25

RÓMA, 1497. AUGUSZTUS 5.

Sötét vérpatak folyt a nő hüvelyéből. Lucrezia Borgia sápadtan, izzadtan hallgatta azt, ami az ő füleinek káromkodás volt: a szűnni nem akaró fohászkodást Jézushoz, a Szűzanyához, az irgalmas Istenhez, akit ő soha nem ismert, és legfőképpen Szent Domonkoshoz, ő alapította ugyanis a rendet, amelynek Lucrezia – éjszakai portyázásaitól eltekintve – immár több mint egy hónapja a vendége volt. Talán észrevétlenül megitattak vele valami petrezselyemből, anyarozsból, fűzfalevélből, lóheréből vagy más egyébből kotyvasztott főzetet. Lucrezia a magzatelhajtás minden módszerét ismerte, de ezúttal nem az ő keze volt a dologban. Talán a sors intézte így, vagy még inkább olyan valaki, akinek Juan halálában is része volt.

Pedig akarta ezt a gyereket, mert bárki nemzette is, talán királlyá koronázták volna mint Lucrezia apjának vagy bátyjának utódát. Cesarénak is meg az apjának is azt mondta volna, hogy tőle van a gyerek, de persze Pedróé is lehet. Mindenesetre őbelőle előbb-utóbb anyakirálynő lett volna.

De most már úgyis mindegy. Odavesztek a jövőről szőtt álmok. Most már csak életben kell maradnia, és ez így is lesz, bármennyire nem szeretnék ezek az égiekhez fohászkodó siratóasszonyok, sőt bármennyire nem szeretnék maguk az égiek.

Ekkor beviharzott az apátnő, mint egy fúria, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Mi történt?

A gyógyfüves nővér egy véres vászoncsomóra mutatott, és a fejét csóválta.

– Mit adott neki?

– Meleg szőlőindafőzetet, tisztelendő anyám, ez az előírás…

– Szamárság – sziszegte az apátnő. – Attól csak erősebb lesz a vérzés. Hozzon hideg vízbe mártott rongyokat, és borogassa. És adjon neki édesköményteát.

– De még túl korán van, tisztelendő anyám.

– Mihez? Hogy meghaljon?

– Úgy értettem, hogy ilyenkor még nem terem az édeskömény.

– Ne beszéljen ostobaságokat, küldjön el valakit a piacra, van ott minden, csak meg kell fizetni.

A nővér meghajolt, de az apátnő már feltűrte a ruhája ujját, és Lucrezia felé indult. Épp akkor rántotta le róla a lepedőt, amikor egy újabb vérfolyam ömlött a lószőr matracra. Az apátnő határozottan rányomta három ujját Lucrezia szemérmének jobb oldalára. A többi apáca a szája elé kapta a kezét, volt, aki a fal felé fordította a fejét. Az apátnő hosszú ideig mozdulatlan maradt, még azután is Lucrezia ágyékára szegezte a tekintetét, hogy meghozták a hideg borogatást. Addig fokozta a nyomást, amíg meg nem látta, hogy a nő végignyalja kicserepesedett ajkát, és kissé kipirosodik az arca.

– Bátorság, kislányom – suttogta –, szorítsd ökölbe a kezed.

– Candida anya… nem én voltam…

– Tudom, de majd kiderítem, ki tette.

– Isten volt az, tisztelendő anyám, vagy valaki, aki nagyon közel áll hozzá.

Az apátnő megtörölte Lucrezia ajkát egy tiszta rongygyal, aztán egy üvegcséből néhány cseppet csöpögtetett rá. Lucrezia ösztönösen lenyalta a folyadékot.

– Bízz bennem, és igyál, erőt ad. Balzsamecet, Beatrice kuzinom küldte Mantovából, mindennap elfogyasztok belőle három cseppet. Érzed, milyen jó ez a savanykás íz? Ez vért csinál. És lesznek még gyermekeid, megmondta a Szűzanya, Szent Lukács festményéről, csak higgy benne, leányom.

Lucrezia megkóstolta a nektárt, amely végigfolyt a torkán, és kipárolgása eljutott az orráig. Amikor az apátnő a homlokára tette a kezét, lehunyta a szemét. Még mindig forró volt a homloka. Candida anya az ajkába harapott. Biztosan tudta, hogy Szent Lukács ikonja beszélt hozzá, de attól félt, hogy talán nem jól értette a szavait. Amikor látta, hogy a keresztlánya elaludt, halkan megparancsolta, hogy borogassák tovább a hasát meg a homlokát. Aztán felvette fehér köpenyét, és a közeli bazilikába indult. Értesítenie kell a történtekről valakit, aki talán már amúgy is tud mindent, sőt épp ezt a hírt várja.

*

VI. Sándorról csak úgy dőlt a verejték. Nem is annyira a hőség izzasztotta meg, mint inkább a két levél, amelyek felbontva hevertek az íróasztalán.

– Nem érdekes, csak egy kis kellemetlenség, elég, ha távol tartjuk magunkat a szóban forgó váraktól.

– A pestis alattomos ellenség, nem lehet megfékezni, Cesare. A szél sodorja magával a ragály miazmáit. Amikor megérzed, hogy a hátadba fúj, már késő, rothadt hús vagy csupán, semmi más.

– Mi biztonságban vagyunk, a nép körében meg nem is baj, ha elterjed a kór. Mi majd kenyeret adunk nekik és imádságot, méghozzá olcsón. Szeretni és félni fognak minket, apám, és így még könnyebb lesz elnyerni a koronánkat.

– Nem érted. Te nem ismered a történelmet, csak harcolni tudsz, bár Deo gratias, azt legalább jól csinálod. Nem tudod, hogy a múlt században Isztambulban tízből egy ember maradt csak életben, Rómában és Firenzében pedig még annyi sem. Európa udvaraiban, városaiban és falvaiban a pestis úgy kaszálta le az embereket, mint a földműves az érett gabonát. Ráadásul ez a véres förgeteg, ez az istencsapása minden emberi tevékenységet megszakaszt, eltépi a bennünk lakozó vadállat láncait, és kitárja a pokol kapuit, borzalmakat és önnön kegyetlen törvényeit hozván a földre.

– Már-már úgy beszélsz, apám, mint egy pap – tréfálkozott Cesare. – Akár Savonarolával is megmérkőzhetnél. De nem engem kell megijesztened.

– Én magam ijedtem meg. Amikor a pestis terjedni kezd, az emberek két csoportra oszlanak: a farkasokra és a bárányokra. Az utóbbiak Isten kegyelmébe ajánlják magukat, és rémült nyájként rohannak a szakadék felé. Az előbbiek viszont harapni kezdenek, igyekeznek hasznot húzni a helyzetből.

– A mi címerünkben bika áll, és a bika szarva hegyesebb, mint a farkasok agyara.

Sándor magasba emelt karral, ökölbe szorított kézzel pattant fel, a hátratolt karosszék úgy zörgött, mint a csontok. Cesare hátrahőkölt, meglepte apja dühe.

– Ez egy láncolat, Cesare – zihálta Sándor. – Ha meghalnak a parasztok, nincs, aki megművelje a földet, a munkaerő egyre kevesebb és egyre drágább. A kóbor kutyák mind népesebb és éhesebb falkái felfalják a magukra maradt nyájakat. Nincs elég élelem, a pénz napról napra értékét veszti, és hiába maradt az embernek még valamije, amit eladhat, a többieknek nincs pénzük, hogy megvegyék. A hatalom meginog, kevés a poroszló, a tömlöcökben a rabok egymást falják fel, hogy életben maradjanak. Kétségbeesett emberek bandákba verődve rabolnak, nőket becstelenítenek meg, mert tudják, hogy úgysem bünteti meg őket soha senki, és nyomorúságos életük bármelyik napja az utolsó lehet. Minden reggel úgy ébred az ember, hogy csodálkozik, amiért még mindig él. A káosz és a rettegés uralkodik a világban.

Cesare gúnyos tapssal fogadta apja beszédét, aztán mutatóujját elhúzta a nyaka előtt.

– Ámen! Ezt mondod majd a bíborosoknak, apám?

– Néha teljes szívemből bánom, hogy nem Juan van itt helyetted.

– Az is megtörténhetett volna, hogy mi ketten vagyunk itt Juannal, és én ülök a te helyeden.

A két férfi farkasszemet nézett egy darabig. Cesare kapta el előbb a tekintetét, és jellegzetes mosoly jelent meg az arcán.

– Jól van, hagyjuk ezeket az ostobaságokat, és mondd meg, mit kívánsz. Nem kell orvosdoktornak lennem vagy ismernem a történelmet ahhoz, hogy tudjam, néhány tűzfészek még nem jelent járványt.

– Cesare, te semmit sem értesz. A pestis úgy terjed, mint a dagály, lassan, de kíméletlenül. Senki sem tudja megállítani, még Isten sem, aki ránk küldte. Nem olyan, mint az eső, hogy hol itt esik, hol meg ott. Viszont – folytatta Sándor, és az ég felé mutatott, mintha a Mindenhatótól várna magyarázatot – olyan váratlan híreket kaptam, hogy egyik helyen két ember halt meg, a másikon három, a harmadikon egy egész család, és egymástól távoli helyekről van szó. Ez nem normális, érted? A király első számú kötelessége, hogy tisztában legyen vele, mi zajlik az országában és a határai mentén. Először tisztázni kell a dolgokat, és aztán cselekedni. Ez az, amit még nem tanultál meg. De most aztán figyelj, mert már csak rád számíthatok.

– És Jofré…

– Csak ha biztos leszek benne, hogy tényleg az én fiam.

– Mater semper certa est, pater numquam, etiam si pater sanctum est.

– Sanctus, te tudatlan. Mindenesetre igaz, bár a szent még nem apa, mint Szent József esetében.

Johann Burckhard kopogott be. A San Sisto-kolostor apátnőjéből egyetlen szót sem tudott kihúzni.

– Szentatyám, Virginia d’Este úrnő azt kéri…

– Candida nővér, Burckhard, Candida nővér – hallatszott, majd az apátnő félrelökte Burckhardot. – Bocsásson meg, Szentatyám. Tisztelettel köszöntöm önt is, bíboros úr.

A buzgó ceremóniamester hiába tapasztotta az ajtóra a fülét, csak néhány mondattöredéket csípett el. Épp egy pillanattal azelőtt tette el a könyvecskéjét, hogy távozott az apátnő, aki köszönésre sem méltatta. Cesare úgy állt ott, mint aki kővé vált, az arca vörösen égett. Kinézett az ablakon, s közben hol a veszélybe került Borgia-királyság járt a fejében, hol a fivére, Juan, akinek a hangját minden éjjel hallotta. A pestis tűzfészkei is eszébe jutottak, amelyekről Rimini, Norcia és Ferentillo kapitányai tettek jelentést, s gondolatban már ott látta magát a kárhozottak között a Santa Francesca-templom poklot ábrázoló festményein. Amióta az anyja elvitte oda áldozni, és látta az ördögöket, akik döglött kígyókkal csapkodták a szentet, sőt az egyikük belekapaszkodott az ölébe, a félelemmel együtt mindig fellángolt benne a vágy.

– Cesare!

Apja hangja visszahozta az élők közé.

– Majd szül másikat, végül is Borgia. De van itt egy másik gond is a pestisen kívül. Azt szeretném, ha elolvasnád Medici levelét.

– Elvágom a torkát.

– Medicinek? Ne beszélj sületlenségeket.

– Nem neki, annak, aki megölte Lucrezia fiát.

Sándor megérintette horgas orrát, aztán az állára, végül a nyakára csúszott a keze. Petyhüdtnek, puhának érezte a húsát.

– Majd a maga idejében. Mindent a maga idejében. Most gyere velem, vagy hordd el magad.

Cesare az apja felé fordult. A kezében megvillant egy éles tőr, amellyel a körmét kezdte piszkálni.

– Nem értem, mit forgathat a fejében az a gazember – folytatta a pápa. – Egyfelől bocsánatot kér, másfelől meg homályos fenyegetésekkel halmoz el, azt állítja, hogy minket szolgál, hízeleg, aztán a végén…

– Add ide a levelet, apám.

A viaszpecsét alatt vörös pöttyökkel díszített sárga szalag húzódott: hivatalosabb már nem is lehetne, a feladó viszont nincs feltüntetve. Kétértelmű jelzés, egyszerre van benne arrogancia és tisztelet.

Szentséged és a Fennvaló legalázatosabb szolgája Szentséged áldását kéri, s mindazon szavakért és tettekért, melyek a múltban esetleg nem tanúskodtak illő tiszteletről Szentséged jósága és nagylelkűsége iránt, Szentséged bocsánatáért esedezünk, s bűnbánatunk jeléül, ha csekély reménnyel is, de azt kérjük, hallgasson meg Szentséged, s engedélyezze, hogy személyesen rójuk le tiszteletünket Szentséged udvarában, feltéve, hogy követünknek saját kezűleg aláírt menlevelet nyújt át, mellyel sértetlenül léphetjük át Szentséged államának határát, azon kifejezett záradékkal, hogy amennyiben nem térnénk vissza az európai udvarokba, közismert lesz Szentséged aljas tette, noha bizonyos, hogy azon tudás, melyet tárgyak és személyek formájában őrzünk, s melyet megoszthatnánk Szentségeddel, fontosabb és érdekesebb Szentséged számára, mint valaha gondolta volna. Cum Dei favore responsum expectamus. Joannes Cardinalis Medici Familiae.

– Mintha egy tanulatlan őrült írta volna.

– Az apja fia, és tizenhárom éves kora óta bíboros. Kilencévi inaskodás után jól kitanulta a mesterséget. Megkapja, amit kér, felszabadítom a lova útját a sakktáblán, és megengedem, hogy a király sáncoljon.

– A Nona-toronyban – mosolygott Cesare – vagy itt, az Angyalvárban ő kap majd sakkot.

– Nincs szükség rá, ne felejtsd el, hogy még mindig én vagyok a királynő.

– Én meg a te futód.

Cesare meghajolt, és széles mozdulattal meglengette fejfedőjét. Amikor kilépett a vár udvarára, a testőrök abbahagyták a gyakorlatozást, és tisztelegtek előtte. A parancsnokok egyetlen intésére követték a fegyverterembe. Itt tartotta a tanácskozásokat, amelyeket egy hónappal ezelőtt még a fivére vezetett. Ha szóba került, hogy mikor nevezik már ki gonfalonierének, az apja mindig azt mondogatta, hogy annak is eljön majd az ideje. De úgyis az a fontos, hogy övé a tényleges hatalom, mint a névadója, Caesar esetében, akit sosem koronáztak császárrá. Most tehát azt a parancsot adta ki, hogy minden olyan helyre, ahol feltűnt a pestis, küldjenek ki egy szakasz katonát és egy megbízható orvost. Ezek pedig tegyenek jelentést a helyzetről két hónapon belül, még a szeptember 13-i évforduló előtt, méghozzá csakis neki, máskülönben ketrecben lógatják le őket a vár faláról.

A levegő időközben felfrissült, úgyhogy Cesare arra gondolt, egy Tevere-parti séta kitisztítaná az elméjét.

Könnyedén felpattant andalúz lova hátára, megsimogatta az állat nyakát, majd intett Michelettónak, aki máris felugrott kis termetű maremmai hátasa nyergébe, hogy elkísérje urát. A napok még hosszúak, gondolta Cesare. Mielőtt besötétedne, homlokon csókolja Lucreziát, és kiszedi belőle, ki volt az apja annak a halott fattyúnak. Ügyesen színészkedett, az apja nem fogott gyanút, Lucreziának meg úgyse lett volna haszna a sopánkodásból, siránkozásból, szerelmes áradozásból.

Most Michelettón a sor, hogy véghezvigye, amit elkezdtek: hamarosan átadja a megérdemelt jutalmat egy másik nővérnek, ezúttal Krisztus nővérének – előbb azzal a szerszámmal, amit a nadrágjában tart, aztán meg azzal, amelyik jóval élesebb, és a háta mögött rejtegeti.