17

RÓMA, 1497. JÚNIUS 14., PALAZZO BORGIA A SAN PIETRO IN VINCOLI-TEMPLOM MELLETT

Vannozza elégedetten búcsúzott el Anhalt hercegtől, Miksa császár követétől, aki, miközben háziasszonyi erényeit dicsérte, megsúgta neki, hogy egész testében érte ég. Az ötvenöt éves Vannozza még mindig csinos nőnek számított, s ha nem félt volna, hogy magára haragítja Rodrigót, szívesen engedett volna ennek az ifjú katonának. Most, hogy Giulia Farnese a férjével Carbognanóban lakott, távol a pápától, Vannozzának többször is lett volna rá alkalma, hogy felszítsa a régi szenvedélyt, amely Rodrigo részéről sosem hamvadt el teljesen, és talán őbenne is ott parázslott még. Valahányszor eszébe jutott az erőteljes férfi, beleborzongott a gondolatba.

A szőlőskertben jókedvű bíborosok és követek sétálgattak. A nők vidám fecsegése nevetésbe fulladt, aztán néhány bók hangzott el, s utána még hangosabban harsant fel a kacagás. A nyúlketreceket kinyitották, és a vendégek több jószágot is felemeltek a fülénél fogva, hogy azután az első, ijedtséget mímelő női sikolyra elengedjék. Vannozza éppen csak kikerült egy fiatal fürjet, amely fel-alá futkosott, heves bólogatás közepette. Az egyik vendég a madár felé dobta a kalapját, a fejfedő azonban a jelenlévők legnagyobb mulatságára egy pocsolyában kötött ki. A konyha közelében Vannozza egy bíborosi köpenyt látott megvillanni az egyik bokor mögött, de a zihálás, amelyet hallott, arra intette, hogy ne álljon meg. Megkereste Burckhardot, és megparancsolta neki, hogy készítse elő és a pápa érkezésekor szolgálja fel a serbeteket. A ceremóniamester megnyugtatta, hogy minden készen áll, azután sietve felírta a jegyzetfüzetébe, milyen parancsot kapott.

Az asszony felment az első emeletre, abba a szobába, amelybe csak ketten léphettek be: ő és Cesare. Most is ott találta a férfit: derékig meztelenül vizelt egy réz tortasütő formába, amelyet felforrósított a kandallóban égő tűz. Cesare zavartalanul ürített tovább, majd amikor végzett, megkeverte az edény tartalmát egy fakanállal. Ezután az asztalra helyezte az edényt, és egy legyezővel hűteni kezdte. A tortasütő falára leülepedett zöldes, penészszerű anyagot leszedte egy nyúllábbal, majd addig törte mozsárban, míg finom port nem kapott.

– Add ide a mérget!

A sápadt Vannozza elővett egy kék üvegcsét, és odaadta Cesarénak. A por cseppenként itta be a sűrű arzént. Cesare végül egy elefántcsont kiskanállal öszszeszedte az anyagot, és beletöltötte a rubingyűrűjén lévő üregbe. A maradékot a tűzbe dobta.

– Ha Isten azt mondta, hogy legyen világosság, és lőn világosság, mi, Borgiák is mondhatjuk, hogy legyen éjszaka, és éjszaka lészen!

Vannozza hátat fordított neki.

– Ezúttal kinek lesz?

– Mondd meg te, anyácskám. Mit szólnál a szép Giuliához? Vagy jobban szeretnél megszabadulni a te Carlódtól? Tizenegy évi házastársi hűség után – vigyorgott az anyjára – igazán jogod van az özvegységhez…

E pillanatban felhangzott a palotában a benedicite, ami a vacsora kezdetét jelezte. Burckhard parancsára háromszor kellett megismételni, nehogy valaki Őszentsége érkezése után jelenjen meg. Vannozza, aki az asztalfőn foglalt helyet, egyik oldalán a francia, a másikon a spanyol követtel, élvezte a diadalát. Vele szemben, egy aranyozott széken a pápa ült, aki immár két évtizede volt a szeretője. Ez volt a legrégebbi kapcsolat az egyházfő életében. Vannozza sikeres vetélytársa, Giulia Farnese ezúttal nem volt jelen. A háziaszszony időnként aggodalmas pillantást vetett Cesaréra, aki sógornője, Sancha, illetve Orsini bíboros között foglalt helyet. A gazdag főpap talán néhány nap múlva életét veszti, vagyona pedig a Borgia családra száll. Juant és Lucreziát, akik kissé távolabb, az asztal túlsó végében ültek, szemlátomást nemigen kötötte le a körülöttük folyó társalgás. Olykor – amint az gyermekkoruk óta szokásuk volt – cinkos pillantást váltottak. Juannak Gandia grófjaként és elsőszülött fiúként jobb hely járt volna, de nem bánta. Jobb, ha ők csupán nézői a komédiának, és nem főszereplői azon tragédiák egyikének, melyek megrendezésében a Borgiák mesteri ügyességről tettek tanúbizonyságot.

Vannozzát megnyugtatta, hogy a két fivér ilyen messze került egymástól, s még egy utolsó pillantást vetett az asztalra. Két ismeretlen úriember keltette fel a figyelmét, akik kissé távolabb ültek. Egyikük magas volt és nem túl elegáns; kecskeszakállába ősz szálak vegyültek, és barátságos mosoly terült szét az arcán, de a tekintete büszke volt és éles, ami feltűnést keltett a talpnyalók és kegyencek gyülekezetében. Mivel azonban nem tartozott Vannozza baráti köréhez, az aszszony úgy vélte, mégiscsak a talpnyalók és kegyencek egyike lehet – milyen kár! Majd később kideríti, ki is ez a férfi, a ceremóniamester most túlságosan el van foglalva azzal, hogy minden úgy menjen, ahogy a ház úrnője kívánja.

Miután Johann Burckhard megkapta a háziasszony engedélyét, tapsolt egyet, mire tizenöt rövid vászontunikába öltözött férfi lépett be, fejükön göndör szőke parókával, homlokukon aranyszalaggal. Az est témájául az ókori Róma fényűzését választották, és a ceremóniamester mindent megtett, hogy a vendégek újraélhessék Trimalchio lakomáját. Négy szolga járta körbe az asztalt, egészben sült sertést cipelve, amelyet három nyárssal döftek át; az egyikre fürjet, a másikra galambot, a harmadikra rigót szúrtak fel. Vannozza felállt, és egy rövid, széles karddal felhasította a disznó hasát. A nők kiáltozása és a férfiak tapsa közepette két galamb emelkedett a levegőbe, de az egyik madár erejét vesztve az asztalra zuhant. Miközben egy szolga gyors, de ügyetlen mozdulatokkal eltakarította a kellemetlen látványt, Cesare felemelte a poharát.

– Aki megölte a Szentlelket – kiáltotta –, nem éri meg a holnapot!

A bejelentést harsány hahotázás követte, de a vendégek zavara csak akkor múlt el, amikor a pápa is a magasba emelte az előtte álló kupát.

– Ámen – mondta tárgyilagos hangon, mire a társaság különösebb lelkesedés nélkül csatlakozott hozzá.

Juan továbbra is húgával, Lucreziával súgott-búgott, a kezét csókolgatta, a csuklóját cirógatta. Immár nem puszta közömbösséggel viseltettek a többi vendég iránt, akik olykor azért megpróbálkoztak azzal, hogy egy-egy választékos kérdést vagy csípős megjegyzést intézzenek hozzájuk, hanem egyenesen pimasz érdektelenséget tanúsítottak. Vannozza hol az egyik, hol a másik fiára pillantott. Olyan messze voltak egymástól, hogy Cesare nehezen tudott volna hozzáférni a bátyja poharához vagy tányérjához, és beleszórni a gyűrűjéből a frissen készült halálos mérget – már ha ez a szándéka. Az anyát azonban nyugtalanította fia viselkedése. Cesare szokásával ellentétben feltűnően hangosan beszélt. Sanchával szemben is otromba tréfákat engedett meg magának, akit szemmel láthatóan meglepett ez a fordulat.

A vendégek figyelmét három fiatal nő vonta el, akiket lefektettek az asztalra. Anyaszült meztelenek voltak, és egész testüket az a titokzatos mahoni spanyol mártás borította, amely VI. Sándor kedvence volt, és Lucrezia kifejezetten az ő kedvéért készítette. Azt beszélték, hogy csak Lucrezia tudja cseppenként, pontosan kiadagolni az olajat és a citromlevet, miközben egy nagydarab szakács a lúdtojások sárgáját kevergeti. Most is ezért engedték ki a pápa lányát egy napra a San Sisto-kolostorból, ahová elküldték, hogy ott várja ki a szülés idejét. A sárga mártástól a három nő úgy festett, mint a sárgalázban elhunytak holttestei, és a francia követ, aki bőven látott már ilyet, elfintorította az orrát. A mártásra leveles tésztába göngyölt fogas- és sügérikra került, továbbá languszta, rák és halszeletek – természetesen mind nyers és makulátlanul friss. A lányok testén ezenkívül élő rákok futkostak, csúszkáltak, a vendégek pedig nagy élvezettel kergették, kapkodták és rágcsálták őket.

Szegény lányoknak megparancsolták, hogy feküdjenek mozdulatlanul, de miután rákok szaladgáltak rajtuk, mártást kaparó kések karcolták a bőrüket, kezek tapogatták őket, ujjak hatoltak testük minden redőjébe, nehezen tudták titkolni szüntelen remegésüket. Hiába gondoltak a két scudóra, amit ezzel a munkával megkeresnek, a legszívesebben elájultak volna, de azt sem volt szabad. Amikor aztán a ceremóniamester kettőt tapsolt, felálltak – hál’ istennek, szabadok voltak végre –, és olajos testük kicsusszant a mohón tapogató kezek közül.

– Ki akarja megkóstolni a comacchiói angolnát? – kérdezte ekkor hangosan Vannozza. – A Velencei Köztársaság küldte nekünk nagy szeretettel.

Volt, aki tudta, miről van szó, volt, aki nem, s ez utóbbiak neki is estek az angolnának, amelyet oly vastagon borított a lisztes-ecetes mártás, hogy alig látszott ki alóla a hal. A vendégek erőteljesen rágtak, de az étel olyan volt, akár a kóc, egyetlen darabkát sem bírtak lenyelni belőle, ilyen szégyent viszont nem engedhettek meg maguknak a pápa asztalánál, ezért makacsul próbálkoztak tovább. Végül aztán a beavatottak hangos nevetése elnyomta a halk fecsegést.

– Uraim – kiáltotta ekkor Vannozza –, hagyják csak az ételt a tálban! Komolyan elhitték, hogy a dózse ajándékot küldött nekünk? Kenderkötél ez, nem angolna. Reméljük, hogy ezzel fogjuk felakasztani az egyház valamennyi ellenségét.

A diplomácia alapszabálya, hogy mindenhez jó képet kell vágni, így hát a követek és monsignorék között egy sem akadt, aki – miközben a kócot köpködte – ne mutatta volna, mennyire élvezte a tréfát. Cesare eközben mind izgatottabbnak tűnt, és mértéktelenül ivott. Ez nem vallott rá, és Vannozza attól kezdett félni, hogy a vidáman kezdődött vacsora véres véget ér. Már csak azért is, mert Rodrigo a fiával ellentétben hallgatagnak és komornak mutatkozott. A húsos és halas fogások között kis, koponya alakú terrakottakorsókat hoztak; ezeket a vendégeknek kellett feltörniük a vas mozsártörőkkel, amelyeket kézről kézre adtak. És miközben az illető lesújtott az edényre, hangosan ki kellett mondania egyik ellensége nevét. Az edényben, összetekerve, mint az agytekervények, mézzel megkent, mákkal megszórt pele volt, amellyel a vendégek erejét, egészségét, termékenységét akarták biztosítani.

A kerítésen túlról pánsípok és hárfák hangja szűrődött át, miközben az asztalon egymást követték a különféle fogások. Egy disznót a vendégek szeme láttára vágtak le, majd a vérét bélbe töltötték és megsütötték, egy frissen kifogott tonhalat két éles késsel hasított fel egy halász, azután az így kivágott szeleteket garumba mártották – ez az ókori eredetű mártás erjesztett halból készült, az íze savanyú volt, de nagyon jót tett az emésztésnek. Időközben a korosabb vendégek közül többen elbóbiskoltak, s a székükön elterülve nem is látták, amikor egy Priaposzt formázó gépezetet tettek le az asztalra, s a figura hatalmas falloszából, amelyet csiga mozgatott, aszalt és cukrozott gyümölcsök szóródtak szerteszét.

Már sok nadrágon kioldódott a zsinór a nők gyakorlott keze alatt, akik akár a szolgák tunikája alá is hajlandók voltak benyúlni, amikor Johann Burckhard odahajolt Vannozzához, a ház asszonya pedig kiadta a parancsot. Pár perc múlva három szerzetest taszigáltak be a terembe, majd – mintegy Vannozza ajándékaként – a földre lökték őket a pápa előtt. Az egyházfő egészen idáig – szokásával ellentétben – csöndesen, háttérbe vonulva ült a helyén. Most néma kéréssel fordult Vannozzához, aki ebből a pillantásból azonnal megértette, hogy szabad kezet kapott. Felállt, és Cesare fülébe súgott pár szót. A fiú arcán diadalmas mosoly jelent meg.

– Szégyen! – harsogta. – Paráználkodásotokkal bemocskoltátok ezt a házat, ráadásul a Szentatya jelenlétében!

A vendégek arrébb húzták székeiket, a beszélgetés elhalt, Cesare Borgia pedig kirántott karddal közeledett a szerencsétlenek felé.

– Hogy alázatról tegyetek tanúbizonyságot és bűnbocsánatot nyerjetek – kiáltotta részegségtől akadozó nyelvvel –, most itt, előttünk meg kell ismételnetek, amit a szőlőskertben műveltetek.

A szerzetesek reszketve kezdték csókolgatni a pápa papucsát, és könnyek között esedeztek bocsánatért. Sándor beléjük rúgott, majd kinyújtotta a lábát az asztal alatt. A három férfi fiatalsága, a könyörögve kinyújtott karok soványsága csak fokozta Cesaréban a vágyat, hogy végignézesse a vendégekkel ezt a rendkívüli előadást. Megparancsolta a ceremóniamesternek, hogy küldje ki a szolgákat, csukja be az ajtókat és oltsa el az összes gyertyát, de álljon készen, hogy ha Vannozza asszony int, azonnal közbeléphessen.

– Most sötétben vagytok, akár a gyóntatószékben. Csupán Isten lát titeket, és az ő helytartója csak akkor oldozhat fel bűnötök alól, ha megmutatjátok, mit cselekedtetek.

A vendégek fojtott suttogása és csengő kacagása közepette megkezdődött a néma orgia. Ahogy erősödött a három férfi zihálása, úgy lett egyre tapinthatóbb a teremben a csönd, mígnem néhány rekedt nyögés jelezte, hogy az előadás véget ért. Ekkor Vannozza elhúzott egy súlyos, fekete függönyt, amely mögött egy aranyozott Madonna-kép rejtőzött. A kép üvegtartójában húsz gyertya égett. Az ifjú szerzetesek a földön feküdtek, a hasuk felvágva, a testük vértől mocskos, arcukon a gyönyör helyett a váratlanul érkező halál maszkja. Cesare rájuk taposott a csizmájával, és a magasba tartotta véres kardját.

– Bűnt követtek el, megbűnhődtek érte, Isten diadalmaskodott!

Szavait heves ujjongás fogadta. A pokoli látvány hatására immár teljesen elszabadultak a legvadabb szenvedélyek. Vannozza ismét behúzta a függönyt, és a teremre újra sötétség borult.

Egy férfi állt fel az asztaltól. Kitépte magát a kurtizán kezéből, aki egy darabig hiába szívogatta az ajkát, aztán meg makacsul próbálta kifűzni a nadrágja zsinórját. A férfi kinyitotta az ajtót, s a fény, amely egy pillanatra behatolt, heves méltatlankodást váltott ki a jelenlévőkből. A távozó sietve becsukta maga mögött az ajtót. Johann Burckhard azonnal odalépett hozzá.

– Miért hagyta el a termet? Most mindenki észrevette, és holnap majd azt kérdezik, ki volt az.

– Mondja azt nekik, hogy egy püspök várt rám az alkóvban.

– Ne káromolja az Istent! Nem tudom, mit mondjak, ha kérdőre vonnak.

– Úgy hívott meg ide, mint Paolo Fregoso kegyencét, és a Ferruccio de’ Fieschi nevet adta nekem. Öt dukátért esküvel fogadta, hogy nem árul el, és ha netán az aranyról megfeledkezett volna, hát a vas majd felfrissíti az emlékezetét.

– Akkor miért nem maradt benn? – vágott vissza Burckhard. – Kivételes alkalom volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a pápával.

– Egyszer esküt tettem, és Istenemre mondom, meg is akarom tartani, akár az életem árán is! Adódik tán még másik alkalom, amikor nem kell bujálkodni vele. Annyi pénzt adtam uraságodnak, hogy igazán találhat számomra másik megoldást. Többe került nekem, mint ha minden eddigi és jövőbeli bűnömet búcsúcédulával váltottam volna meg. De ha nem segít, kénytelen leszek újabb bűnnel terhelni a lelkiismeretemet.

A ceremóniamester tonzúráján verejtékcseppek csillogtak a gyertyafényben. Pillantása fürgén járt az előtte álló lovag és a csukott ebédlőajtó között. A teremben hamarosan megkezdődik Őszentsége kedvenc játéka. Descubre y toma, vagy valami ilyesmi: fedezd fel és fogd meg. Sötétben, csöndben, csak tapogatás útján kell felismerni egymást, hogy azután elszabadulhassanak az érzéki vágyak. A nők nem érinthetik meg a férfiak arcát, mert az túl könnyűvé tenné a játékot. És az úri hölgyek gyakran nem elégedtek meg egyetlen férfival, még a kurtizánokon is túltettek, pirkadatig minden lehetőséget kihasználtak, amit csak az orgia kínált.

Burckhard tudta, hogy el kell oltania a gyertyákat, és el kell küldenie a lovagot. Meg kell ígérnie, hogy segít neki, máskülönben sosem szabadul meg tőle.

– Holnapután, Ferruccio… de’ Fieschi. Maga fog neki felszolgálni az asztalnál, és a maga érdekében remélem, tudja, mit csinál, bár én inkább nem szeretném tudni. Azt mondta, Medici bíborostól hozott üzenetet, és ez érdekelheti Őszentségét. Ennyi nekem elég is, a többi nem az én dolgom. És most menjen, különben egyikünk számára sem lesz se holnap, se holnapután.