26

RÓMA, 1497. AUGUSZTUS 20.

Colonna herceg mindössze egyszer látogatta meg őket, az első héten, akkor is csak azért, hogy bejelentse elutazását, de látván, milyen heves vitát vált ki minden kérdés Medici bíboros pártfogoltjai körében, úgy ment el, hogy nem közölte velük: Medici épp most érkezett Rómába, ahol Sforza vendégeként tartózkodik. Meglepte a hír, amelyről a kémeitől értesült, és elcsodálkozott, hogy a bíboros nem nála szállt meg. De jobb is így. Majd tájékozódik, ha visszatért, e pillanatban kisebb gondja is nagyobb ennél.

Hamarosan megkoronázzák Aragóniai Ferdinándot, akit neki és unokatestvérének, Prosperónak kell bekísérni a katedrálisba, kezükben a díszpajzzsal és a zászlóval, örök szövetségük jeléül. Az örök szövetség egészen addig tart, amíg egyetértenek abban, ki a legerősebb és a legbőkezűbb a milánóiak, franciák és velenceiek közül. Elutazása előtt Colonna herceg mindenesetre azt parancsolta az embereinek, hogy bánjanak tiszteletteljesen a vendégekkel, amíg azok is tiszteletben tartják a bíborossal egyeztetett feltételt, hogy nem léphetnek ki a palotából. Ez a rendelkezés mindenkire vonatkozik, kivéve az építészt, Leonardót, meg de Mola lovag pajzshordozóját, Gabrielét, vagy minek hívják. Apró termetű emberke, de az esze fürge, kiváló zászlóvivő lehetne belőle, ha a szolgálatába állna. Az embereitől tudta, hogy Gabriele gyakran feltűnik a Szent Péter-bazilika környékén, és ostoba széptevéssel mulattatja a konyhából ki-be járó szolgálólányokat. A pajzshordozó láthatólag élvezettel végezte a feladatát, és közben kiderítette, mi újság a palotában, milyen ünnepségeket, vacsorákat rendeznek, kiket hívnak meg, olykor pedig alaposabban is megismerte némelyik hagymaszagú, bögyös leányzó erényeit. A herceg szívesen figyeltette a maga kémeivel mások kémeit, mert ennek mindig megvolt az eredménye.

A palota árnyéka már elérte a teret. Ferruccio számára elkezdődött egy újabb nap, amelyet azzal kell töltenie, hogy megpróbálja kihámozni, mennyi igazság rejlik Gua Li meséiben. Már több mint két hete hallgatta a történeteket, de úgy érezte, mintha egy fehér nyulat kellene üldöznie a hóban. Amikor azt hinnénk, hogy a legfrissebb nyomokat látjuk, azok egyszerre eltűnnek a hideg lepel alatt, vagy az ég újabb hóvihart küld a földre, hogy teljesen összezavarodjunk és elcsüggedjünk. Némelykor eszébe jutott az az idő, amikor Giovanni Picót hallgatta hitetlenkedve, de mélységes bizalommal. A bimbózó szerelem időszaka volt az, amelyet a reménység termékenyített meg. A lelkében félelem és öröm harcolt egymással. A teremtő Istenanya képe pedig Leonora arcával olvadt össze.

A boldogság mindent hihetővé tesz, de vajon ha akkoriban boldogtalan lett volna, akkor is ilyen vakon bízott volna Giovanniban? Akkor is logikusnak találta volna minden tézisét, következetesnek minden gondolatmenetét? Vagy ugyanolyan kétségekkel küzdött volna, mint most, amikor azt gyanítja, hogy Gua Li úgy próbálja alakítani a gondolatait, ahogy az ügyes fazekas keze a nedves agyagot? Az elme csüggedése arra indította, hogy higgyen abban, amit hall, a test lankadása arra, hogy kételkedjen benne. És eközben minden egyes nappal fogyatkozott a remény, hogy valaha viszontlátja Leonorát. Olyan volt ez, mintha valami sötét métely terjedt volna szét az ereiben. Nem is hallotta Gua Li elbeszélésének utolsó szavait, mégis a fejét csóválta.

– Azt mondtad, hogy amikor Issza megérkezett a jégborította hegyek közé, a boncok nagy örömmel fogadták, de azt is mondtad, hogy éjjel-nappal gyötörték. Megbüntették, napokig nem kapott enni, egyetlen lepedővel takarózott a hidegben. Ha egy zarándok az én házamba kopogna be, én vagy elküldeném, vagy befogadnám, de az biztos, hogy nem állnék neki megkínozni, az nem volna helyes. És különben is, miért nem ment el, talán nem volt szabad ember?

– Ez volt a karmája – felelte Gua Li. – Nem vonhatta ki magát alóla.

– Már megint ez a karma – bosszankodott Ferruccio. – Én ezt nem értem.

Ada Ta a botjára támaszkodva, de a padlót nem is érintve, három bukfenccel fejezte be szokásos napi tornáját. Ferrucciónak arcizma sem rándult, amikor az idős szerzetes tőle egy lépésre földet ért.

– Hiába éhes a gyomor, a csukott szájba még egy szem mandulát is nehéz beleerőltetni. A fogak olyanok, mint a lélek redőnye.

– Az üres szavak meg olyanok, mint a szél, amely felkapja és összekavarja a faleveleket – vágott vissza ingerülten Ferruccio.

– Ifjú barátunk esetében a harcias külső igazi filozófust takar. Egyre jobban értem, miért állt olyan közel a jóságos Mirandolához, akinek a szelleme most is itt van velünk. Ha a gróf testben is itt lenne, azt mondaná neked, hogy a karma egy akcióra adott reakció szükségszerű bekövetkezése. Mint ebben az esetben is – mondta, majd váratlanul rácsapott Ferruccio fejére a botja végével.

– Hagyd abba, Ada Ta, nincs kedvem játszani.

A szerzetes újra megütötte. Gua Linek megremegett az ajka.

– Azt mondtam, elég volt, vén bolond!

A bot ismét lesújtott: Ferruccio látta, hogy közeledik, mégsem tudta elkerülni az ütést. A kezét Ada Ta felé nyújtotta, mire az jó erősen a bütykére koppintott. Az éles fájdalom végképp kihozta a sodrából Ferrucciót: mint az olajba mártott fáklya, úgy lobbant fel benne a harag. Fojtott kiáltás tört ki belőle, aztán önuralmát vesztve felkapta az asztalon heverő kardot. Heves mozdulatával még az előtte álló széket is felborította. Nyálat fröcskölve förmedt rá a szerzetesre:

– Ti tehettek mindenről! Miattatok rabolták el a feleségemet! A ti hibátok, ha soha többé nem látom!

A kar a szerzetesre szegezte a fegyvert, de a kéz remegett. Ferruccio tudta, hogy nem volna szabad beszélnie erről, mert így parancsolta a bíboros, de egyszerűen elfogyott a türelme.

– Valóságos istencsapása vagytok ti ketten! Úgy beszéltek Mirandoláról, mintha a bizalmasai lettetek volna, pedig ő az én barátom volt, nem a tiétek! Mit tudtok ti róla? Az égvilágon semmit. És úgy beszéltek Krisztusról, mintha személyesen ismertétek volna, szép mesékkel ámítotok, hogy elhiggyem, Medici tervei valóra válhatnak. Szolgák vagytok, akik a túlvilágról jöttek ide, hogy becsapjanak engem és mindenki mást. Ördögök vagytok, élvezitek, ha kínozhattok. De most már elég volt, végeztünk!

Ada Ta egyetlen porcikáját sem mozdította, amíg az utolsó szavak el nem hangzottak, aztán megpörgette botját az orra előtt. Ferruccio vérben forgó szemmel magasba emelte a kardot, hogy lesújtson vele Ada Ta fejére. A szerzetes pördült egyet a bal lábán, elhajolt a csapás elől, majd egyszerre Ferruccio háta mögött termett, és nagyot vágott a bottal a jobb lapockájára. Ferruccio nem fordult meg, csupán a felsőtestét fordította el, hogy kardja hegyével beledöfjön ellenfele lépébe, amint már annyiszor tette. Ezúttal azonban csak a levegőt találta el, és amikor felemelte a fejét, ütés érte a tarkóját: Ada Ta már megint ott volt mögötte. Ösztönösen hátraemelte a kardját, hogy lesújtson az ellenfél koponyájára. Veszélyes mozdulat ez, de gyakran meghozza a végső győzelmet. Ada Ta azonban két karjával a nyaka mögé szorította a botot, és úgy beletérdelt Ferruccio hátába, hogy a férfi a földig hajolt fájdalmában. Ekkor már csupán Ferruccio két hüvelykujját kellett enyhén megnyomni, hogy elengedje a fegyvert.

Ferruccio zihálva hevert hanyatt a földön, és amikor Gua Li rátette a kezét izzadt homlokára, eleredtek a könnyei. A nő a szerzetesre emelte a tekintetét, aki lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Gua Li ekkor lehajolt, és átkarolta Ferrucciót, aki belekapaszkodott, és átadta magát a kétségbeesett zokogásnak. Ada Ta hagyta, hogy a férfi szabad folyást engedjen könnyeinek, türelmesen várt, míg lecsillapul az érzelmi vihar.

– A bölcs Lao-ce mondta, hogy azt, ami a hernyó számára a vég, a világ többi része pillangónak hívja.

Amikor Gua Li látta, hogy Ferruccio könnyei lassan elapadnak, párnát tett a feje alá, és itallal kínálta.

– Sajnálom, bocsássatok meg – mentegetőzött Ferruccio. – Évek óta nem történt velem ilyesmi. Általában nem így szoktam viselkedni.

– Azt, aki másokat legyőz, nagy erejűnek mondják, pedig csak az az igazán erős, aki önmagát győzi le.

Ada Ta Ferruccio felé nyújtotta a kezét, és segített felállni neki.

– Ez a vénember pedig – folytatta – alázatosan bocsánatot kér tőled, de muszáj volt ledönteni a fájdalom falát, amely nem engedte, hogy nyitott és békés elmével hallgasd a történetet. Talán a leányom túl unalmasan mesél.

– Ada Ta! Előbb rám parancsolsz, hogy tanuljak meg mindent kívülről, aztán meg azt mondod, unalmas vagyok!

– Talán mert az őszinte szavak nem szépek, a szép szavak pedig nem őszinték.

– Nem – vágott a szavába Ferruccio. – Gua Li egy percig sem untatott, neked pedig igazad van abban, amit a fájdalmamról mondtál. A botod segítségével felnyitottad a szememet. De sok kérdésem van hozzátok. Azt hiszem, most már sejtem, ha nem is tudom pontosan, miért választottatok éppen engem. Csak azt nem értem még mindig, milyen megfontolás vezette azt, aki összehozott minket.

Odament az ablakhoz, és kinyitotta: a könnyű szél felkapta a platánok és a gesztenyefák első lehullott leveleit, a szemerkélő eső pedig a földhöz tapasztotta őket. Aztán az udvar közepén lévő csatornanyílás közelében megmozdult egy falevél – sárgászöld volt, mint a társai –, és a többi közé keveredve, de mégis elkülönülve, lassan, de határozottan haladt előre, mintha neki külön szellő fújna. Furcsa, hogy időnként a legjelentéktelenebb esemény is képes magára vonni az ember figyelmét.

Ferruccio már éppen hátat fordított volna az ablaknak, amikor meglátta, hogy a falevél ugrik egyet, és rájött, hogy nem is levél az, hanem egy kis béka. Semmi sem az, aminek látszik, mondogatta neki gyakran a nagyapja, Paolo; ne higgy a látszatnak, és ha tudni szeretnéd, mikor akar lecsapni rád az ellenfeled, soha ne a kezét figyeld, hanem a szemét.

– Elegem van ebből a helyből – mondta, és ökölbe szorította a kezét. – Colonna hercegnél vendégeskedni leginkább rabságra hasonlít. De meg kell várnom, míg megérkezik Medici bíboros. Ti nem tudhatjátok, sőt jobb is, ha nem tudjátok, de ha megjön, akkor el kell válnom tőletek.

– Olykor nem kell tudni valamit ahhoz, hogy értse az ember.

Ada Ta Ferruccio szemébe mélyesztette a tekintetét. A fiatalember kérdőn nézett rá.

– Volt egyszer két utazó – folytatta a szerzetes –, akik egy útelágazásnál találták magukat. Az egyik balra akart menni, hogy kocsit és lovat vegyenek a szamarkandi piacon, a másik jobbra, hogy borostyánköveket adjanak el a bukharai bazárban. Elválni készültek, ami mindkettejüket sajnálattal töltötte el, ám ekkor a másodiknak támadt egy ötlete. Előbb elkíséri a barátját Szamarkandba, aztán a kocsin ülve, kényelmesen elmennek Bukharába. Még hamarabb is odaér, mint ha egyedül, gyalog indulna útnak.

– Azt hiszem, megértettem – felelte Ferruccio –, de nektek is megvan a küldetésetek, és nekem is.

– Ha meglesz a lovunk, mind együtt megyünk Bukharába. – Ada Ta kétszer a padlónak koppintotta a botját, aztán szimatolni kezdett. – Nem érzitek? Az ablakból beáradó szag azt jelzi, hogy hamarosan itt az ősz. Te hogyan vélekedsz, Gua Li? Igaza van a barátunknak, amikor azt gondolja, hogy ez a vendégszerető hely nem bájos pacsirtákkal van tele, hanem mérges kígyókkal? A viperafészeknél nincs biztonságosabb hely, de csakis a viperák számára.

– Már nem érzem rajta a halál szagát, elszállt – mondta a nő. – Most már megbízom benne.

– A nő csak akkor bízik a férfiban, ha az ugyanúgy gondolkodik a dolgokról, mint ő. Eszembe jutott az a történet, amikor két bárány leszavazta a farkast abban a kérdésben, hogy mit egyenek vacsorára. Bár a végére már nem emlékszem.

– Te nem vagy farkas – mosolyodott el Gua Li. – Öreg gyerek vagy. Te vagy a második Lao-ce.

– Te meg egy ifjú beszélő majom, aki elűzi a démonokat. És miután szépen tudsz mesélni, időd pedig akár a pelyva, felvidíthatnád a mi lovagunkat azzal, hogy elmondod, hogyan tanult meg Issza a kövekkel játszani. Aztán majd a többi dologgal is foglalkozunk. Én ugyan férfi vagyok, de én is megbízom benne.

Ada Ta leült a földre, lehunyta a szemét, és hálát adott a föld energiájáért, amely lehetővé tette, hogy küldetése első felét véghezvigye. Amikor aztán meghallotta Gua Li hangját, amely a meditációhoz és gondolkodáshoz használt gling fuvola édes csengését juttatta eszébe, elégedetten nyitotta ki a szemét.

Éjszaka minden felhőt elfújt az északi szél. A levegő olyan áttetszően tiszta lett, hogy a nap folyamán az ég azúrról sötét indigókékre váltott, mintha azt akarná sugallni, hogy a világmindenség fénye sötét. Issza és társai akkor hagyták el a lehi kolostort, amikor a nagy hegy csúcsáról visszaverődő első napsugár behatolt a boncok közösségét vezető Tenzin Ong Pa szobájába. Hűvös vizű forrásokon keltek át, óvatosan lépkedtek, nehogy eltapossák a kövek közül kibújó fehér rododendronvirágokat, s közben a szerzetesek mindvégig tréfálkoztak, nevetgéltek. Elmesélték egymásnak, mit álmodtak, hogyan küzdöttek a démonokkal az éjszaka. Boldogan osztották meg egymással félelmeiket, és mind kinevették a többiekét. Sokaknál dob és harsona volt, és olykor valamelyikük meg-megállt, felvett egy követ, belesugározta minden negatív energiáját, majd eldobta a patak tajtékos vizébe.

Issza először tartott velük, és bár nem értette, mit beszélnek, átérezte a boldogságukat, és nevetett a tréfáikon. Sugárzóan boldognak, élettelinek érezte magát, egyetlen szag, kép, hang vagy egyéb érzés sem volt, ami ne töltötte volna el örömmel a lelkét. Megálltak a Samtzo partján. Pocsolyánál alig volt nagyobb ez a tavacska, de azt beszélték, hogy itt tért meg egy veszedelmes ördög, és az ő bűnbánó könnyeiből jött létre a tó.

– Ez csak legenda – kacsintott Isszára Ong Pa. – A glecscser nélkül a legkétségbeesettebb démon könnyei sem nedvesítenék meg a talajt. De ez is hozzátartozik ahhoz a játékossághoz, amely nélkül az élet nem rövidnek és vidámnak, hanem hosszúnak és unalmasnak tűnne.

– Akkor én nagyon boldog vagyok – tette össze a kezét Issza. – Köszönöm, Tenzin Ong Pa mester. Nagyon sok mindent megértetett velem.

– Akkor mindannyian boldogok vagyunk.

Az apát egyetlen intésére mind helyet foglaltak egy sziklán. Issza is követte a példájukat.

– Hívj csak Ong Pának, mint a többiek. A mai naptól te is a közösségünkhöz tartozol, és veled együtt akarunk ünnepelni. Előbb azonban szeretnék feltenni neked néhány kérdést. Megengeded?

– Örömmel.

– Nos, ez volt az első kérdésem!

Ong Pa elnevette magát, és a szerzetesek vele nevettek. Issza udvariasan csatlakozott hozzájuk, majd miután megértette a tréfát, még harsányabb kacagásra fakadt.

– Két évig olvastál és meditáltál, Issza. Mire jutottál?

– Arra, hogy a tudatosság eléréséhez figyelni kell a gondolatok előtörését, és hagyni kell, hogy szabadon áramoljanak.

– Nagyon helyes – felelte a mester. – És milyen nehézségekkel találkoztál?

– Néha elálmosodtam, máskor izgalom tört rám.

– Ez nagyon érdekes. Egyetértetek, barátaim? Ugyanez történik, amikor elaludni készülünk. Néha észrevétlenül siklunk az álomba, máskor minden látható ok nélkül elsuhan előlünk. És mit kell tenni ilyenkor?

– Mindent egyetlen gondolatba terelni, mint ahogy a pásztor hajtja át a bivalycsordát egy szűk hegyszoroson, ahol egyszerre csak egy állat mehet át.

– Nagyon elégedett vagyok veled, Issza, igazán boldoggá teszel. Az az energia, ami abból az egy gondolatból sugárzik, elég lenne ahhoz, hogy ifjonti szakállad egyetlen szálával átszúrd a jeget és elmozdítsd a köveket. Ha a barátaim egyetértenek velem, úgy vélem, eljött a pillanat, hogy Issza a megismerés kilenc szintjéből fellépjen a másodikra.

A szerzetesek összenéztek, bólogattak a mester felé, majd úgy helyezkedtek, hogy háttal üljenek a tónak, arccal pedig egy meredek, kövekkel borított lejtő felé forduljanak. Egyesek a dobokat ütötték a bőrrel bevont dobverőkkel, mások megfújták a harsonákat. Aztán az összes hangot a lejtő egyik kőtömbje felé irányították. Issza valami vibrálást érzett, mintha egy ismeretlen, láthatatlan, mégis valóságos erő járná át a testét. A kőtömb pedig emelkedni kezdett. Néhány pillanatig ide-oda ingott, aztán mintha felfelé tolta volna az a mély, szűnni nem akaró hang és a ritmikus dobolás. A harsonák most két különböző hangon szóltak, és a kőtömb feléjük közeledett, ívet írt le az égen. Amikor a tó fölé ért, Ong Pa intésére minden hangszer elhallgatott. A kő egy darabig mozdulatlan maradt, aztán a vízbe zuhant. Isszára valóságos vízesés zúdult. Ott ült levegő után kapkodva, tetőtől talpig csuromvizesen, elképedt arccal. A szerzetesek könnyesre nevették magukat, Issza pedig velük kacagott. Ong Pa, akinek a tunikájára egyetlen vízcsepp sem hullott, odament hozzá.

– A hűvös víz felélénkíti az elmét, de a jéghideg halálos is lehet. Öltözz át, és ha már eleget nevettetek, gyere utánam arra a sziklára, mert beszélnem kell veled.

Issza nem siette el a dolgot, előbb még ki akarta próbálni a dobot meg a harsonát, és addig abba sem hagyta a gyakorlást, míg legalább egy kavicsot nem sikerült a levegőbe emelnie. Gyerekkorában véletlenségből, a hit erejével egyszer már csinált ilyet. Most viszont megtanulta, hogy a csoda valójában tudomány. De még a nagy lelkesedés sem melegítette fel a jeges zuhany után, úgyhogy a szerzetesek megtörölgették, végigdörzsölték a testét rózsaszín sóval kikészített, mósusszal illatosított birkabőrökkel, amitől erős, szokatlan szaga lett a testének, és minél inkább tiltakozott, annál jobban nevettek rajta. Végül aztán térd fölé húzott tunikával sikerült elfutnia a gondoskodó szerzetesek elől. Odament a mesterhez, és leült mellé. Ong Pa szokása szerint beleszimatolt a levegőbe, mielőtt megszólalt volna.

– Két út van előtted, fiam, a jégé és a tűzé. Melyiket akarod követni?

– A harmadikat, Ong Pa, a tűz által felolvasztott jégét, vagyis a víz útját, mesterem.

– Ez a legnehezebb, mert mindennap meg kell küzdened a hétköznapi nehézségekkel, miközben a szellem gondjairól sem feledkezhetsz meg. Egyesíteni a földet és az eget igen veszélyes, ezen az úton démonokkal találkozol majd, gondolatok és emberek alakjában, és le kell győznöd őket.

– Már megismertem őket, amikor még a cédrusok közt éltem, bottal és kerékkel játszottunk a testvéreimmel, és anyámat hallgattam, miközben az út túloldalán tejet nem adó, kiapadt melleket láttam, kisgyerekeket, akiket puszta mulatságból öltek meg a katonák, papokat, akik erősek voltak a gyengékkel, és gyengék az erősekkel, és rémületben tartották az emberek elméjét. Meg akarom tanulni, hogyan mélyesszem úgy a földbe a kezem, hogy ne piszkolódjak be, érezni akarom a szenvedők fájdalmát, és boldog akarok lenni velük, úgy akarok félni attól, hogy elvesznek tőlem mindent, ami az enyém, és amit szeretek, hogy közben nincs bennem gyűlölet, meg akarom ismerni a tudatlanság sötétjét, hogy elűzhessem az ész fényével, igazságossággal akarok harcolni a hatalmaskodás ellen. És…

– Mi az, Issza?

– És meg akarok házasodni, Ong Pa.

Isszának megremegett az ajka, amikor a szerzetes komoran nézett rá, és a fejét csóválta.

– Nem tartod helyesnek – kérdezte elhaló hangon –, vagy azt gondolod, túl fiatal vagyok még?

– Csak azt gondolom, jó ideje vártam, hogy megmondd. Mindenki tudja, hogy reszketsz a vágytól, hogy leereszkedhess a szakadék mélyére a bájos Gajával. A társaid is tudják, ezért kentek be a szarvas mirigyéből származó mósusszal. Azt remélték, ez majd feltüzeli a férfiasságodat, és rávesz, hogy meghozd a döntést, amelyre mindenki vár.

– Akkor hát nem ellenzed!

– Tudja Szajed, tudja Gaja, tudják a csillagok, a hold, a nap. Hegyek és völgyek visszhangozzák a magányos griffmadár panaszszavát. A víz útját választottad, de egyedül nem tudod elkormányozni a hajódat. Ha hajlandó vagy holnapig várni, örömmel fűzöm egybe a kezeteket. Most pedig menj, indulj Gajához, mondd neki, hogy készülődjön.

Issza felállt, hogy futva induljon a falu felé, de aztán megtorpant. Ong Pa karjába vetette magát, és átölelte. A mester igyekezett eltolni magától, de aztán hagyta, hogy a fiút elsodorják a tűz útjának lángjai, és kivételesen a jég is lángra kapjon. Issza már az ösvényen szaladt, amikor Ong Pa utánakiáltott.

– Aztán nehogy úgy tégy, mint a griffmadár, amelyik csak egy tojást rak!

De Issza már messze volt, nem hallotta.

Gua Li utolsó szavai mély sebet ütöttek Ferruccio de Mola lelkén, pedig a mese közben többször is együtt nevetett a nővel. Most a hasára szorította a kezét, mert úgy érezte, mintha lassan, fájdalom nélkül elszivárogna a vére, elhagyná az élet, és végre békére lelne.