37

Gabriele egy sötét pokrócon feküdt, és véres kezét a jobb oldalára szorította. A szemét becsukta, de úgy tűnt, nincsenek fájdalmai. Ferruccio odahajolt hozzá, és rögtön látta az arcán, hogy halálán van.

– Ki bánt el így veled?

– Ha én azt tudnám! – fintorodott el Gabriele. – De hamarosan úgyis találkozom vele a pokolban. Gyáván, hátulról szúrt le.

Ferruccio segítségével a könyökére támaszkodott. A lapockája alatt sötét folt jelezte, hol hatolt be a penge, amely teljesen átszúrta az oldalát. Nem tőr lehetett, hanem inkább a beidanának nevezett kés, melynek használatához nagy erő és ügyes kéz szükségeltetik. Tehát bérgyilkos lehetett a tettes, nem útonálló. A beidana pengéje a nyél közelében keskeny, aztán fokozatosan kiszélesedik. Kegyetlen fegyver, mert olyan roncsoló hatású, hogy mire átjárja a testet, már halálos sebet ejt. Ferruccio tudta, hogy Gabrielének nem sok ideje maradt hátra. Csak azért karolta át, hogy könnyebbé tegye számára a halált. Sokáig így maradtak, Gabriele mintha elaludt volna, Ferruccio pedig úgy vélte, bármelyik pillanatban eltávozhat, mert percről percre gyengébben szedte a levegőt. Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét, mire Ferruccio közelebb hajolt hozzá.

– Gazdám…

– Ne erőlködj, és ne nevezz így, ezerszer mondtam már.

– Vigyázzon Leonardóval… szodomita.

– Majd jól összeszorítom az ülepemet, barátom.

– Nem… amiatt. Csak ezeknek mindig titkaik vannak…

A hangja már suttogássá halkult, Ferruccio pedig a szájához tartotta a fülét, mert tudta, hogy bármelyik szava könnyen az utolsó lehet.

– Gyanakodtam rá… ma este elment… a Palazzo Sforzába, a bíboroshoz… követtem, láttam, hogy kutyákra fogadott, aztán visszajött. Akkor szúrtak meg, amikor megálltam hugyozni… háttal… micsoda rusnya vég…

– A vég mindig rusnya, Gabriele. De talán utána jön valami, ami értékessé teszi a halált.

– Hagyja, lovag. – Az őrség kapitánya Ferruccio vállára tette a kezét. – Meghalt.

Ferruccio szó nélkül eligazgatta Gabriele testét a pokrócon, lezárta a szemét, és elsimította ábrázatán azt a csodálkozó, fájdalmas kifejezést. Aztán árnyék futott át az arcán.

– Látta elmenni Leonardót, az építészt?

– Igen, hála Istennek. Lefizette az embereimet.

– Mikor utazott el?

– Talán egy órája, négylovas kocsi várta, olyan újfajta, hajtószíjas, nem sok ilyet láttam életemben. Sforza herceg címere volt rajta, hat testőr kísérte, és a bakon is ült egy fegyveres. Nem ajánlom.

– Mit?

– Hogy utánamenjen. Látom a szemén, hogy erre készül. A szolgáját meg bízza csak rám, majd én gondoskodom a temetéséről.

– Nem volt a szolgám.

– Ez csak a dicsőségére válik, lovag. Tudom, hogy maga katona, mint én, nem uraság. És mint tiszt, azt mondom magának, hallgasson rám. Menjen el, ha módja van rá, pár napja nagy itt a nyüzsgés. Új arcok, keringő hírek, elharapott szavak…

– A herceg szavatol a biztonságunkért…

– Nem őróla van szó, Colonna nem gazember, az élete árán is megtartja az adott szavát. Valami más van itt, és ha a patkányok elhagyják a hajót, ahogy az a firenzei is tette, akkor az veszélyt jelez. Hic sunt leones.

– Tehát tud latinul – mosolyodott el halványan Ferruccio –, és ezen a nyelven figyelmeztet, de mi van, ha én nem értem?

– Lapo Britonio vagyok – nyújtotta a katona a kezét, Ferruccio pedig megszorította. – Paolo de Mola unokája ne tudna latinul? Az lehetetlen. – Ferruccio úgy engedte el a kapitányt, mintha kísértetet látott volna. – Ismertem a nagyapját, sok évvel ezelőtt együtt harcoltam vele Giornicónál. A svájciak jogait védtük, Ludovico herceg és Ascanio bíboros fivére, az áruló Galeazzo ellen. Hússzoros túlerővel támadtak, alig volt fegyverünk, de a szabadságért harcoltunk, és köveket meg fatörzseket zúdítottunk rájuk, azok alatt lelték halálukat. A Sforzáknak még ma is fáj ez a vereség.

– A nagy kövek csatája… nagyapám mesélt róla néha. De azt is elmondta, hogy abban a csatában is, mint mindig, ha igaz ügyért harcolt, hozzá hasonlatos emberek voltak a bajtársai, a templomos rend túlélői.

– Becsületes ember volt, és olykor ketten lovagoltunk egy lovon, amint a hagyomány diktálta. Semel frater, semper frater, Ferruccio de Mola. Ha valakik egyszer templomos testvérek lettek, örökre azok maradnak. Maga méltó a nagyapja nevére. Emlékezzen majd meg rólam az imáiban vele együtt, ha már nem leszek. És fogadja el a tanácsomat, az ösztönöm diktálja. Azok után, ami történt, az egyetlen barátném életét is feltenném rá, akivel ma együtt hálok, és aki olykor némi vigaszt nyújt számomra.

A kapitány rácsapott az oldalán függő kard gombjára.

– Most menjen, és beszéljen a barátaival. Van egy folyosó, ahonnan le lehet jutni a pincébe, onnan meg ki tudnak menni a Carrai-kapuhoz. Azután Isten legyen magukkal.

– A mai időkben már őtőle is tartok.

*

Ada Ta azt mondta, annyi időre van szüksége a meditáláshoz, amennyi egy tyúktojásnak kell, hogy keményre főjön, de ne zöldüljön meg a sárgája. A mutató-, a középső és a hüvelykujjára támaszkodva lótuszülésbe helyezkedett. Gua Li most először látta, hogy enyhe remegés fut végig a testén, mintha fárasztaná ez a testtartás. Ez új jelenség volt. Gua Lit nemcsak az a gondolat ijesztette meg, hogy Ada Ta öregszik, hanem a szaga is, amely egy pillanatra a lehullott leveleket juttatta eszébe, amikor a mósuszillat a nedves földével vegyül össze. A változás, az átalakulás és a megújulás szaga volt, amelyet mostanáig soha nem érzett ezen az időtlen emberen.

– Nem véletlen, hogy a medve és a hal minden évben a folyónak ugyanazon a pontján találkoznak. – Ada Ta, aki időközben a hátát görbítve négykézlábra ereszkedett, úgy tett, mintha a mancsával lecsapna a zsákmányra, aztán a szájába rakná. – A hal nem ostoba, de az a sorsa, hogy biztosítsa a medve túlélését. Az sem véletlen, hogy a sokarcú Gabriele halála egybeesik a féllábú Oszmán érkezésével.

Gua Li megkönnyebbülést érzett, amikor a szerzetes visszahelyezkedett lótuszülésbe, majd anélkül, hogy a kezére támaszkodott volna, felállt.

– A föld csakrái – mutogatott – olyan sebesen áramlanak, mint a viharos szelek, amelyek messze viszik a földet megtermékenyítő magokat. A körforgásban minden részt vesz, a napból éjszaka lesz, a halálból élet, a közömbösségből szeretet. A finom, ínycsiklandó ételből is trágya lesz, ám a trágya nagyon is szükséges ahhoz, hogy ízletes gyümölcsöket termesszünk.

– Ada Ta… – szólt közbe Gua Li.

– Igen, lányom, igazad van. A hosszú élet a gondolatmeneteimet is hosszabbá tette, pedig tudhatnám, hogy egyre kevesebb időm van. Olyan vagyok, akár a levegőbe hajított kő, amely lassan lendületét veszti, és aztán villámsebesen zuhan a földre.

– Ada Ta! – szólt rá ismét Gua Li. – Kérlek, mondd meg, mire gondoltál.

– Nagyon egyszerű. Issza könyve és a te elbeszélésed új méz lett volna, amelyből egy új méhkirálynő táplálkozik, de nyilvánvaló, hogy a torkos medvék úgy döntöttek, elosztják egymás közt.

– És ez mit jelent? – kérdezte Ferruccio. – Mit javasolsz?

– Az őrség kapitánya olyan bölcs, mint egy vén elefánt. Te és Gua Li Oszmánnal mentek. Olvastam a szívében, sokat kell még beszélnie, és sokat kell még hallgatnia. Az ő kikötőjében biztonságban lesz a hajótok.

– És te?

– Nekem, lányom, valahogyan el kell dugnom a mézet, és egymás ellen kell fordítanom a két medvét.

– Erről szó sem lehet! Nem akarom, hogy itt legyél, amíg a medvék a mézet keresik.

– Ha a méh beledöfi a fullánkját a medve szemébe, megnyeri a csatát.

– De ha elveszti a fullánkját, belepusztul.

– A bölcs Szun Ce mindig azt mondta, néha el kell veszteni a csatát, ha meg akarjuk nyerni a háborút.

– Meg azt is mondta, hogy a legjobb csata az, amit harc nélkül nyerünk meg, mint az életben.

– Az ég szerelmére!

Ferruccio emelt hangon és magasba tartott kézzel kérte őket, hogy hagyják abba.

– Én nem maradok itt, de nem is megyek el Oszmánnal. Visszatérek Firenzébe, és valaki majd segít, hogy élve vagy holtan, de megtaláljam Leonorát.

Ada Ta odament hozzá, és könnyedén a vállára tette a kezét.

– Megértem a kívánságodat, mindannyian ezt akarjuk. De a hegy tetejére felvezető út nem egyenes, hanem kanyargós.

Amit Ferruccio simogatásnak hitt, erős szorítássá változott, őt pedig hirtelen zsibbadás fogta el. Nem maradt ideje, hogy bármit tegyen. Utoljára azt érzékelte, hogy Ada Ta karjába hanyatlik.

– Mit tettél vele?

Gua Li odaszaladt Ferruccióhoz, és két keze közé fogta, majd a melléhez szorította a fejét. Ada Ta rámosolygott.

– Semmi rosszat, lányom, csak azt, amit veled is szoktam tenni, ha nem tudsz aludni. Most gyorsan fogj egy kevés mákot, melegítsd meg, és tartsd az orrához, hogy belélegezze. Ma este magatokkal viszitek. Három napig ismételd meg a kezelést, de többször ne. Addigra megjövök, vagy ha mégsem, engedd ki a madarat a kalickából, és repüljetek el vele együtt. Oszmán?

– Insallah…

– Igen, pontosan. Ha Isten is így akarja.

Aznap este egy öregember, egy sánta férfi meg egy nő lopózott ki a Palazzo Colonna egyik oldalsó ajtaján, majd a kanyargós sikátorokon keresztül elértek egy valaha jobb napokat látott épülethez. Az északra néző homlokzatot benőtte a borostyán, bár az ágak hálója csak szilárdabbá tette a falat. A két férfi egy összecsavart szőnyeget cipelt.

– Nem vagyok már olyan jó erőben, mint régen. – Britonio kapitány letette a földre a szőnyeget. – Igaza van Girolamo fiam anyjának: se az ágyban nem érek semmit, se azon kívül.

– Még utoljára szedjük össze magunkat – mondta Oszmán, és ismét a vállára vette a terhet. – Három emelet.

Ám ekkor léptek zaja hallatszott, és a sarkon őrjárat tűnt fel: négy alabárdos meg a parancsnokuk, aki azonnal kirántotta a kardját, mihelyt meglátta a csoportot.

– Állj! – parancsolt rájuk. – Kik vagytok és mit cipeltek?

– Jóságos Istenem! – kiáltott fel Gua Li. – Imáim meghallgattattak.

– Az imádkozáshoz túl késő van, vagy éppen túl korán, asszony – folytatta a másik. – Lefogadom tíz lírába, hogy ebben a szőnyegben egy meggyilkolt ember teste van. Mutassátok!

– Maga valóságos látnok – mondta a nő –, és igaza van. Kérlek, barátaim, mutassátok meg a holttestet a kapitány úrnak.

Britonio és Oszmán összenéztek: lehet, hogy az ijedség megzavarta Gua Li agyát? Mindketten tudták, hogy a félelem olykor a legnemesebb lelket is gyávaságra készteti. Mindazonáltal öt fegyveressel szemben úgysem tehettek semmit. Letették hát a szőnyeget a földre, és amikor elkezdték széttekerni, egy vérfoltos vászoncsíkokkal bekötött arcú férfi teste gurult ki belőle. Az őrjárat parancsnoka hátrahőkölt.

– Mi ez?

– Az, amit mondott. – Gua Li közelebb lépett hozzá, mire a kapitány még hátrébb húzódott. – A halott, akit a lepra gyilkolt meg. Kérem, segítsen felvinni ezen a meredek lépcsőn, és az Úr meghálálja fáradozásait.

– Ne közelíts, asszony! Meg ti se, azzal a leprással. – Az alabárdosok óvatosságból keresztbe tették a fegyvereiket. – Az ördög vigye el, és titeket is, átkozottak!

Az őrjárat tagjai szorosan egymáshoz tapadva hátrálni kezdtek, aztán befordultak a sarkon, és futásnak eredtek. Egy darabig még visszhangzott lépteik zaja, majd csönd ereszkedett a sikátorra. A két férfi ekkor ismét felemelte a terhet. A lépcső tetejére érve Oszmán, aki már teljesen kifulladt és minden tagja fájt, előhúzott egy nagy vaskulcsot, és kinyitotta vele az ajtót. Gua Li összerezzent, mert a halál szaga csapta meg az orrát. Kezét a szája elé szorította, nehogy elhányja magát. Még Britonio is elfintorodott. Ő nagyon is jól ismerte ezt a bűzt.

– Miféle dögök rothadnak itt? – kérdezte haragosan.

– Patkányok – felelte Oszmán vonakodva –, de mindet elégettem, az élőket is meg a döglötteket is.

A kapitány nem kérdezett többet. Beléptek, és letették a szőnyeget egy ágyra. Gua Li megkérte őket, hogy húzódjanak félre, hadd vegye le a kötést Ferruccióról. Elnézte a mák gőzétől zsibbadt álomba merült arcot, a sötét hajat, amelybe itt-ott néhány ősz hajszál vegyült, a fekete szakállat, benne egy-két vöröses szállal, az erős járomcsontot, a büszke ajkat és az orrot, amely annyira egyenes és vékony volt, hogy szinte nőiesnek hatott. A lány Ferruccio barátjára gondolt, Mirandolára, akiről oly sokat ábrándozott kiskorában. Gua Li biztos volt benne, hogy amikor a két férfi kilovagolt valamelyik vásárba vagy piacra, nem akadt olyan nő, aki ne csodálattal nézett volna rájuk, és ne irigyelte volna azokat az asszonyokat, akik odahaza türelmetlenül várják őket.

Ujjával végigcirógatta Ferruccio arcát, aztán elpirult, mert a férfi motyogott valamit, amit akár szerelmes kedveskedésnek is lehetett érteni. De hiszen álmodik, ez egész biztos – és akkor miért ne ajándékozná meg egy örömteli pillanattal, azzal a teljes boldogsággal, amelyet talán csak álmunkban kaphatunk meg? Addig folytatta a simogatást, míg észre nem vette, hogy már nem a gróf emlékétől dobog oly hevesen a szíve, hanem attól az érzéstől, hogy megérinti Ferruccio arcát, és örömet szerez neki.

Elbúcsúzott Britoniótól, aki távozás előtt békejelet váltott Oszmánnal, noha más körülmények között ellenségként néztek volna szembe egymással, és parancsnokaik egyetlen intésére készek lettek volna megölni a másikat. Gua Li ezután a konyhába ment, és kisöpörte a tűzhelyből a hamut, amelyben apró csontokat és szögeket látott. Nem volt alkalmas a pillanat, hogy kérdezősködni kezdjen. Úgy döntött, majd később faggatja ki Oszmánt. Most iparkodnia kell, mert Ferrucciónak nem szabad magához térnie.

Összeszedett egy kevés szalmát, fészket készített belőle, és a kovakövet a tűzcsiholón végighúzva meggyújtotta. Aztán rakott rá még a szalmából, és ajkát csücsörítve addig fújta, míg lángra nem lobbant. Fahasábokat és deszkákat tett köré, majd az egyik sarokban talált vászoncsíkokat is a tűzbe dobta. Egy kisebb fazekat akasztott a csigára, elkészítette a mákfőzetet, és amikor felforrt, az orra és szája elé kendőt kötve odavitte Ferruccióhoz, és megvárta, míg a férfi belélegzi a gőzét. Most pár óráig megint békésen fog aludni. Gua Li ezután szárított halat és gombát őrölt egy mozsárban, majd hozzáadta a lisztet, amit egy dagasztóteknőben talált. Ada Ta mindig azt mondja, hogy a testi munka elűzi a rossz gondolatokat, és igaza van.

Oszmán időközben imádkozni kezdett. Ugyanazon a szőnyegen térdepelt, amelyben Ferrucciót hozták ide. Elérkezett a napi öt ima közül az első ideje, úgyhogy most próbálta megtalálni a kiblát, Mekka irányát, de hiába. Mindegy, Isten azért értékelni fogja az erőfeszítését. Ám amikor kimondta a szent invokációt: la ilaha illallah, vagyis nincs más Isten, mint Allah, azt kérdezte magától, valóban imádkozik-e. Biztos, hogy nem ahhoz az Istenhez imádkozik, aki azt parancsolta neki, hogy öljön, és nem is ahhoz, aki a hetvenkét szüzet ígérte neki. Pontosabban az Isten ugyanaz, de korábban eltitkolták előle a valódi természetét, másmilyennek írták le. Ők követték el tehát a haramot, a tiltott dolgot, nem pedig ő, azzal, hogy egy meghatározhatatlan lényhez imádkozik – márpedig ez a lény minden elmormolt szóval egyre jobban hasonlított arra a Jézusra, aki Gua Li elbeszéléséből bontakozott ki előtte. Ájtatosan befejezte a reggeli salatot, majd bement a konyhába, és némán figyelte a sürgő-forgó Gua Lit. Amikor a lepény elkészült, a nő Oszmán felé fordult, mindketten leültek, és Gua Li folytatta a történetet.