50

1498 MÁRCIUSA

Mariano da Genazzano testvér meghallotta az idők szavát. A fivére megengedte neki, hogy kapcsolatba lépjen Savonarolával, és ily módon megmentse azt a nőt, akihez a rettegett domonkos barát nyilvánvalóan ragaszkodik valami ismeretlen okból. Marcello halála megkímélte attól, hogy számot kelljen adnia a Medicieknek erről az árulásról – ő már mindkettejük helyett megfizetett az engedetlenségükért. Marianónak tehát egyfelől volt egy titka, amely jól jöhetett volna, ha valamiféle alkura kerül sor, másfelől viszont biztos volt benne, hogy senki sem fog beszélni, hacsak nem maga Leonora, akit egyébként még sajnált is egy kissé. Ha majd eljön az ideje, ártalmatlanná teszi a nőt, amint hivatása követeli. Hiszen nem azt írja-e Szent Ágoston, hogy „az asszonyi állat nem kitartó és nem is állhatatos: gonoszság lakozik benne, meg akarja alázni a férjét, ő a forrása minden viszálynak és háborúságnak, és ő az útja valamennyi bűnnek”?

Elérkezett a cselekvés ideje, többet nem kívánhat Istentől. Mariano nem volt híján az ékesszólásnak, és a pápai fenyegetés – amely, minő véletlen, pontosan megfelelt Giovanni de’ Medici bíboros érdekeinek – ötletet adott neki, hogyan teremthetne fényesebb jövőt a maga számára. Ha Rómában elismerik az érdemeit, összejöhet valami zsíros javadalom, egy apáti vagy akár egy püspöki cím is. Így hát miközben Firenze azon emésztette magát, feláldozza-e Savonarolát, akinek pedig nincs más bűne, mint az, hogy az isteni igazságszolgáltatást az e világi érdekek fölébe helyezte, Mariano testvér nekiállt olajat önteni a tűzre.

Szavai kedvező fogadtatásra leltek: Savonarola bűneit hallva az emberek máris elfogadhatóbbnak érezték az elkerülhetetlen ítéletet. Mariano testvér lángoló prédikációiban a legkülönbözőbb vétkekkel vádolta meg a barátot, a gőgtől – amely közismert volt – az eretnekségig. Hamis prófétának nevezte – hiszen maga a pápa is kiátkozta –, sőt még arra is célozgatott, hogy az uzsora és a szodómia sem idegen tőle. Szónoki hevületének köszönhetően a szűk Santo Michele all’Orto- és Santo Piero in Schiaraggio-templom után az új, tágas Santa Crocéba is eljutott, ahol több mint ezer polgár sereglett össze, hogy meghallgassa. Az egyre gyérebb számú „siránkozók” persze távol maradtak, és csak gondolatban esküdtek bosszút ellene.

Így ment ez, amíg csak Francesco di Puglia testvér, aki Marianóval felváltva prédikált a Santa Crocéban, tovább nem lépett, és nyíltan istenítéletre nem hívta a domonkos szerzetest.

– Én biztosan nem élem túl – emelte égnek összekulcsolt kezét –, de a keresztényi szeretet arra kötelez, hogy áldozzam fel az életemet, ha ezáltal megszabadíthatom az egyházat egy eretnektől, aki már eddig is sok-sok lelket vezetett az örök kárhozatba.

Savonarola másnap értesült a kihívásról, ám ekkor már nem lehetett lecsillapítani a kedélyeket. Az isteni szellemmel eltelt pesciai Domenico Buonvicini, a barát lelkes követője időközben kihirdette a népnek, hogy az Úr, ha akarja, világosan értelmezhető csodás jelekkel mutatja majd meg, melyik oldalon áll.

Francesco testvért ez váratlanul érte: az istenítélet csak provokáció akart lenni, olyasmi, amit nyomatékosításként kiált világgá az ember az emelvényről. Máskor is előfordult már, hogy arra kérte a Mindenhatót, sújtsa villámával ott helyben a szószéken, s minden jelenlévő várakozóan bámult felfelé. Ám ezúttal a hívek komolyan vették a dolgot, már előre élvezték a jelenetet, így hát nem fújhatott visszavonulót.

A római káptalantól egy ferences érkezett a pápa küldötteként, és kijelentette, hogy a kesztyűt Savonarolának magának kell felvennie. Ám mivel a barát nem jelentkezett, Buonvicini pedig ragaszkodott a kihíváshoz, találtak egy harmadik résztvevőt, egy Giuliano Rondelli nevű firenzei minoritát, egy szerény ferencest, aki belekeveredett a dologba. A városi kancellár előásta a régi könyvekből a tűzpróba szabályait, majd aláírták a szerződést Ceccone jegyző előtt, aki arról vált híressé, hogy nemrégiben csípős hangú gúnyverseket fabrikált Savonarola ellen, az egyikben példának okáért arra biztatta, hogy sültek és rántották között hajózzon.

Ezek után két láb szélesen és nyolcvan láb hosszan füstölgő parazsat terítettek le. Buonvicinit levetkőztették, mert attól féltek, hogy a csuhájában valami varázserejű alkalmatosságot rejteget, ami segítheti a próba kiállásában. Az új ruhába öltöztetett domonkos ezután a tömeg üvöltése közepette a szakramentummal a kezében elindult az izzó szén felé. A ferencesek tiltakozni kezdtek, mondván, hogy ha a szent ostya megégne, abból hatalmas botrány kerekedne, és ez szentséggyalázás. Buonvicini cserében azt követelte, hogy ellenfele tegye le a fakeresztet, a tömeg pedig hangos morajjal fogadta az újabb időhúzást. Addig egyezkedtek, míg egy heves zápor ki nem oltotta a parazsat. Aznap tehát már semmi sem történt, a csőcselék legnagyobb bánatára, amely azzal vigasztalódott, hogy jól megverte a Siránkozók közé tartozó, fegyvertelen Francesco Valorit.

Más kerületekben is kitört a csetepaté, az egyik helyen meg is halt egy pék, akit barna csuhája és csuklyája miatt szerzetesnek néztek. A Bargello őrei válogatás nélkül osztogatták a csapásokat ide is, oda is, és sok ház maradt kapu nélkül.

A Santo Niccolò-torony alatti kapun ily módon észrevétlenül gurulhatott ki egy kocsi, amelyet egyetlen izmos ló húzott. Egyszerű, egytengelyes jármű volt, sötét bőrtetővel. A bakon két férfi ült, odabent pedig három nő meg egy csecsemő, akit meleg takarókba csavartak, és nádból font bölcsőbe fektettek. Amikor a Via Bolognese emelkedni kezdett Fiesole felé, és a torony már egészen kicsinek látszott, Ferruccio levette a csuklyáját.

– A classei kikötő ötnapi útra van innen.

– Hat – felelte Oszmán egyenesen maga elé nézve. – Nehéz a kocsi.

– Igaz, ketten hamarabb odaértetek volna. Neked köszönhetem, hogy megmentetted a családom életét – hadarta Ferruccio.

– Senki nem tartozik hálával Oszmánnak – fordult felé a török. – Mindent Gua Linek köszönhettek.

Oszmán megrántotta a gyeplőt, mire a kis termetű, erős ló megrázta a fejét, de azért gyorsabban kezdte szedni a lábát. Ferruccio nem szólt, csak hátrafordult. Zebeide ringatta a kisfiút, a másik két nő pedig éppen nevetett valamin. Szerette volna magához ölelni Leonorát, a karjába venni a fiát, aztán odaadni az asszonynak, hogy tegye a mellére, és kiélvezni a családi kör bensőségességét. Ehelyett magányosnak érezte magát, el is kapta a tekintetét, mert miközben a két nő barátsága egyre szorosabb lett, őrá minden mérfölddel egyre súlyosabban nehezedett a megcsalás bűne. Ez az a bűn, amiről olyan gyakran beszélt a barát? De nincs olyan Isten, aki megszabadíthatná ettől a tehertől, talán csak Leonora, a benne rejtőző Istenanya, aki szeretetből mindent megbocsát, meggyógyít, megszabadít. Nem ítélkezik, nem gerjeszti haragra a bűnbánat, amely már önmagában a legsúlyosabb ítélet – hiszen ő is attól tart a lelke mélyén, hogy mindent elveszített, még akkor is, ha Leonora sosem tudja meg, mi történt.

Vaglia határában megálltak egy postaállomáson. A helybéli szerzetesek vendégül látták őket az apátságban. Azután a Marradi nevű városka következett, ahol a bencések fogadták be őket. Brisighellában Gua Li bejelentette, hogy nem érzi jól magát, ezért két napig kellett időzniük egy fogadóban, melynek zsidó tulajdonosa hosszasan vitatta meg Oszmánnal azt a kérdést, hogy szabad-e a férfiembernek idegen nő kezét megérintenie. Egyébként végül arra jutottak, hogy ha nem rokonok, és nem is az áhítat jeléről van szó, akkor jobb, ha a férfi nem ragadtatja magát ilyen gesztusra.

Amikor Leonora hársfavirágból és körömvirágból készült gyógyteát vitt Gua Linek, Ferruccio megállította egy szóra.

– Most rajtam a sor, hogy segítsek neki – mondta az asszony mosolyogva, majd a férje hálás tekintete láttán letette a csészét a lépcsőre, megsimogatta Ferruccio arcát, aztán továbbment.

A mocsarak látványa azt jelezte, hogy immár az Este család uralma alatt álló hercegségben járnak. A zuhogó esőben, amely alaposan próbára tette a bőrtetőt, a hetedik napon érkeztek meg a classei kikötőbe.

A vízen karcsú vitorlások és széles halászhajók ringatóztak, mellettük a lapos fenekű folyami dereglyék, amelyekkel a kereskedők szállították árujukat a csatornákon. De vasárnap volt, ezért a kihalt rakparton csak néhány hálójavító dolgozott. A kikötő fölött sirályok rikoltoztak, és olykor egy magányos kormorán repült el. A társaság két éjszakán át együtt aludt, a férfiak felváltva őrködtek. Ferruccio most először pihenhetett néhány órát Leonora mellett, ám amikor végre átkarolta a feleségét, és lehunyta a szemét, Oszmán máris felkeltette, mert eljött a váltás ideje.

A harmadik napon a török rámutatott a ködben egy hosszú árbocos, vörös vitorlákkal felszerelt hajóra.

– Az ott Hájr al-Din chebecje.

Oszmán bemászott egy csónak zárt tartályába, amelybe a halakat szokták dobálni, hogy ne ugráljanak vissza a vízbe. Kényelmetlen helye volt, de nemigen láthatták. Ferruccio figyelte, ahogy a török vékony evezővel hajtja a csónakot, amely angolnaként siklik a nagyobb hajók között, míg el nem tűnik a tengerillatú ködben.

– Aruj azt mondta, hogy többé semmivel sem tartozik neked, sánta.

– Így van, Rőtszakállú, rendeztük a számlát.

– Csak anyám hív így, meg az ellenségeim.

– Nem vagyok az anyád, de az ellenséged sem. Vigyél el minket Isztambulba, és többé nem látsz.

A Rőtszakállú két matrózának segítségével Oszmán eladta a lovat tizenkét ezüstért, a kocsit meg háromért egy velencei kereskedőnek, aki eredetileg tíz ezüstöt kínált a kettőért összesen. Amikor a csónakot felhúzták a hajó fedélzetére, Hájr al-Din Oszmánra szegezte az ujját.

– Átkozott áruló! Aruj azt mondta, ketten vagytok, nem öten. Azt a boszorkányt pedig nem tűröm meg a hajómon.

– A többiekért fizetek, a nőn pedig, akit te boszorkánynak nevezel – suttogta a férfi fülébe, és Gua Lire mutatott –, Allah áldása van, mert most már Fatima nevét viseli, azét, aki elválasztja a csecsemőket. A Szunnában megíratott, hogy amikor a Próféta, béke és áldás szálljon rá, Medinába érkezett, találkozott egy emberrel, akinek tíz gyereke volt, és amikor ez az ember látta, hogyan játszik velük a Próféta, elszomorodott, mert ő bizony sosem ölelte meg őket. Mire Mohamed, dicsőség az ő cselekedeteinek, azt felelte neki, hogy aki szereti a gyerekeket és gondjukat viseli, azon Allah áldása van. Kapsz egy forintot, hogy elvidd azt is, akit nem látsz, Bajazid pedig további százat ad majd neked.

Hájr al-Din vállat vont.

– A fivérem küldött hozzám, úgyhogy most már ő is az adósom. Ez pedig megrövidíti az életemet. Minden adós a hitelezője halálát kívánja, és szerintem ezalól Aruj sem kivétel.

– A fivéred szeret téged, amint a törvény rendeli, akármilyen vagy is. A Szunnában megíratott…

– Hogy ne bosszantsd fel azt, aki vendégül lát. Menj velük, Oszmán, és gondoskodj róla, hogy csak akkor jöjjenek elő, amikor az égen megjelennek a csillagok.

Kelet felől már előretörtek az este árnyai, amikor a hajó jobb oldalán felemelkedett, a bal oldalán pedig a vízbe merült a tizenkét evező. A chebec úgy fordult meg, mint egy könnyű táncot lejtő dáma, az ormányárboc elsiklott a hajóhíd fölött, amelyhez két lapos fenekű dereglye volt kikötve, és a nyílt tenger felé fordult. Kibontották a sudárvitorlákat, aztán a főárbocról is leereszkedett a három latin vitorla, és az evezőkre már nem is volt szükség, mert a szél hajtani kezdte a hajót.

Hájr al-Din a hajó farában állt a kormányos mellett, és nyugat felé nézett, ahol sötét felhők tornyosultak az égen. Kedvére volt a látvány. Majd úgy tesz, mint a nyúl, ha a kutyák kergetik, és ha Allah négy napon belül megsegíti, akkor hálát ad neki a nagy aranymecsetben.

Gua Li már csaknem olyan bizalmasan beszélt Oszmánnal, mint egykor Ada Tával. A szerzetes éjszakánként újra megjelent álmában, és vigasztaló szavakat mondott. Gua Li egy takarót akasztott az árnyékszék elé, és amikor senki sem látta, felhúzta a száriját. Az olajlámpás fényében csodálattal nézte, hogyan gömbölyödik a hasa. Meg is simogatta, aztán csöndesen elnevette magát, mert az ilyen mozdulatok korábban segítették az emésztését, amely mostanában sok gondot okozott neki.

Amikor kilépett, azt látta, hogy a félhomályban megvillan egy szempár. Egész illatfergeteg csapta meg az orrát, mintha a jelenlévők energiája egyenesen felé irányulna. De a szaglása mostanra összezavarodott, talán már a fogantatás napjától kezdve. A teste mással volt elfoglalva. Mindazonáltal mintha Leonora lágy citromfű-, Zebeide nyers levendula- és Ferruccio mandulaillatát érezte volna. A manduláét, amely édes és keserű egyszerre, amelynek megkeményedik a héja, ahogy érik, de végül hagyja, hogy feltörjék, és odaadja magát annak, aki elfogyasztja. Gua Li örömöt és szomorúságot, tiszteletet és hálát érzett, ha Ferruccióra pillantott; de a szerelemnek vannak titkai, amelyeket ő nem ismer. Jobban aggasztotta az Oszmán körül keringő, enyhe tömjénszag, a búcsú illata, bár tudta, hogy a sánta férfi szíve éppoly tiszta, mint Leonora kisfiának mosolya. A gyereknek hivatalosan még mindig nem volt neve, de Paolónak szólították, az apja egyik őse után. Ő volt az egyetlen, akiből semmiféle illat nem áradt – vagy talán csak én nem érzem, gondolta Gua Li.

– Be kell fejezned az elbeszélésedet – fogta meg a kezét Leonora. – Persze, csak ha nem fáraszt, húgocskám. Szeretnénk hallani, mi történik Jézussal és a szeretteivel. A hóhéraira viszont nem vagyunk kíváncsiak, én legalábbis biztosan nem. Szinte félek meghallgatni, mégis érdekel. Ismerem a történetet, amelyet évszázadok óta tálalnak elénk, de a te elbeszélésedben az egyszerűség logikáját látom. Mesélj, Gua Li.

Akkor is ilyen voltál, amikor még nem voltál anya, Leonora? Vagy az átváltozás olyan mélyreható, hogy a lelket is átformálja? Bizonyára van valami hajlam, egy másik Anyától származó abszolút természet, amely örök, mint az élet körforgása, és túlmutat az egyes ember életén. Gua Li homlokon csókolta Leonorát, leült, és nekidőlt egy párnának, amelyet Oszmán csent el Hájr al-Dintől.

– Már elmeséltem nektek, hogyan vezették fel Jézust a Koponya-hegy tetejére, és hogyan kellett a vállán cipelnie kivégzésének eszközét. Arról is beszéltem, hogyan ütötte meg Caius Cassius, aki nem akarta megölni, csak azt szerette volna, hogy a Szanhedrin tagjai halottnak higgyék, és ne törjék el a lábát. A római tiszt aznap este fűszeres borral leitatta a katonáit, és megengedte, hogy nők és férfiak egy csoportja elvigye Jézus testét. Amikor távoztak, kiürítette az amforát, és várta, hogy beteljesüljön a sorsa. Innentől a történet egyszerre lesz vidám és szomorú, váratlan események következnek be, s nem mindig győz a jó és a szeretet.

– Mint ahogy az életben is így van – mondta Ferruccio, aki pedig jó ideje nem szólt már Gua Lihez. – A sors mindig tartogat meglepetéseket, hol jókat, hol rosszakat. Amikor úgy érzi az ember, hogy duzzad az erőtől, ráküld egy váratlan betegséget, amikor pedig már-már elsodor minket a vihar, egyszerre kiderül az ég.

Leonora a két keze közé fogta Ferruccio arcát, és úgy megszorította, hogy szinte fájt. A szavak úgy törtek ki a szájából, mint a rég eltömődött forrás vize.

– És amikor a feleséged üzenetet küld neked a fogságból, és a sorok között elárulja, hol keresd, te viszont csak a szavakat látod, és nem gondolkozol el rajta, miért is fogalmaz ilyen nyakatekerten? Itt szó sincs a sorsról. – Leonora felsóhajtott. – Te vagy a mindenem, de hát akkor is csak férfi vagy.

Ferruccio szeme réssé szűkült, miközben az emlékezetébe idézte azt a néhány mondatot. Ő csak annyit értett belőle, hogy a felesége él, a többit észre sem vette, bár feltűnt neki, hogy a megfogalmazás nem vall Leonorára. Szóra nyitotta a száját, hogy magyarázkodjon és bocsánatot kérjen, de Leonora csak a fejét rázta, aztán Ferruccio szájára nyomta az ujját, s várta, hogy Gua Li – talán utoljára – folytassa a történetét. Ha a délnyugati szél nem kap erőre, és egyetlen velencei gálya sem áll lesben a görög szigetek között, holnapra elérnek az Aranyszarv-öblöt lezáró lánchoz.