A SZEREPLŐKRŐL
Ada Ta tibeti szerzetes alkotta meg a XV. században a Hop Garnak, vagyis Oroszlánbőgésnek nevezett harcművészeti stílust. Ada Ta roppant hosszú ideig élt, és titokzatos körülmények között tűnt el, miután a magányos meditáció útját választotta. Egyesek szerint valamiféle öröklétet ért el azon módszer segítségével, amelyet 1400-ban dolgozott ki Bogdo Zonkavy láma, s amelynek az a lényege, hogy a lélek képes elhagyni a testet, majd idővel újra birtokba venni. Mások úgy vélik, ő lehetett Khambo Itighelov láma egyik őse. Ennek a lámának a múmiája a Moszkvai Egyetem Törvényszéki Orvostani Intézetének legutóbbi, 2005-ben kelt jelentése szerint 1957-es exhumálása óta egyre nehezebb. Mielőtt Khambo Itighelov a látszólagos halál állapotába került volna, azt állította magáról, hogy egy tibeti láma tizenkettedik reinkarnációja. Az időpontok a jelek szerint egybeesnek. Ha a pápa sírját senki sem háborgatta, akkor Issza könyve még ma is ott van, ahová Ada Ta elrejtette.
A gyermek, akit Gua Li várt, csakugyan fiú lett, de ez nem volt létfontosságú a dinasztia szempontjából, amely Isszával és fiával, Yuehannal indult, és amely Gua Lin keresztül még napjainkban is létezik a tibeti szerzetesek, a kék medvék és a világ legmagasabb csúcsait borító, néma örök hó oltalmában.
Akár kém volt, akár újságíró, akár történész, akár kalandor, nem az 1858-ban született Nyikolaj Notovics az egyetlen, aki a Jézusnak nevezett ember elveszett éveiről írt, de ő volt az első, aki megtalálta a rejtély lehetséges kulcsát. Hozzá hasonlóan homályos körülmények között tűntek el sokan, akiknek közük volt a könyvhöz. Így például XIII. Leó közeli bizalmasa, monsignor Luigi Rotelli, aki ifjú kora ellenére bíborosi címet kapott, s aki a pápa megbízásából 1894-ben megpróbálta megakadályozni, hogy Notovics könyvét, a Jézus ismeretlen életét kinyomtassák. Megjelenése idején a kötet hatalmas botrányt kavart, de utána újra néma csönd következett. Notovics állításainak bizonyítékai soha nem kerültek elő, ám ha erre mégis sor kerülne, úgyis hamisnak nyilvánítanák őket, vagy egy szempillantás alatt nyomuk veszne. Létezik azonban a tények logikája (amelynek semmi köze a legnagyobb adományhoz, a hithez), és ilyenformán senki, akiben tudásszomj él, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a döbbenetes lyukat, amely a világ leghíresebb történelmi személyiségének életrajzán tátong.
VI. Sándor, világi nevén Rodrigo Borgia 1503. augusztus 18-án halt meg, miután Adriano Cortellesi bíborosnál vacsorázott. Végzetét a mérgezett bor okozta, bár nem tudjuk, hogy véletlen vagy szándékos csere történt (a pápa talán azért szeretett volna megszabadulni a bíborostól, mert vissza akarta kapni a nemrég nekiadományozott javadalmakat, amelyek Cortellesi halála esetén az egyházra, vagyis Sándorra szálltak volna). Valószínűbb azonban, hogy a pápát saját fia, Cesare gyilkolta meg, aki, hogy ne gyanakodjanak rá, maga is kortyolt a mérgezett italból – noha rendszerint hatalmas mennyiségű bort döntött le –, ám ő enyhe rosszulléttel megúszta. VI. Sándornak talán azért kellett meghalnia, mert már nem kívánt király lenni.
Miután a dinasztiáról szőtt ábránd semmivé foszlott, Cesare Borgia egész életében azon iparkodott, hogy koronát szerezzen. A nápolyi és az aragóniai hercegnő visszautasította, így hát a navarrai Saroltával vigasztalódott, akit 1499-ben vett feleségül, miután lemondott bíborosi rangjáról. Apja halála után néhány héttel II. Gyula (Giuliano della Rovere) az Angyalvár tömlöcébe záratta. II. Gyula egyébként III. Piust követte a pápai trónon, akivel mindössze huszonegy napi pápaság után végzett Siena urának, Pandolfo Petruccinak a mérge. Miután ura kegyvesztetté vált, Cesare kedvenc bérgyilkosát, a spanyol Michelotto de Correllát perbe fogták, és bűneiért halálra ítélték, de sikerült elmenekülnie Rómából. 1508 januárjában néhány földije ölte meg Milánóban. Cesare Borgia háromévi fogság után megszökött az Angyalvárból, és sógorához, Albert János navarrai királyhoz menekült. Az ő oldalán harcolt, amikor a Navarra és Kasztília határán fekvő Viana ostromában 1507. március 12-én életét vesztette.
Niccolò Machiavelli A fejedelem szerzőjeként került be a történelembe. Művét Cesare Borgia ihlette, de egymás után több nagy hatalmú férfiúnak is ajánlotta, abban a reményben, hogy így elnyerheti kegyeiket. Mire azonban megírta a könyvét, már szinte nem akadt olyan uralkodó, akit ne szolgált volna, és a jelek szerint immár senki sem tartott igényt rá. Egyetértett Cicero azon megállapításával, hogy „a jó politikusnak megfelelő ismeretségekkel kell rendelkeznie, sokakkal kell kezet szorítania, elegánsan kell öltözködnie, és érdekbarátságokat kell kötnie, hogy elegendő szavazatot gyűjtsön”. Ha nem volnánk hozzászokva a botrányokhoz, botrányosnak találnánk, mennyire aktuálisak Machiavelli gondolatai. Fő műve – s egyben egyetlen őszinte és szórakoztató alkotása – A mandragóra című pikáns vígjáték.
Lucrezia Borgiának mintha két élete lett volna. Az elsőben csupán eszköz volt az apja, Rodrigo és a fivére, Cesare kezében. Legalább két vetélésen esett át, valószínűleg azért, mert vérfertőző viszonyt folytatott apjával, hiszen harmadik férje, Alfonso d’Este mellett egészséges, termékeny anya lett belőle: hét gyermeket szült. Második életében, az Este-udvarban előbb Pietro Bembo, majd saját sógora, Francesco Gonzaga szeretője volt, ám ezután példás feleség lett. 1516-ban halt meg, harminckilenc éves korában. 1499-ben született első fiát sosem látta viszont. A fiúról nem tudjuk, ki volt az apja; talán a második férj és egyben sógor (fivére, Jofré Aragóniai Sanchát vette feleségül), Aragóniai Alfonz, de az is lehet, hogy Lucrezia apja, hiszen a gyermek a Rodrigo nevet kapta.
Giovanni de’ Medici, Lorenzo il Magnifico fia tizenhárom évesen lett bíboros és 1513-ban, harmincnyolc éves korában választották pápává. VI. Sándor ellensége lévén évekig utazgatott Európában, életének egy rövid időszaka pedig homályba vész. 1500-ban jelent meg ismét a nyilvánosság előtt Rómában, s ettől kezdve Sándor hűséges szövetségese lett. Művelt, kifinomult ízlésű, ám aljas, alattomos, különc, istenkáromló ember volt. Miután pápává választották, különféle szövetségeket kötött a nyugati és a keleti világban, de hamar fel is bontotta ezeket. Egyik első intézkedése volt, hogy bíborossá nevezte ki hűséges bizalmasát, Silvio Passerinit, aki egyszerre szolgált papként, katonaként és valószínűleg szeretőként. Giovanni nem használt mérget, inkább megfojtatta és feldaraboltatta ellenségeit, például Alfonso Petruccit, a III. Piust megmérgező Pandolfo fiát és másokat. Ő volt a pápa, amikor megkezdődött a reformációs mozgalom. 1521. december 1-jén, mindössze negyvenhat évesen halt meg, közvetlenül azután, hogy kiátkozta Luther Mártont. Lehetséges, hogy megmérgezték, de köztudott, hogy a pápák akkor is, manapság is kizárólag természetes okokból haltak meg, mint ahogy a betegségek és a szövevényes hatalmi játszmák is természetesnek számítanak.
Fabrizio Colonna herceget egész életében vitéz hadvezérnek tartották. Hatvanévesen, 1520-ban, ágyban, párnák közt érte a halál. A legnagyobb veszélyben 1502-ben forgott, amikor Capua védőjeként vereséget szenvedett, s a francia d’Aubigny meg egyik kapitánya, Ferruccio dei M’artigli foglyul ejtették.
Jézus Annás előtt beszélt először a Szanhedrinben. Ekkor tizenkét éves lehetett, s nem sokkal ezután tűnt el. A főpap 16-ban fiának, Eleázárnak adta át a helyét, majd 16-tól 36-ig a veje, Kajafás töltötte be ezt a tisztet. A valódi hatalom egészen a Templom 70-ben történt lerombolásáig Annás és családja kezében maradt. A Pokol XXIII. énekében Dante mind Annást, mind Kajafást a képmutatók közé sorolta, akiket büntetésül a földre szegeztek, mint a keresztre feszítetteket, és a többi kárhozott megtaposta őket. Az allegória arra utal, hogy bűneik súlya nyomja agyon a bűnösöket.
Jézus bírái közül elsősorban Poncius Pilátus szenvedte meg azt, hogy a történelmet a győztesek írják: hű volt Tiberiushoz, Caligula alatt viszont kegyvesztetté vált. A császár 37-ben felmentette a júdeai prefektus tisztségéből, és Galliába, a mai Vienne-be küldte, ahol valószínűleg színlelt öngyilkosság áldozata lett, ahogy azokkal a nevezetes emberekkel szokott történni, akik valamiért kényelmetlenné váltak. A kopt egyház vértanúként tiszteli. Ugyanebben az évben a galileai tetrarcha, Heródes Antipas is Gallia felé vette útját. Amikor Rómába érkezett, még azt remélte, hogy király lesz belőle, Caligula azonban azzal vádolta, hogy összejátszott ellenfeleivel, és a mai Lyonba száműzte szeretőjével, Heródiással együtt. Három évvel később nyomorban halt meg.
Tarsusi Pálról, a kereszténység alapítójáról már régóta folyik a vita. Életével kapcsolatos ismereteink bizonytalanok és ellentmondásosak. Katonai sátrakkal kereskedett, és ennek kapcsán a 30-as évektől három nagy utazást tett, bejárta a fél világot, pedig epilepsziában szenvedett. A rómaiak többször is elfogták, de mindig megúszta, mint ahogy a Szanhedrin is hiába üldözte. A galatákhoz írt levelében (1, 11) azt állította, hogy az evangéliumot közvetlenül Jézustól kapta, mintegy második kinyilatkoztatásképpen. Pétertől eltérően vértanúságáról nem maradtak fenn történelmi adatok. 57-ben kiállt Néró mellett, kijelentette, hogy a hatalma Istentől származik, és ebből következőleg a népek engedelmességgel tartoznak neki. Tarsusi Pál, az agent provocateur, a római tiszt, a megvilágosodott próféta mindenesetre kevésbé forradalmi hitté változtatta a kereszténységet, amely végül államvallássá vált.
Girolamo Savonarola domonkos szerzetest napjainkban Isten szolgái közt tartják számon. Ezeket az embereket (egyelőre) nem lehet szentté avatni, de kitűnnek „hősi erényükkel” és „életszentségükkel”. Savonarola megkérte Laudomia Strozzi kezét, de kosarat kapott. Ezután szerzetesi fogadalmat tett, és élete nagy részét annak szentelte, hogy kora szokásait ostorozza. Miután a Medicieket elűzték Firenzéből, Savonarola teokratikus – ma úgy mondanánk, fundamentalista – rezsimet vezetett be a városban. Legfőbb diadalát 1497-ben élte meg a Hiúságok máglyájával (ilyen néven került be az esemény a történelemkönyvekbe): tonnaszám vetették tűzre a luxus jelképeit, tükröket, ruhákat, festményeket, ékszereket, könyveket és hangszereket. Egy év múlva azonban eljött a vég. Az anyaszentegyház eretnekség és egyházszakadás vádjával elítélte Savonarolát, továbbá azt is felrótták neki, hogy „új dolgokat” prédikált. Hosszú kínzás után negyvenöt éves korában, 1498. május 23-án élve elégették Firenzében.
Domenico Buonvicini és Silvestro Maruffi rendtársukkal, Girolamo Savonarolával együtt szenvedtek máglyahalált. Buonvicini a barát egyik leghűségesebb és leglelkesebb követője volt, s az egyik főszereplője annak a tragikomikus istenítéletnek, amely 1498 elején megosztotta a firenzei „haragosokat” és Siránkozókat. Maruffi viszont egyszerűen csak Savonarola csodálója volt, s annak ellenére ítélték a mesterrel együtt akasztásra és máglyára, hogy az egyházi bíróság semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezett ellene. Savonarola 1490-es visszatérése óta a barát esküdt ellensége volt az ugyancsak domonkos Francesco Mei, aki irigyelte rendtársa népszerűségét. Különféle, részben koholt vádakkal illette, hogy elérje elítélését, s egyik legfőbb támogatója volt annak a döntésnek, hogy a három szerzetes hamvait szórják az Arnóba, nehogy a sírjuk zarándokhellyé váljon.
Girolamo Savonarola egész élete során a Magnificónak nevezett Lorenzo de’ Medici ellen vívta egyik legádázabb harcát. Pedig Lorenzo hosszú ideig megtűrte őt, sőt még védelmezte is a szólásszabadság híveként, amelyet nem jogként, hanem nagylelkű adományként értelmezett. Miután Lorenzónak többször is sikerült elkerülnie a halált, a Sforzák egyik orvosa üvegport adott be neki, amely belső vérzést okozott. Ez vezetett 1492-ben bekövetkezett halálához. Ez a nagy életművész súlyos titkot rejtegetett: egyszer olyan szerencsétlenül esett le a lóról, hogy a baleset következtében elvesztette a szaglását. Hiába rendezett lakomákat, egyetlen falatnak sem élvezte az ízét, és a firenzei tavasz illatát sem érezte soha.
Az indiai Srinagarban, ott, ahol – legalábbis így tartják a keletiek évszázadok óta – Jézus, vagyis Issza sírja van, egy másik sírt is találunk. Itt nyugszik Al Szajed Naszir-ud-Din, aki az Ipsissima Verbában gyűjtötte össze emlékeit. 2010-ben a hatóságok elzárták a területet a turisták elől, hogy megakadályozzák a sírok meggyalázását.
Girolamo Savonarola kivégzése előtt is sokan haltak erőszakos halált az egymással vetélkedő firenzei pártok („haragosak”, Siránkozók, köztársaságiak és Medici-pártiak) harcaiban. A gonfaloniere, Bernardo del Nero tragikus halála csak néhány héttel előzte meg a Siránkozók vezetőjeként ismert Francesco Valori meggyilkolását. Mariano da Genazzano hamarosan követte legádázabb ellenségét a másvilágra. Girolamo Tiraboschi XVIII. századi történész szerint szívbetegség végzett vele 1498 augusztusában. Még időben elérte, hogy különleges megbízottként a Maremma-vidékre küldjék, s ott ért véget az élete.
II. Bajazid szultán felvilágosult uralkodó volt. Uralma idején Isztambulban békésen éltek egymás mellett a keresztények, a zsidók és a muszlimok. Több mint háromezer zsidót fogadott be, akik a spanyolországi üldöztetés elől menekültek. Családi ügyei azonban már szövevényesebbek és sötétebbek voltak. Bajazid valószínűleg megmérgezte apját, a Hódító néven ismert II. Mohamedet, aztán a gyilkosságot ráfogta egy velencei ügynökre, akit a vádak szerint a szultán fivére, Dzsem bérelt fel. 1495-ben Dzsemet is eltették láb alól, 1512. április 25-én viszont saját fia, Szelim taszította le a trónról Bajazidot, aki egy hónappal később, május 26-án halt meg, tisztázatlan körülmények között.
Johann Burckhard mindvégig féltőn őrizte Diarium vagy Liber Notarum címen ismert könyvecskéjét, amelyet 1484-től (ebben az évben lett ceremóniamester) egészen 1505-ben bekövetkezett haláláig vezetett. Ceremóniamesteri minőségében öt pápát szolgált, az első a Della Roverék közül való IV. Sixtus volt, az utolsó pedig II. Gyula, aki ugyanebből a családból származott. Itáliában a Giovanni Burcardo nevet használta, de gyakran írta alá leveleit Argentina néven, ugyanis Strasbourgban született, ezt a várost pedig a közeli ezüstbányákról Argentoratumnak nevezték. A római Via del Sudarión lévő palotájának tornya emiatt kapta a Torre Argentina nevet. Burckhard számos titkot őrzött, ám ennek ellenére – vagy talán épp ezért – nem méreg végzett vele, hanem a gazdagok betegsége, a köszvény.
A XVI. század legrettegettebb kalóza volt, nem akadt olyan tengerparti város a Földközi-tenger mentén, amelyet ne támadott volna meg: a Rőtszakállúnak is nevezett Hájr al-Din nyolcvanéves koráig folytatta tengeri portyáit. 1546-ban halt meg vérhasban. Az Oszmán Birodalom hősének számított, 1533-ban flottaparancsnoknak nevezték ki. Fivére, Aruj Reisz, más néven Baba Ruj viszont az arab és spanyol csapatok elleni harcban vesztette életét Tlemcen (az ókori Pomaria) ostrománál. Ebben a soknemzetiségű algériai városban még ma is sok török és andalúz él.
Heraiosz több volt, mint a mai Pamír és Hindukus közti terület, Baktriana egyik törzsének vezetője: király volt, pénzt veretett, és i. sz. 30-ig uralkodott. A hatalom jelképeként kisgyerek korában egy vaslemezzel eltorzították a homlokát és a koponyáját, ettől olyan lett a feje, mintha mindig koronát viselne.
Tenzing Ong Pa tibeti láma ismertette meg Isszával a tudás rejtelmeit, az energia erejét, a gondolatszabadságot, az erkölcs és a spiritualitás egységét. Tanításait nemzedékről nemzedékre adták tovább, s még a mai kor tibeti szerzetesei sem feledkeztek meg róluk. A nyugatiak ma is csodásnak tartják a tibeti szerzetesek rendkívüli képességeit.
A sokoldalú Girolamo Fracastoro igazi el nem ismert zseni volt. Ő írta az első értekezést a szifiliszről (Syphilis sive de morbo gallico) 1521-ben, és ő jött rá, hogy az olyan ragályos betegségeket, mint a pestis, nem a csillagok állása vagy a miazmák okozzák, hanem a kórokozó baktériumok. Több pápának is ő volt az orvosa, emellett ő találta fel a távcsövet (amelyet azután Galilei valósított meg), és barátja, Kopernikusz felfedezéseire is hatással volt. Ma a Hold egyik krátere viseli a nevét.
Vannozza Cattanei egészen haláláig kitartott VI. Sándor mellett. Ekkorra már valamennyi gyermekét elvesztette, kivéve Lucreziát, aki pár hónappal élte túl. Békésen költözött át a másvilágra 1518-ban gazdag négyszeres özvegyasszonyként. Utolsó férje, Carlo Canale jeles íróember volt, azután a Nona-torony tömlöcének felügyelője lett. Canale sorsáról 1498-ig vannak feljegyzések. Néhány hónappal korábban ölték meg VI. Sándor fiát, Juant, Gandia hercegét, akinek a holttestét a torony közelében húzták ki a folyóból. Csupán véletlen egybeesés volt, de Canale számára talán végzetesnek bizonyult.
Krisztus jegyesének csúfolták Giulia Farnesét, akit Pinturicchio a pápa parancsára Szűz Máriaként festett meg az Angyalvár falain. Giulia kétszer is megözvegyült, háromszor ment férjhez, és ötvenéves korában, 1524-ben halt meg. Tíz évvel ezután szeretett testvére, Alessandro, akit még VI. Sándor nevezett ki bíborosnak, III. Pál néven pápa lett, és eltüntette a húgát ábrázoló műalkotásokat. Egy azonban megmaradt: a római Santa Pudenziana-templom mozaikján jobbról a negyedik apostol Giulia szép vonásait őrzi. Ez nem amolyan mese, mint az, hogy az Utolsó vacsora Szent Jánosa valójában nő – ahogy egy amerikai író állítja, aki azt képzeli, hogy a „Da Vinci” Leonardo vezetékneve volt.
Ferruccio de Mola és Leonora Isztambulban éltek Bajazid haláláig, és három gyermekük született. Szolgálójuk, Zebeide hozzáment egy janicsárhoz, és nem tért vissza velük Itáliába. Idővel – talán a körülményekhez alkalmazkodva – kibékültek Giovanni de’ Medicivel, de nem voltak hajlandók Rómába utazni a pápává választása alkalmából rendezett, páratlanul nagyszabású ünnepségre. Ferruccio megállapodott Girolamo Benivienivel, hogy elrejti Mirandola gróf 99 titkos tézisének eredetijét, és megbeszélték, milyen rejtjel vezeti majd el a búvóhelyhez. 2007-ben tudósok egy csoportja a csendőrség nyomrögzítőinek, sőt az egység főparancsnokának jelenlétében, az emberek tudatlanságában bízva, valamilyen banális ürüggyel felnyitotta Pico sírját, de hogy mit találtak benne, sosem fogjuk megtudni.
Miután a Vinciből való Leonardo, Ser Piero fia viszszatért Milánóba, a Sforzák mindenféle ajándékkal halmozták el. Egyetlen feltételük az volt, hogy foglalkozzon tovább a hadi eszközök tanulmányozásával és tervezésével. Ezután Cesare Borgia, X. Leó, majd Franciaországban XIII. Lajos és I. Ferenc király szolgálatában állt. Michelangelo Buonarrotival ellenséges viszonyban volt, Raffaellóra irigykedett. Egész életében az elszegényedéstől rettegett. Ebben nagy szerepet játszott legközelebbi munkatársa és szeretője, a Zoroastro néven ismert Tommaso Masini, aki megrögzött bűnöző volt, és csak mestere befolyásának és pénzének köszönhetően kerülte el a pellengért, a börtönt és a vérpadot. Leonardót 1519. május 2-án érte a halál Cloux-ban. Az amboise-i Szent Ferenc-templomban temették el, amelyet azonban a francia forradalom idején leromboltak, és Leonardo földi maradványai elvesztek. Az amboise-i kastélyban található nyughelye, amelyet számtalan látogató keres fel, csupán a turisták számára kialakított jelképes sír.
Noha a 999. A titkok titka című regényben bőségesen esett szó Giovanni Pico della Mirandoláról, azért itt is meg kell emlékeznünk róla. Olyan ő Leonardóval összevetve, mint az ókori Hellász Rómához képest: a gondolat felsőbbrendűségét hirdette a cselekvéssel szemben, és haláláig harcolt a hatalmasok iránti szervilizmus ellen. Pico della Mirandola óriási vagyonának felét könyvekre költötte, hogy az emberi és az isteni természetet tanulmányozza, és életével fizetett azért, hogy rájött: a kettő nagyon is hasonlít egymásra. Számos egybevágó tanúvallomás szerint arzénnal mérgezte meg egy ismeretlen elkövető (sokaknak állhatott érdekében, hogy elhallgattassák) 1494-ben, harmincegy éves korában. A firenzei San Marcóban temették el, sírja még ma is megtekinthető, s elgondolkodhatunk rajta, mit is jelenthet a titokzatos sírfelirat: „Caetera norunt et Tagus et Ganges forsan et antipodes”.
Hogy Jézusnak, Isszának, Yeoushának nevezzük vagy bármi másnak, nem számít. Hogy egy isten vagy egy ember fia-e, és hogy feltámadt-e harminchárom évesen, vagy öregkorában halt meg ágyban, párnák közt, vallás és hit kérdése. Tanításait, amint sok más nagy tanítóval megesett, sokan elorozták, és – hol jó, hol rossz szándékból – saját céljaiknak megfelelően torzították el eszméit. Ám rendkívüli gondolatai gyökeret vertek az emberi tudat mélyén, s még a történelem és az emberek szemfényvesztései sem árthatnak nekik.