42

RÓMA, 1497. NOVEMBER 23., ANGYALVÁR

Kinyílt a boltíves ajtó, és egy bőrig ázott katona lépett a terembe. Levette a sisakját, és a lándzsatartóba helyezte az alabárdját. Káromkodva szidta a rossz időt, majd odament a kandallóban égő tűzhöz, és topogva igyekezett felmelegedni. Körülnézett: a társai közül volt, aki aludt, de olyan is akadt, aki – bár az őrségváltást már biztosan lekéste – még mindig viasszal bevont köpenyét igazgatta, azt remélve, hogy az majd megvédi a három napja zuhogó esőtől. Néhányan kockajátékot játszottak.

– Amint megszáradtam, beszállok – kiáltotta a férfi. – Ma mindent visszanyerek tőletek, mocskos csalók!

A játékasztaltól egy ónkupa repült felé, ami elől csak az utolsó pillanatban sikerült elhajolnia, majd gúnyos megjegyzések és az anyja erkölcseire vonatkozó célzások következtek.

– Mielőtt az összes pénzedet elvesztenéd, eredj, nézd meg, mi van a vendégünkkel, de igyekezz!

Az őrség vezetője azzal adott nyomatékot a parancsnak, hogy könyökvédőjével megcsapkodta az ajtót, mire a katona sietve kiment a folyosóra, ahonnan jól hallatszott a veszedelmesen megáradt Tevere zúgása. A katona fogott egy rézlámpást, és a három cella közül az elsőre irányította a fényt. A rab még mindig pucéran, mozdulatlanul állt, mint egy Szent Sebestyén-szobor. Valami hozzáért a katona lábához.

– Sixtus, mit akarsz?

A macska hosszan nyávogott, aztán kétszer is dorombolva hozzádörgölőzött a csizmájához. Utána feltartott farokkal távozott, majd nemsokára visszatért, és egy átharapott nyakú egeret tett le a férfi lába elé.

– Ügyes vagy.

Miután a katona elment, Ada Ta kinyújtóztatta az izmait, és újra belemerült a töprengésbe. A fehér ruhás férfi haragra gerjedt, amikor közölte vele, hogy a bíborba öltözött ember birtokában van a könyv. Az első medve tehát úgy hiszi, hogy a másik ellopta előle a mézet, és dühös emiatt. Ez jó jel. Két eset lehetséges: vagy az történik, hogy a második medve elmondja az elsőnek az igazságot, tehát azt, hogy nincs nála a méz, azután mindketten kérdőre vonják őt. Vagy pedig a második medve elhiteti az elsővel, hogy a méz még mindig nála van. Ez esetben Ada Tát csak az első medve fogja felkeresni, ami megerősíti, hogy a két medve verseng egymással. Olyat már látott ugyan, hogy két medve együtt keresi a mézet, de olyat még sosem tapasztalt, hogy egyenlően osztoztak volna rajta. Ahogy Lao-ce mondta, nagyon helyesen: nagyobb az esélye, hogy valami egyszerű történik, mint valami bonyolult, ezért hát az ésszerű úton kell haladni, fölösleges a kanyargós ösvény keresésére fecsérelni az időnket.

Egyetlen gond akadt ezzel a gondolatmenettel: Ada Ta nem számított rá, hogy ezen a helyen köt ki. De csakis a saját szívét hibáztathatta. Oly szoros kötelék fűzte Gua Lihez, hogy még a föld legtávolabbi részéről is megérezte volna a lány lelkének legkisebb rezzenését. És az az enyhe remegés, ami végigfutott rajta, biztosította afelől, hogy a terv harmadik és egyben legnehezebb része is megvalósult. Ha a lánya szót fogadott neki – bár ezt nemigen remélheti –, akkor már útnak indult. Ada Ta bízott ebben, de tudta, hogy ha ismerjük a kiindulási pontot, többféle útvonalon is eljuthatunk ugyanahhoz a célhoz.

De azért kár, hogy nem tud segíteni az olasz lovagnak, aki tudtán kívül egy nagy terv eszköze lett. És kár lenne, ha nem láthatná a negyedik, utolsó rész megvalósulását, bár a bölcs Lao-ce azt mondta – és igaza volt –, hogy az életet kölcsönkapjuk, és előbb-utóbb vissza kell adnunk, hogy ismét bekapcsolódjon az örök körforgásba. Ő talán majd nőként születik újjá, vagy kék medveként, bár nőnek lenni jobb lenne, sokkal több alkalma nyílna, hogy faja képviselőivel párosodjon. Ada Ta elnevette magát, amit az őrök szobájában is meghallottak. Az egyik katonának megállt a keze, amelyben a kockákat tartotta.

– Mondtam én, kapitány úr, hogy él, csak halottnak látszik. Ez egy démon, papot kell hívni, hogy vigyázzon rá.

– Csakis attól a démontól kell félned, amelyik megrángatja majd a lábadat, mikor a bitófán lógsz.

Ada Tát viszont maga a pápa kereste fel. A szerzetes számára ez volt az első bizonyítéka annak, hogy a két medve sosem fog osztozni a mézen. A második bizonyíték az volt, hogy az egyházfő négyszemközt kívánt beszélni vele. A szerzetest magasba tartott karral láncolták meg, csak a lábujjai érték a földet.

– Jézus könyvét akarjuk, meg azt a nőt, aki kívülről tudja a történetet.

– Tiszteletre méltó atyám, a tűz is egyesülni akart a vízzel, de valahányszor rávetette magát, kialudt.

– Ne tettesd magad őrültnek, öreg, úgysem mész vele semmire. Mi ismerjük az őrülteket, és tudjuk, hogy ha a haláltól nem is, de a testi fájdalomtól rettegnek. Beszélj! Életet nem ígérünk neked, de gyors halált igen.

– Méltóságos atyám, örömmel hallom, hogy ismered a Lótusz szútráját, és tudod, hogyan válnak a szenvedések nirvánává, ezért pedig hálával tartozom neked.

– Miket hordasz itt össze, öreg?

– A nemes Nicsirenről beszélek, fényességes atyám. Ha fájdalmat adsz, a javaidat adod anélkül, hogy kérném, amint a gazdag apa tette a tékozló fiúval.

– Hogy jön ide a tékozló fiúról szóló példabeszéd?

– Áldott atyám, az emlékezeted olyan, akár az elefánté, de még ő is elfelejti olykor, hogy nagyobb, mint az egér, amely nem hagy békét neki. Ez volt az ősi Lótusz-szútra negyedik része, szorgalmatos atyám.

VI. Sándor közelebb lépett az öregemberhez, és miután meggyőződött róla, hogy a láncok szorosan tartják, jobb kézfejével pofon vágta. A gyűrű nyomot hagyott Ada Ta arcán: egy hajó látszott rajta, a hálót bevonó Péterrel.

– Bejöhetnek – kiáltott fel ezek után a pápa.

A kis cella rövid idő alatt megtelt asztalokkal, csigákkal, parázstartókkal, vasrudakkal, kötelekkel és fogókkal. A felszerelést cipelő embereket egy szerzetes kísérte, aki letérdelt a Szentatya előtt.

– Nem akarjuk, hogy meghaljon, a többi már az ön dolga. Értesítsen, ha hajlandó beszélni. De vigyázzanak vele, lehet, hogy vajákos.

Miközben visszafelé indult, még hallotta, amint az egyik kínzó buzgón közli a baráttal, hogy a rab egyik vállán nyilvánvalóan ördögi jelet fedezett fel, amelyet haladéktalanul el kell tüntetni.

FABRIZIO COLONNA HERCEG PALOTÁJA

Az eső elállt, az északi szél elkergette a felhőket. Hat óra volt, amikor Silvio Passerini fennhangon magához szólította Britonio parancsnokot, hogy bejelentse: Giovanni de’ Medici bíboros úr őméltósága kívánja meglátogatni Colonna herceget.

– Hiába ordibál – vetette oda a kapitány, és megragadta a novícius lovának kantárát. – A herceg még nem tért vissza Nápolyból.

– Itt van nálunk őszentsége brévéje, amelyben elrendeli, hogy annak, aki ezzel az irattal megjelenik, adják át a nemes herceg vendégeit. Talán ellenállást tanúsít?

– Befáradhat, de meg is mondhatja a méltóságos bíboros úrnak és a testőreinek, hogy a madárkák már napokkal ezelőtt kirepültek a kalickából. Méghozzá Fabrizio herceg áldásával!

Giovanni de’ Medici tágra nyílt szemmel meredt Silvióra, akinek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az őket kísérő katonákat elküldték, majd elvágtattak a Santo Ciriaco-templomba, amely a város nyugati részén, a régi aureliusi falak tövében állt. A karthauzi szerzetesek némán fogadták a két lovast, és az az öt ezüstscudo sem tett nagy hatást rájuk, amelyeket Silvio dobott oda a perjelnek. Ez volt az egyetlen biztonságos hely Rómában, nem is annyira a régi kőfalak, mint inkább a szerzetesek némasági fogadalma miatt.

Giovanni bezárkózott szűk cellájába, ledobta a fejéről a csuklyát, és maga köré csavarta a köpenyét. Olyan hideg volt, hogy gondolkodni sem bírt, így hát megparancsolta Silviónak, hogy szerezzen egy parázzsal teli serpenyőt, még akkor is, ha egyenesen a szent lába alól kell kihúznia. Továbbá hozzon papirost és tollat. Miután levette a csizmáját, a harisnyájából áradó gőz úgy betöltötte az amúgy is levegőtlen helyiséget, hogy Silvio a földre kuporodva a díszes nyeregtakarót szorította az orra elé, mert még annak is kellemesebb volt a szaga.

Szentatyám,

most tudtam meg, hogy az embereink már nem vendégeskednek a hercegnél, engem pedig ágyba kényszerít egy sajnálatos betegség. Amint Isten akaratából meggyógyulok, gondom lesz rá, hogy tájékoztassam szentségedet. Áldását kérve maradok legalázatosabb szolgája.

Joannes cardinalis

Átnyújtotta a levelet Silviónak, lelkére kötötte, hogy senki másnak ne adja át, csak Burckhardnak, és várja meg a választ. Ha pedig elfognák, mostantól kezdve minden bűne alól feloldozza, in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.

Silvio még aznap este visszatért a válasszal.

– Követtek?

– Senki sem követhet, ha nem akarom.

Kedves fiam,

már értesültünk az események szerencsétlen kimeneteléről, és imádkozunk az ön mielőbbi gyógyulásáért. Figyelmébe ajánlom, hogy orvosaink örömmel vennék kezelésbe.

Képzelem, miféle eszközökkel, jegyezte meg magában Giovanni, majd tovább olvasott.

Csupán annyit kérünk, hogy ne csak saját egészségére legyen gondja, hanem a mi kis kincsünkre is. Amennyiben mégis úgy érezné, hogy közeleg az utolsó óra, nagylelkűségében bizonyára gondoskodna arról, hogy megszerezzük az elrejtett tárgyat.

VI. Sándor pápa

Mielőtt Giovanni megpróbálta volna megfejteni a pápa válaszát, csaknem teljesen kiürítette a vörösborral teli kancsót, amelyet a mosolygó celláriustól kapott. A barát kézzel-lábbal mutogatva magyarázta, hogy az ő boruk valóságos isteni adomány, felmelegíti a lelket és a testet. Így is volt, és kiderült, hogy nem veszett el semmi, sőt. Másnap reggel Silvio újabb, egészen más hangvételű levelet vitt a ceremóniamesternek – ezúttal mindenfajta feloldozás nélkül, noha az éjszaka folyamán nem tartóztatta meg magát a bűnös cselekedetektől.

Kedves Atyám,

imádságainak hála, a szellem meggyógyította a testet. Szeretném megosztani önnel az elrepült galambok gondját, és kikérni becses tanácsát, miként lehetne őket visszakergetni a dúcba.

Joannes

A pápai válasz nem sokat váratott magára.

Már felszólítottuk a solymászokat, hogy feszítsék ki a hálókat. Várjuk önt quantum primum, kedves fiam.

VI. Sándor pápa

RÓMA, PORTUENSE-KAPU

Most, hogy maga mellett tudta a biztonságot adó Oszmánt, ha pedig előrenézett, Ferruccio széles vállát látta, ráadásul a ló hullámzó léptei is elringatták, Gua Li tűnődésbe merülhetett. Az engedelmesség, amellyel Ada Tának tartozott, legyőzte benne a vágyat, hogy a mestere mellett maradjon, de leginkább az lepte meg, milyen béke volt a lelkében, amikor úgy döntött, elutazik. Mintha így volna rendjén, mintha Ada Ta még mindig ott volna vele, és csak követnie kellene a lépteit. Talán Ferruccio jelenlétéből fakadt ez a belső béke, abból az erőből, amelyet a férfi az ő szolgálatába állított, noha tudta, hogy emiatt csak később indulhat Leonora keresésére. Ada Ta atyai szeretetét pedig felváltotta Oszmán anyai gondoskodása, márpedig Gua Linek pontosan erre volt most szüksége, és ez az igény mintha valami belső változásból eredt volna. Nem volt többé lány, felnőtt nő lett – de csakugyan az az oka mindennek, hogy egyesült Ferruccióval? Ölének apró rándulásai és a rátörő hőhullámok eszébe juttatták az átélt gyönyört és felébresztették benne a vágyat. Szégyenkezve pirult el, pedig érzései csak a természet útját követték.

Ferruccio felemelte a karját, és kissé lelassított. Ahhoz, hogy átlépjenek a Portuense-kapun, mindössze fejenként öt soldót kellett fizetniük, egy dénárral azonban minden kérdésnek elejét vehették. Nem mintha a város falait elhagyva elmúlt volna minden veszély; Firenzéig még hosszú út várt rájuk, és Ferrucciót mélységes aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy Gua Li és Oszmán nélküle mennek tovább Velencébe. Oszmánnak voltak kapcsolatai a török kalózok között, így könnyebben menekülhettek Ázsia felé. Ferruccio tudta, hogy soha többé nem láthatja Gua Lit, és nem is bánta. A nő úgy jelent meg az életében, mint az az üstökös, amelyet kisfiú korában a nagyapjával együtt látott. A bibbonai dombok között lovagoltak, ő felnézett az égre, megpillantotta, és megijedt, mert köztudott, hogy az üstökösök szerencsétlenséget hoznak. A nagyapja megszidta, és elmagyarázta, hogy az üstökösök nagy változások hírnökei, ezért érdeklődéssel és tisztelettel kell tekinteni rájuk, nem félelemmel.

Amikor megfordult, hogy figyelmeztesse társait, lesütött szemmel várják meg, míg fizet az őrségnek, Gua Li arca helyére Leonoráét képzelte, amely mindig ott lebegett előtte, és egyszerre elfogta a félelem. Mindkét nő nem lehet az övé, s átkozta magát, amiért, ha csak egyetlen pillanatra is, de megfordult a fejében, mi lenne, ha tudomására jutna, hogy a felesége már nem él. Amikor az egyik kapuőr nekiszegezte a lándzsáját, Ferruccio lassú mozdulatokkal előhúzott három dénárt a bugyellárisából, és lejjebb csúszott a nyeregben.

– Ez a maguké, és most kérem, engedjenek át minket.

– A pénzzel nincs gond – mondta az őr, miután beleharapott az egyik érmébe –, de várniuk kell a sorukra.

– Sietünk, fontos dolgom van Tarquiniában.

– Én viszont nem sietek – támaszkodott a katona a lándzsájára –, és be kell tartanom a szabályokat. Ha ketten akarnak átmenni, szólni kell a kapitánynak. Tízforintos vérdíjat tűztek ki, de ne aggódjon. Egy olyan férfit keresnek, mint kegyelmed, meg egy olyan nőt, mint az ott, de maguk hárman vannak.

– Akkor hát mire vár? Két embert keresnek, nem minket, mert mi hárman vagyunk – felelte Ferruccio jó hangosan.

A nő és a török térdükkel megszorították a ló oldalát. A katona nem volt ostoba, és amikor Ferruccióra nézett, meglátta a szemében azt a villámot, amely megelőzi a cselekvést. A pejló hirtelen megugrott, és fellökte az őrt, Ferruccio pedig egyenesen a férfi nyakába döfte a kardját.

– Gyerünk! – kiáltotta aztán.

A lovak átvágtattak a kapun, még egy naranccsal megrakott, belépésre várakozó taligát is felborítottak. Balra fordulva letértek egy mellékútra, amely a mocsárba vezetett. Errefelé kevesebben jártak, mint a tengerhez tartó úton. Ferrucciót eltöltötte az erő és a veszély jól ismert érzése, amelyet néha elnyomott ugyan az ésszerűség, de sosem szabadult tőle. Lehajtott fejjel megfordult, és látta Gua Li komoly arcát, meg a mögötte haladó Oszmánt, aki valósággal rátapadt az orrlyukából páragomolyt eregető lóra. Később, ha majd biztonságban lesznek, megmagyarázza a tettét a nőnek, és talán saját magának is. Tíz éve nem fordult elő vele, hogy elvette egy másik ember életét.

Gua Li azonban nem ítélte el, és ezért arra sem volt szükség, hogy megbocsássa, amit tett. Ferruccio őérte, őértük ölt. Mindazonáltal mégiscsak kioltott egy életet azért, hogy megmentsen három másikat, és ezt Gua Li nem tudta elfogadni. Ada Ta sem fogadná el. Gua Liben akaratlanul – és az imént történtektől függetlenül – felébredt a Ferruccio iránti neheztelés. Korábban is elfogta már ez az érzés, és biztos volt benne, hogy valamiféle védekezésből fakad. Nem hitte, hogy szereti Ferrucciót, de úgy érezte, kötődik hozzá; valami belső erő hatására akarta, hogy ő legyen az első férfi az életében, mert ha nem is szerette, de csodálta, hiszen a saját eszméiért küzdött, hozzá közel álló emberek és eszmék ellen. De Gua Li tudta, hogy ha elfogadná Ferruccio viselkedését, olyan örvény nyelné el, amelyből soha többé nem szabadulna. Így hát távolságtartóan kezdett viselkedni vele, kedvesen beszélt hozzá, de hűvösen, és ha tehette, Oszmánhoz menekült. A török pedig mesélt neki, mint egy kislánynak, élete csodáiról és szörnyűségeiről, az oszmán udvarról, a szultánról, akivel ő maga is megismerkedett.

Ferruccio nem értette ezt, és fájt neki Gua Li ridegsége. Minden apróság miatt haragra gerjedt, hálátlannak tartotta a nőt, és azzal magyarázta furcsa viselkedését, hogy a kultúra, amelyből jött, túlságosan távol áll az övétől. Hinni is akart ebben, máskülönben újra elragadták volna az utóbbi napok kínzó gondolatai.

Három napon át menekültek, három napon át ereszkedett le Ferruccio szép lassan az érzelmek poklába, három napon át faggatta magát, vajon csakugyan öntudatlanul csalta-e meg Leonorát – akár él az asszony, akár meghalt. Már közel jártak Toscanához, a marzapalói kamalduli szerzetesek kolostorában húzták meg magukat. Ha épségben átjutnak a határon, már a nagyhercegség területén lesznek. És amikor éjszaka a kenyérből és hagymából álló vacsora után Oszmán megkérte Gua Lit, hogy folytassa a történetét, Ferrucciónak az az érzése támadt, hogy az elbeszélés nem is a Jézus nevű emberről szól, hanem róluk, kettejükről.