség ugyanannyi, Gabriele.

– Akkor elfogadom az ajánlatodat, uram, és ezt a nyársam nevében is mondom.

Mindketten megálltak a Colonna hercegek palotájának magasba nyúló árkádsora előtt. A Borgiák legádázabb ellenségeinek rezidenciája mögött oltalmazón emelkedtek az ókori Serapeum romjai. A több mint hat rőf magas vaskapu előtt lézengő katonák inkább rablóbandára hajaztak. A kapu félig nyitva állt, hogy vészhelyzet esetén az őrök sietve visszavonulhassanak a palotába. Egyes katonák pallost viseltek a vállukon, másoknál súlyos, kétélű bárd volt, megint mások hosszú karddal és pikával fegyverkeztek fel, de török módra mindegyiküknek szablya lógott az oldalán, a fejükre pedig vörös kendőt kötöttek.

– Így ismerik meg egymást, ha összetűzésre kerülne sor.

Ahogy a kapuhoz közeledtek, ott termett előttük egy őr, akinek vastag bőr vállszíját csillogó kis ezüstoszlop – a Colonnák jelvénye – díszítette. Két társa kissé távolabbról kísérte. Fellépésük határozott volt, bár nem ellenséges.

– Fabrizio herceghez jöttem. – Az őr jobb keze ennek hallatán eltávolodott a kard markolatától. – A nevem de Mola.

A férfi tetőtől talpig végigmérte.

– A herceg már napok óta várja, úgy volt, hogy holnap megkeressük. És ez itt kicsoda?

– Gabriele, a pajzshordozóm. Megbízható ember.

– Maga felel érte – mondta az őr, és intett, hogy lépjenek be. – A fegyvereket hagyják az őrtoronyban, aztán valaki majd bekíséri magukat a herceghez. És vigyázzon, lovag, a herceg nem tűri, ha nincsenek tisztelettel iránta, márpedig az, hogy ennyit késett, igencsak nagy tiszteletlenség.

A CINTOIAI ERDŐ, UGYANAZNAP

Kabócák. Folytonos, őrjítő, fülsiketítő lárma. Olykor egy-egy nyihogás, a kövön végigfutó paták kopogása vagy egy váratlan kiáltás szakította meg egy pillanatra az ezernyi egyforma hangszer koncertjét, amely egészen estig folytatódott. Akkor aztán egy időre elhallgatott a ciripelés. Leonora várta, hogy a kövön megjelenő fény, amely immár keskeny sávvá szűkült, elhalványuljon, majd egészen eltűnjön. Ekkor egy vonással jelezte a kövön egy újabb nap elteltét. Már csaknem hét hete raboskodott. A fiókos ágy, az asztal, rajta a tintatartó meg a lúdtoll, a karosszék, de még a falba épített feszület előtti térdeplő is azt mutatta, hogy gondosan – és kifejezetten az ő számára – készítették elő a helyet, és arra számítottak, hogy kényszerű itt-tartózkodása hosszúra nyúlik.

Az első napokban hol dühösen kiabált, hol zokogott, aztán végtelen fáradtság telepedett rá, és konokul elutasította az ételt. Ezután menekülési vágy lett úrrá rajta, és rátámadt Marcello fráterre, amiért azonban akkora pofont kapott büntetésül, hogy egyenesen a földre zuhant. A megaláztatás jobban égette, mint a fájdalom, bár a következő napokban a fráter – már ha az volt egyáltalán – többször is bocsánatot kért tőle. A második hétre aztán Leonora kifogyott minden reményből, s lassan, de megállíthatatlanul hatalmába kerítette a vágy, hogy véget vessen szenvedéseinek. Mintha minden hiábavaló lenne, mintha Ferruccio soha nem is létezett volna.

Leonora elmosolyodott. Már hetek óta mosolygott. Minden azon az éjszakán történt, amikor hirtelen szörnyű kimerültség fogta el. Puffadás és émelygés kínozta, arra gondolt, hogy talán megmérgezték. Bár a fráter még csak nem is célozgatott rá, Leonora biztos volt benne, hogy rabsága oka az az átkozott találkozó a bíborossal, és azért tartják túszként fogva, hogy Ferrucciót rákényszerítsék valamiféle küldetés teljesítésére. De Ferruccio nyilván meghalt, és ebből az következik, hogy neki is el kell tűnnie. Belehányt az éjjeliedénybe, és szinte sajnálat fogta el, amikor az elpazarolt méregre gondolt. Ám ebben a pillanatban elé toppant az Istenanya, szólt hozzá, és Leonora rájött, mi a helyzet.

A teste alig észrevehető változásával együtt minden megváltozott, a lelkiállapota is. Újra enni és aludni kezdett, még a külsejére is gondot fordított, reggel-este sokáig fésülgette hosszú haját. Úgy döntött, egyelőre nem szól börtönőrének, ráér vele, ha már úgysem tudja elrejteni az állapotát.

Marcello frátert meglepte ez a hirtelen átalakulás, amelyet a fehérnépek szeszélyes, kiszámíthatatlan természetének tulajdonított. Amikor Leonora azt kérte tőle, hadd menjen ki néha, hogy kissé kinyújtóztassa a tagjait, a fráter gyanút fogott. De amikor az asszony szó nélkül beleegyezett, hogy láncot és csengőt kössön a nyakába, a fráternek minden gyankvása eloszlott, és ez örömmel töltötte el.

Amikor Leonora először hagyhatta el a szobáját, akaratlanul is elámult, milyen szép ez az elhagyatott hely, és milyen eszes volt, aki ezt választotta börtönéül. Három kőház állt a domboldalon, körülöttük jellegtelen erdő, a magasban pedig semmi más, csak az ég. Egyetlen hegy vagy távoli torony se látszott, amiből sejthette volna, hová került, de biztos volt benne, hogy valahol Firenze környékén lehet, mert ennyi idő alatt nemigen vihették messzebbre. Néha, amikor nyugati szél fújt, megütötte a fülét egy repedt harang kongása. Tehát egy szegény falu van a közelben, semmi más. Nem valami árulkodó nyom, de egyelőre be kell érnie ezzel.

Leonora szobája a legnagyobb épületben volt, ahol öt ablak sorakozott az emeleten. A két kisebb ház közül az egyiket istállónak használták, a másikban nyulakat és csirkéket tartottak. A lánc elég hosszú volt ahhoz, hogy közelről megnézze a jószágokat, elmenjen a konyhakertig, fel-alá sétálgasson. Marcello fráter nyúlbőrrel vonta be a Leonora nyakára erősített vaskarikát, amelyről a lánc csüngött. A prém csiklandozta Leonora bőrét, de megvédte a kemény fémtől. Kutyának való ez, nem úri hölgynek, jegyezte meg börtönőre mosolyogva. Ezekben a napokban Leonora érdeklődését leginkább a férfi új keletű udvariassága keltette fel, többet gondolt rá még a szíve alatt hordott életnél is, amelyet bármi áron meg kellett védenie. Rajtuk kívül nem volt itt senki, kivéve egy alkalmi látogatót, akit az asszony egyszer sem látott, még csak nem is hallott, csupán a ló érkezésére, majd sietős távozására figyelt fel. Mit sem számított, hogy a fráter csakugyan szerzetes-e, és megvan-e benne az a természetes istenfélelem, amely arra indítja az együgyű embereket, hogy tartsák tiszteletben a tízparancsolatot, nehogy megríkassák a Szűzanyát, megsebezzék Krisztust, vagy örök kárhozat legyen osztályrészük.

Leonora csak abban reménykedett, hogy fogvatartója engedelmeskedik a megbízójának, és egy ujjal sem nyúl hozzá. A nagy hatalmú emberek ugyanis így szoktak bánni a túszokkal. Még a szultán fivére, a jóságos Dzsem is hosszú éveken át tiszteletteljes bánásmódban részesült, és mint mindenki tudja, végül egy olasz nemeshölgyet vett feleségül. Kicserélhető árunak tekintették, mégis úgy viselkedtek vele az európai udvarokban, mint egy keresztény fejedelemmel. Egészen a haláláig – legalábbis így beszélték. Vagy talán addig, amíg szükség volt rá, mondta egyszer Leonorának Ferruccio, bár ez voltaképpen ugyanazt jelentette. Bárhol van is most Ferruccio, még a pokolban is teljesíteni fogja a küldetését. Ha akarja, bármire képes, ő pedig majd a fiával a karjában várja, és meggyőzi, hogy ne ölje meg Marcello frátert, ha… Ha minden úgy megy majd, ahogy elgondolta. Máskülönben ő maga döf tőrt a fráter torkába.