8

ISZTAMBUL, 1497 ÁPRILISA, A NAGY BAZÁR

Gua Li nehezen tudott elaludni, ezért Ada Ta, aki már belefáradt, hogy a forgolódását hallgassa, könnyedén a lány nyakához érintette az ujját – csak úgy, ahogy a fecske súrolja a vizet. Gua Li rögtön egyenletesen kezdett szuszogni, a szerzetes pedig odahúzta magához, mint amikor kislány volt, és betakarta a tunikája szélével. Azután lehunyta a szemét, de a harmadik szemét nyitva hagyta, hogy mindkettejükre vigyázzon alvás közben. Ez az érzéke hívta fel a figyelmét az ütemes csattogásra, amely nem is hasonlított a kereskedők és kézművesek szabálytalan, ártalmatlan lépteire. A Szeráj épületének közelében lévő nagy bazár, az új bedeszten oszlopcsarnokában már kezdtek kinyitni a boltok, de Ada Ta még álmában is felismerte, hogy a katonák jellegzetes ritmusú menetelését hallja: négyen lehetnek, számolgatott, s előttük egy ötödik halad, aki eltérő ütemben lép – valószínűleg ő a parancsnok. Mivel a szerzetes nem akart gyanút kelteni, aggastyánhoz illő, nehézkes mozdulatokkal tápászkodott fel, és miután talpra állt, mindkét kezével hosszú botjára támaszkodott.

A szakasz a janicsár egyetlen intésére megállt. A kövérkés férfit aránytalanul magasnak mutatta hoszszú süvege. Simára borotvált, rózsaszín hajszálerekkel behálózott, pufók arca láttán inkább a hárem őrének vélhette az ember, mint a szultán testőrének. Ada Ta rámosolygott, mire a férfi odaállt elé, és végigmérte. Gőgös tekintete és testtartása – terpeszállás, széttárt kar – arra vallott, hogy meg akarja félemlíteni, így hát Ada Ta lehajtotta a fejét. A tiszt ősi albán dialektusban kezdett ordítani; a szultán testőrei közül sokakat arról a vidékről hurcoltak el annak idején. A szerzetes csak a „szultán” és a „palota” szavakat értette, de ennyi elég is volt neki. Egy finom rúgással felébresztette Gua Lit, aki egykedvűen felkelt – mintha megszokta volna, hogy így ébresztik –, és lesimította a száriját, majd a nyakába vetette a tarisznyáját, amely eddig párnájául szolgált.

– A szultán vár minket – súgta a fülébe Ada Ta, miközben rámosolygott a janicsárra. – Feltűnést keltettünk, és a kémei igen hatékonynak bizonyultak.

– Talán jobb lett volna, ha álruhát öltünk?

– Ha hiszünk abban, ami vár ránk, akkor félig már meg is szereztük, amire vágytunk – jelentette ki a szerzetes, majd halkabban hozzátette: – Éppen ezt akartam, leányom. Így most nem kérelmezők vagyunk, hanem vendégek.

Gua Li felsóhajtott, és maga elé meredt. Két, lándzsáját előreszegező katona választotta ketté a tömeget, utat törve a felszegett állú parancsnoknak, aki egy légycsapóval hadonászott. Mögötte Gua Li és a mosolygó Ada Ta lépkedett. A menetet záró katonák alig tudták féken tartani a kíváncsiskodókat. Nem sokkal ezután megálltak egy kapu előtt, amely fölé két nagy őrbástya magasodott, majd a janicsár eltűnt az épület belsejében. Pár perc múlva egy férfi jelent meg a kapuban, és széles gesztussal beinvitálta őket. Az őrök visszahúzták félhold alakú alabárdjaikat, és átengedték a két idegent. A földig érő zöld tunikába öltözött, fácántollas fejfedőt viselő férfi meghajolt előttük.

– A felséges szultán – kezdte, tagoltan ejtve a szavakat – örömmel lát vendégül titeket.

Gua Li nem bírta levenni a szemét a férfi aranyszínű, felkunkorodó orrú papucsáról.

– Nagy megtiszteltetés ez számunkra – válaszolta Ada Ta hibátlan perzsa nyelven.

A férfi összetette a két kezét és elmosolyodott, hallván, hogy az udvari nyelven szólnak hozzá.

– Az én nevem Ahmed – mondta vékony hangján –, és én leszek a kalauzotok.

– Köszönjük, Ahmed. Akkor vezess minket, mi pedig követünk.

Gua Li ugyan nem beszélt tökéletesen tizenkét nyelven, mint Ada Ta, de a perzsát jól értette, ám e pillanatban nem nagyon tudott odafigyelni a két férfi társalgására. Túlságosan lefoglalták érzékeit a kertből áradó illatok. Hosszú útjuk során a szagok jelentették számára a legkülönlegesebb felfedezést. Az, hogy szag alapján felismerte a ladakhi nőket és férfiakat, vagy a közeli kolostorok lakóit, már rég nem mulattatta. Így hát kiterjesztette a játékot minden lényre, ami csak szembejött vele, a jakoktól a kecskékig. Sikerült olyan szintre fejlesztenie képességeit, hogy elegendő volt beleszimatolnia a levegőbe, és máris meg tudta mondani, hogy idegen érkezett a kolostorba. Észlelte a veszélyt is, amelyet egy sötét szőrű farkas vagy a hegyek lejtőin olykor feltűnő, fegyveres bandák jelentettek. Gua Li egyszerűen megérezte a szándékaikat, mintha a roszszindulatnak vagy a hatalmaskodásnak sajátos szaga volna. Igaz, a szerzetesek, akik szükség esetén ügyes harcosokká váltak, botütéseikkel mindig elkergették a betolakodókat. Az egyik szerzetes felfedezte Gua Li különleges képességét, és megtanította, hogyan használhatja még ügyesebben és leleményesebben a szaglását.

– Olyannak kell lenned, mint egy apró, vak angolna – magyarázta –, amelyik a szaglása segítségével úszik felfelé a folyón, és a sok ezer mérföldre lévő patakok közül is képes kiválasztani a szülőhelyét.

Utazásuk során Gua Li nem csupán a megszokottnál százszor erősebb szagok, bűzök és illatok özönébe merülhetett bele, de ezek kaleidoszkópszerű változatossága is megrészegítette. És csakugyan angolnának érezte magát – mintha valamiképpen felfelé úszna a folyón, amelyből származik. Annyira elmerült a gondolataiba, hogy csak Ahmed utolsó mondatai jutottak el a füléig.

– …akár a ciprusok, amelyek a Korán szerint az örökkévalóság és a női szépség jelképei. Ezek a cédrusok viszont nagyon mély jelentést hordoznak. Abu Musza leírja, hogy a Próféta, áldott legyen az ő neve, azt mondta: a tiszta ember, aki a Koránt recitálja, a jóízű és jó illatú cédrushoz hasonlatos. Az viszont, aki tiszta ugyan, de nem recitálja a Koránt, olyan, akár a datolya: ízletes, de nincs illata. Az eltévelyedett, aki a Koránt recitálja, a bazsalikomra hasonlít: illatos, de keserű, míg az eltévelyedett, aki nem recitálja a Koránt, olyan, mint a sártök: keserű és szagtalan.

– Amikor Gua Li visszatér közénk – hajolt meg könynyedén Ada Ta a fiatal nő felé –, minden bizonnyal értékelni tudja majd eme kert csodáit. És a látás mellett a szaglását is használja, hogy élvezhesse a magnólia lágy illatát, a vadnarancsfák fanyarságát, a mirtuszbokrok friss szagát, vagy az örök fiatalság forrása felé vezető puszpángok keserűségét. Mely forrásra egyébiránt nagy szükségem volna.

Gua Li elpirult szégyenében, Ahmed viszont tágra nyílt szemmel hallgatta a szerzetest.

– Te vagy az első külországbeli látogató, aki felismeri a kertünkben lévő növényeket, és érti a szökőkútjaink üzenetét. Ez remek. A szultán nagyra értékeli majd a társaságotokat.

– Szavairól ismerszik meg a barbár, nem a ruhájáról vagy a bőre színéről. Nincsen-e megírva a Nők szúrájában – tette össze a kezét Ada Ta a béke jeleként –, hogy azok, akik hittek és jó cselekedeteket vittek végbe, bejutnak a patakokkal ékes kertekbe? Akkor talán mi is közéjük tartozunk.

Ahmed mélyen meghajolt, Ada Ta pedig lopva Gua Lire pillantott, aki alig tudta visszafojtani a nevetését. Kalauzuk ekkor megállt egy faajtó előtt, intett, hogy lépjenek be, ő pedig csöndben visszavonult. Mielőtt a szerzetes megállíthatta volna, Gua Li már át is lépte a küszöböt. Azonnal lehunyta a szemét, mert keserű narancs mézes illatát érezte. Mélyen beszívta a levegőt, aztán újra kinyitotta a szemét, és egészen elképesztette a látvány.

– Ada Ta, nézd ezeket a párnákat meg ezeket a szőnyegeket! Ugye, milyen puhák?

Gua Li ledobta a saruját, és boldogan kezdett sétálni, pörögni-forogni a szőnyegen. A finom ráccsal védett ablakon beáradó fénynyalábok arabeszkeket rajzoltak a hímzett virágokra és madarakra. Ada Ta mozdulatlanul figyelte a lányt. Első céljukat elérték. A szultán fogadta őket. Fizikai útjuk nagy részét már megtették tehát, de szellemi utazásuknak még csak az elején járnak. Gua Li felemelte a karját, és mosolyogva nézte a fehér mennyezetet.

– Csodálatos ez a hely…

– A hangulatod szépíti meg a dolgokat. Ha szorulásod van, örülsz, amikor megérzed, hogy el kell végezned a szükségedet. Ha viszont hasmenés gyötör, szenvedsz tőle.

– Ada Ta! Szerinted helyénvaló efféle dolgokról beszélni ebben a pillanatban? Itt minden olyan tiszta és illatos. Miért kell mindig mindent elrontanod?

A szerzetes nem válaszolt, levette a tarisznyáját, a földre tette, odahúzott egy párnát, azután rátérdelt, lehajolt, és a fejét a tarisznyának támasztotta.

– Mostanáig a lábam többet fáradt, mint a fejem, úgyhogy több törődést érdemel, főleg az én koromban. A fülem viszont annak örvendene, ha a leányom elmesélné, hogyan találkozott az ifjú Issza Szajed Naszir-ud-Dinnel, azzal az emberrel, aki felismerte, hogy a fiúnak különleges képességei vannak…

– Nagyon jól tudom, ki volt Szajed, és megmondhatod a fülednek, hogy kezdhet figyelni, a szádat viszont figyelmeztethetnéd, hogy tanuljon meg hallgatni néha.

A Tigris folyó kanyarulatának bal partján terült el Ktésziphón városa, a keleti kereskedelem központja, ahol az év minden szakában a legkülönfélébb nyelveket lehetett hallani a piactéren. A tér körül ott sorakoztak az iparosok műhelyei, a nyeregkészítőktől a kovácsokig, a fazekasoktól a szekeresekig, akik kissé távolabb építették fel házaikat.

Aban, a kereskedő beszélt görögül, páliul, perzsául, és ismert néhány kínai nyelvjárást is, legalább annyira, hogy üzletelni tudjon, ám a piacon elsősorban az arany nyelvén értették meg egymást az emberek. Az ifjú Jézus hamar kitanulta a mesterséget, s miközben fel-alá futkosott a szekér meg a pult között, egyetlen szem datolya vagy mandula sem pottyant le, egyetlen csepp olaj sem ömlött ki. Aban igencsak elégedett volt vele, nem beszélve a vevőkről, akik szívesen álltak meg a pultjuknál. Hamar szárnyra kapott ugyanis a hír, hogy a fiú becsületesen méri az árut, nem nyomja le csaló módon ujjával a mérleg tányérját, az amforákat pedig színültig megtölti. Aban eleinte aggódott, hogy a többi boltos együgyűnek tartja majd emiatt, ám amikor látta, mennyivel több vevője lett, tüstént megváltozott a véleménye, s ki is használta a helyzetet: ha csekély mértékben is, de megemelte az árait.

Egy rőfös, aki értékes selyemszöveteket árult, hoszszan elnézte az ügyes kezű fiút, ám az is feltűnt neki, hogy Aban segédje a többiekkel ellentétben soha nem mosolyog, még akkor sem, amikor átveszi a pénzt a vevőktől. Nem tűnt rabszolgának, de a rőfös jól ismerte Abant, és tudta, hogy a fia vagy az unokaöccse sem lehet a fiú. Egyszer aztán a segéd feltűrte az ingujját, s a rőfös meglátta a csuklóján a lánc nyomát. Találkozott a tekintetük. A rőföst elöntötte a szánalom, s úgy érezte, elérkezett az idő, hogy tegyen valamit másokért, hiszen vele mindeddig jól bánt az élet. Harmincévesen háza volt, tíz lova, felesége és három ágyasa, bár gyermeke még nem született. Megvárta, míg a szíriai befejezi az alkudozást, azután tisztelettudóan így szólt hozzá:

– Isten hozott újra itt, Aban. Kívánom, hogy társadul szegődjön a szerencse.

– Szajed! De örülök, hogy újra látlak! Napról napra jobban nézel ki.

– Te is valósággal virulsz, és ha egy kis időre el tudod hagyni a boltodat, örömmel meghívlak egy citromos frissítőre.

Aban mindkét kezével belemarkolt tekintélyes pocakjába.

– Nekem is megvannak a magam örömei – mondta kacsintva –, bár tudom, nagyon különböznek a tieidtől.

Egy sátor védelmében elbeszélgettek az üzletről meg arról, milyen nehéz idők járnak: a banditák seregestül szállták meg a városba vezető utakat, és a falvakat fosztogatják. Az éhínség és a hadurak vérbosszúja miatt egész népek kerekednek fel, s vándorolnak Kína egyik végéből a másikba, vagy Indiából Mezopotámiába, és akár a sáskák, letarolt földeket hagynak maguk után. Aban azonban hamar rájött, hogy Szajed csak kerülgeti a forró kását.

– Mennyit kérsz a fiúért? – tette fel végül a kérdést Szajed.

– Á, szóval ez jár a fejedben! Nem az árpám érdekel, hanem Jézus.

– Tehát így hívják? Hát jó, akkor mennyit kérsz Jézusért?

– Barátom, én bizony… nem kevesebb, mint nyolcvan aranyat fizettem érte, márpedig nem hinném, hogy te hajlandó volnál megadni érte ezt az összeget, és megtoldani annyival, hogy még némi méltányos hasznom is legyen az üzleten.

– Én viszont úgy vélekedem, hogy negyven aranynál többet nem fizethettél érte, de legyen, ahogy akarod: száz aranyat ajánlok a fiúért.

Aban a szakállát vakargatta, majd az arcára csapott, hogy elkergessen egy nem létező legyet. Aztán egy hajtásra kiitta a megmaradt frissítőt.

– A fiú nem eladó.

– Ugyan már, Aban, a szemedben minden eladó.

– Kivéve a fiút. Ennek a gyereknek rejtett képességei vannak…

Szajed ismerte Aban hajlamait, s e szavak hallatán egy pillanatra elfogta az undor.

– Nem arról van szó, amire most gondolsz, soha egy ujjal sem értem hozzá, bár nemegyszer megfordult a fejemben. Ez a fiú bármit elad bárkinek, kivéve önmagát. – Aban az asztalra csapta a poharat. – Innék egy kis cukornádpárlatot. Velem tartasz?

A rőfös a fejét rázta. Tudta, hogy alkudozás közben nem szabad alkoholt inni, és csodálkozott Aban viselkedésén – ez nem vall rá!

– Ez a fiú különleges – folytatta a szíriai. – Időnként valósággal megijeszt, de úgy érzem, nélküle nem boldogulnék. Időnként azt gondolom, valami dzsinn lehet, aki azért került az utamba, hogy éjszakánként jól meggyötörjön, máskor meg úgy érzem, az égből szállt le, hogy megvédelmezzen. Fürge, mint a manguszta és csöndes, mint a kígyó, és ha ránézel, nem tudod levenni róla a szemedet. Pontosan úgy viselkedik, mint a kobra, mielőtt megmarja az embert.

– De sosem mart meg.

– Hát ez tényleg így van. Soha nem bántott, legalábbis szándékosan, és biztos vagyok benne, hogy soha nem is tenne ilyet. De valójában minden pillantásával, minden szavával, egész viselkedésével az életemre tör, mert azon kapom magam, hogy szégyellem, mivé lettem.

A harmadik pohár cukornádpárlat után már könnyek csíkozták Aban arcát.

– Mindig is irigyeltelek, Szajed. Fiatal vagy, jóképű és gazdag, és soha senki nem kért tőled pénzt a hallgatásáért cserében, soha senki nem zsarolt meg azért, mert az vagy, aki vagy. Neked adom a fiút, vidd magaddal, egyetlen aranyat sem kérek érte. Remélem, neked is kiszárítja majd a lelkedet, elveszi az álmodat, és ízetlenné teszi az ételedet, ahogy velem csinálta. Látni sem akarom többé. Megpróbálok majd az lenni, aki mindig is voltam, anélkül, hogy bárkinek is számadással tartoznék, beleértve a saját lelkiismeretemet. Ami pedig az árudat illeti, nem adok többet négy aranypénznél azért a selyemért.

Szajed ezek után húsz szolgájával együtt elhagyta Ktésziphónt. Jézust lóra ültette, és az utazás során számos különféle nyelven beszélt hozzá. Hamarosan elérték a párthus földön fekvő Hekatompüloszt, az ezer kapu városát. Először itt mosolyodott el Jézus. A selyemkereskedők útját követve – ezt az utat veszélyeztették a leginkább a portyázó banditák, de annyi karaván fordult meg erre, hogy mégiscsak ez volt a legbiztonságosabb útvonal – eljutottak Mervbe, és Jézus Szajed közelében merült álomba. Jézus a gazdag Szamarkandba érkezve szólt először a rőföshöz.

– Jó ember vagy, Szajed, de nem tesz boldoggá az életed, mert olyan vagy, akár egy gyermektelen anya.

Szajed ekkor levette a nyakából a születése napján kapott láncot, Jézus nyakába akasztotta, és átölelte a fiút.

– Jól el lehet meditálni ezen a szép mondaton – szólalt meg Ada Ta. – Gyermektelen anya. Amikor gyermeked lesz, eszedbe jut majd ez a mondás, és megérted, mit jelent valójában.

– Ha gyermekem lesz, már nem leszek gyermektelen. Miért ne tudnám most megérteni?

– Mert csak ha van valamink, akkor érthetjük, milyen is, amikor nincs. Szajed nem értette, de a benne lakozó női lélek megérezte, mit akar mondani Issza, és hálás volt neki érte.

A következő pillanatban Ada Ta mély álomba merült.