33

RÓMA, ANGYALVÁR, 1497. OKTÓBER 31.

– Mit akar tőlünk, Medici? Talán olyan bűnt kíván meggyónni, amely alól csak a pápa oldozhatja fel? Vagy azért jött, hogy átadja nekünk Firenze kulcsait, amelyeket Savonarola gatyájából csent el?

– Jobban szeretném, ha négyszemközt beszélhetnénk, Szentatyám.

VI. Sándor csodálkozó arccal nézett körül, és széttárta a karját, mintha azt mondaná, senkit sem lát a szobában. Giovanni de’ Medici, aki a szék karfájára könyökölt, most a kezébe temette az arcát, hogy elrejtse mosolyát. Elképzelte, milyen érzés lehet a titkárnak mozdulatlanul ácsorogni a sarokban. Úgy áll ott, mint valami kariatida – talán maga Athéné, az írás művészetének védelmezője, tekintve, hogy a kezében szorongatja fekete könyvecskéjét, amelytől semmi pénzért nem válna meg. Johannes Burckhard megmozdította a lábát, de a következő pillanatban máris mozdulatlanná dermedt. Amit ír, egy napon majd megmenti az életét – vagy éppen a vesztét okozza. Ő csupán egy senki, talán ezért is élt túl anynyi pápát. Most tovább várakozott, még a levegőt is lassabban vette. Az évek során megtanulta, hogy a hatalmasok mellett jobb, ha csak a maga érdekét nézi az ember.

– Burckhard, süket is vagy, nem csak láthatatlan? Nem hallottad, hogy jelenléted terhes az egyház egyik hercegének? És Isten szolgáinak szolgája semmi sem tehet az ő akarata ellenében. Menj innen – adta ki a parancsot VI. Sándor –, méghozzá szaporán, és kivételesen ne is hallgatózz!

Burckhard tunikája elsuhogott mellettük. Amikor a titkár becsukta az ajtót, a pápa arckifejezése megváltozott.

– Az önnek adott menlevelünk egy hete lejárt, ön azonban dacol velünk, és még mindig itt van.

– Nem dacolok szentségeddel, hanem számítok a jóindulatára – helyesbített a bíboros. – Bízom a jóságában, mivel szentséged és az Anyaszentegyház érdekét szolgálom.

– Térjen a tárgyra.

Giovanni felállt, és keresztbe tett kezét bedugta a bíborosi köpeny bő ujjába. Pár lépéssel arrébb húzódott, aztán megállt háttal az ablaknak, hogy csupán teste körvonalai látszódjanak, az arckifejezését árnyék rejtse, ő viszont jól lássa a pápa arcát.

– Tíz évvel ezelőtt szentséged elődjének köszönhetően az egyház elhárított egy pusztítónak ígérkező támadást, miután napvilágra került Mirandola nemesurának kilencszáz tézise. A zsinat, amit a gróf akart tartani Rómában…

– Jobban ismerjük a történetet, mint ön, aki még kisgyermek volt akkortájt.

– Igaza van, de a sötétség homályos erői mindig lesben állnak, és Mihály arkangyal tüzes kardja soha nem pihenhet a hüvelyében.

– Perra tu madre! – csapott az asztalra Sándor. – Megmondtam már, Medici, ne éljen vissza a türelmünkkel! Látja ezt az órát? Nagy értékű darab, egyenesen a genfi órásmesterektől származik, Filippo di Savoia ajándéka, és olyan kérlelhetetlenül méri az időt, mint a halál. Ha egy óra múlva még mindig itt látom magát, addig marad a vár vendége, amíg Firenzében a létezéséről is megfeledkeznek.

– Máris a tárgyra térek. Több francia nyomdában is arra készülnek, hogy kinyomtassák és széles körben terjesszék a tudós Valla írását, amely a De falso credita et ementita Constantini donatione címet viseli. A szerző ezen írásában bebizonyítja, hogy az Anyaszentegyház birtokai…

– Rohan az idő, Medici – vágott a szavába a pápa jeges hangon. – Ezt is tudjuk, s attól tartunk, közeledik a halála órája. Emlékeztetjük, hogy Lorenzo Valla már fejet hajtott a szent inkvizítor előtt, és bocsánatot nyert, de ez nem volt elég, az egyház lassan felejt.

– Ez csak a bevezetés volt, Szentatyám, most pedig introibo ad altarem dei, odalépek Isten oltárához.

Giovanni de’ Medici hangja egyszer sem remegett meg, miközben elmesélte a kereszténység legfőbb vezetőjének és a Borgia-ház fejének, milyen egyezséget kötött a török szultánnal, beszámolt a két emberről, akiket udvarában fogadott, és az általuk hozott üzenetről, amely visszavezet a tíz évvel ezelőtti veszedelemhez. Ahhoz az átkozott zsinathoz, amelyet Giovanni Pico della Mirandola akart összehívni, hogy egyetlen Isten – méghozzá egy női lényegű Isten – uralma alatt egyesítse a három monoteista vallást. Van azonban itt egy második, még rettenetesebb titok, amely a Fiú természetével kapcsolatos. A nép talán nem érti meg azonnal, talán évek telnek el, míg rájönnek, hogy nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni húsz évet Jézus életéből, mintha ez az időszak nem is létezett volna. Valaki majd kihasználja a helyzetet, valaki új evangéliumot hirdet majd, amely egy egyszerű igazságon alapszik.

A köznép, folytatta a bíboros, még emberibbnek látná Jézust, ha nem Isten fia volna, hanem egy emberé, mint bárki más. Úgy ünnepelnék, mint olyan valakit, aki közéjük tartozik – akárcsak ezerötszáz évvel ezelőtt. Nem nyugtalanító, gőgös, ellentmondást nem tűrő alak lenne, egy kegyetlen isten gyermeke, aki azt akarja, hogy legyenek megalázottak, alávetettek. Nem a földre szállt Isten lenne, hanem testvér, barát, szabadító. És a pápa is tisztában van vele, mondta Medici, hogy az Alpokon túl, Nürnberg, Köln, Freiburg, Trier és még sok más város magasba nyúló katedrálisaiban már megjelent valaki, aki nem tudja, de gyanítja, aki nem ismeri, de sejti, és csak egy jelre vár, bármilyen jelre, hogy új, jobb és becsületesebb, szeretetteljesebb és spirituálisabb evangéliumot hirdessen. Olyat, amely a földi igazságosságon alapszik.

Az elmúlt századokban többször is elfojtották, üldözték az efféle gondolatokat, de az olyan emberek eszméi, mint Nesztoriosz és Pierre Vaudès, az orléans-i kanonokrendiek, az arrasi közösség és maguk a katarok, azóta is parázsként izzanak az egyház által rászórt hamu alatt. Elég egyetlen erősebb fuvallat, és a parázs lángra lobban, a tűz pedig minden dogmát elemészt.

– Képzelje el, Szentatyám – a szavak úgy ömlöttek Giovanni szájából, akár a lávafolyam –, azt a Krisztust, aki ismét leszáll a földre, és új nyelven beszél a néphez, az ő nyelvükön. És nézze csak, Szentatyám, nézze a népet, amely végre mindent megértett, és elárasztja a tereket, és követeli, hogy adják oda neki azt, ami jár. Parasztok, kézművesek, kereskedők, egy csomó ember, aki többé nem lehajtott fejjel imádkozik, nem az égi kegyelemért nyújtja a kezét, hanem meg akarja szerezni mindazt, amit az élet mindeddig megtagadott tőle, s nem kívánja kivárni, hogy a távoli és valószínűtlen mennyországban legyen majd az övé a méltóság, a szeretet és a szabadság.

– Most írta alá a halálos ítéletét, Medici: az árulás, az eretnekség, a hitszegés és az istentagadás bűnébe esett – felelte jéghidegen a pápa. – A nyelvét pedig bebalzsamozzuk, hogy sose feledjük őrült szavait.

A bíboros a pápa elé vetette magát, átkulcsolta a lábát, ölébe hajtotta a fejét. Sándort először meghökkentette ez az alázatos gesztus. Aztán bosszúsan érzékelte a drága szöveten keresztül, hogy Giovanni a combját simogatja. Medici hangja nem könyörgően, hanem cinkosan csengett, amikor a pápa övét piros fejfedőjére vonta.

– Nem, atyám – folytatta –, ön még mindig nem érti. Nem csupán valakinek a tanúságtételéről van szó, aki évszázadokon keresztül őrizgette eme titkot, hanem egy könyvről, amit olyan valaki írt, aki évekig Jézus közelében élt, még annak hamis halála után is. Ez a könyv elmondja, mi történt valójában, és leleplezi a rejtélyt, amelyről mi nem akarunk tudomást venni, s amelyről a mi evangéliumaink egyetlen szót sem szólnak. Leírja Jézus serdülőkorát, szellemi útját, felnőtté válását, mielőtt visszatért volna Palesztinába. És leírja mindazt, ami utána történt, amikor elmenekült, amikor mindenki üldözte és sokan elárulták, egészen addig, míg vissza nem tért abba a távoli országba, ahol még ma is sok ezren járnak imádkozni a sírjához.

Giovanni felállt, széttárta a karját, és a pápa szemébe fúrta a tekintetét.

– Ez a könyv, atyám, itt van Rómában. És én szeretném önt megajándékozni vele.

A bíboros lehunyta a szemét, a homlokára szorította a kezét, és mélyeket lélegzett. A pápa nem szólt, akaratlanul is Giovanniéhoz igazította a légzését, olyanok voltak, mint két fújtató. Mintha az imént hallott szavak még keresnék logikus rendjüket, amelyet jelentéssel lehet felruházni, bármi legyen is az. Sándor úgy érezte magát, mint amikor kisfiú korában ott állt a nevelője előtt. Szelíd, megértő ember volt a nevelő, tökéletesen alkalmatlan arra, hogy úrrá legyen tanítványa lázadó természete fölött, ám lassú, éneklő beszédével mégis elbűvölte. Amikor őt hallgatta, úgy érezte, egy kukkot sem ért az előadásából, később azonban rájött, hogy mégiscsak megmaradt a fejében valami. És a vívóleckéken, miközben a mester – akit egészen más fából faragtak – olyan erősen csapkodta a kardlappal, hogy kék-zöld lett a karja, eszébe jutottak a nevelő szavai, és egyszerre megértette őket. Ugyanígy kezdte most felfogni Medici szavait, és valóságos lázálom bontakozott ki előtte.

– Tehát egy Jézusról szóló könyv?

– Több annál, atyám. Ez Jézus könyve. Ő maga szól hozzánk. Ez az ereklye százszor többet ér, mint Szent Péter ötven kisujja, meg a Szent Kereszt ezernyi szöge, amelyekből a legutóbbit éppen két napja akarták rám sózni a Campo de’ Fiori piacán. Fontosabb, mint Jézus három halotti leple, meg mindazok, amelyeket majd az eljövendő századok során fabrikálnak.

– És mi áll ebben a könyvben?

– Az igazság, atyám. Jézus élete. Nem olyan emberek beszélik el, akik csupán mások szavaiból ismerték őt, olyanokéból, akik meg azoktól hallották a történeteket, akik azt állították, hogy közel álltak Jézushoz. Több evangélium van a földön, mint csillag az égen, mind különbözőek, mégis mindegyik az abszolút igazságnak hirdeti magát. Még Máté, Lukács, Márk és János sem egyformák.

– Szent Iréneusz azt mondta, azért kell négy evangéliumnak lennie, mert égtájakból is négy van.

– És négyen vannak az apokalipszis lovasai, az évszakok, a holdfázisok, sőt az első ember, Ádám neve is négy betűből áll! – meresztgette a szemét Giovanni. – De ha már itt tartunk, a néphit szerint a négyes a disznó száma…

– Térjen a tárgyra, bíboros úr.

– Ha itt most perbe fognának egy eretneket, kinek hinne, atyám? Egy távoli utazó elbeszélésének, vagy egy szent embernek, aki saját fülével hallotta, amint az illető aznap reggel szónoklatot intézett a tömeghez az amfiteátrumban? Ugye, érti, atyám, mit akarok mondani ezzel? Itt maga az eretnek az, aki beszél és bevallja bűneit. És van egy nő, aki kívülről tudja Jézus életének minden apró részletét. Mert ezt a történetet megőrizték, és nemzedékről nemzedékre átadták egymásnak a világ legmagasabb hegyei között, amelyekről Marco Polo mesélt. Ahová Jézus elment, majd hazatért, aztán visszament, és ott is halt meg.

– Könyvek! Mindig ezek a könyvek! Átkozott legyen, aki a betűket kitalálta! – szitkozódott a pápa. – Maga olvasta ezt a könyvet?

– Csupán átfutottam, atyám, de már attól is egész testemben reszketni kezdtem. Biztos helyen őrzik, jó kezekben van.

– És nekünk el kell hinnünk, igaz? És ha hamisítvány volna, vagy ami még jobb… ha nem is létezne?

A pápa fenyegetően emelte fel a mutatóujját, tekintetével pedig eközben követte a bíboros széles gesztusait és apró, szapora lépteit.

– Hinnie kell, atyám. Csak a hit óv meg minket a halálos tévedésektől.

– Azok nem tévedések, hanem bűnök – helyesbített VI. Sándor.

– Egyre megy, Szentatyám. Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy az ész vagy a tudat tévedését, ami a bűnös tudatlanságban gyökerezik, szükségszerűen az akarat bűne követi.

– Ne tartson itt nekem teológiai előadást.

– Nem tehetem, és nem is tennék ilyet, csupán meg akartam értetni szentségeddel, micsoda nagy horderejű hírről van szó, és milyen rendkívüli alkalom kínálkozik számunkra.

– Maga Medici – jelentette ki VI. Sándor, akinek eszébe jutott, hogy ő viszont Borgia. – És bár fiatal, máris magán hordja családja bélyegét. Most pedig tudni akarjuk, méghozzá tüstént – folytatta halkabbra fogott hangon –, hol van ez a könyv, már ha létezik egyáltalán, amelyről azt állítja, hogy ilyen óriási jelentőségű. El akarunk küldetni érte, meg akarjuk vizsgálni, és meg akarjuk ítélni, hogy isteni, avagy ördögi, eretnek műről van szó.

Az utolsó szavakat tagoltan mondta, és figyelmeztetésképpen szándékosan spanyolosra fogta a kiejtését, hiszen a spanyol a Szent Inkvizíció nyelve. Ezután csókra nyújtotta a gyűrűjét, jelezvén, hogy a megbeszélésnek vége, a bíboros azonban elfordította a fejét, és leült a pápával szemben, imára kulcsolt ujjait a homlokára szorítva. Nagyon jól tudta, hogy miután nem volt hajlandó elhagyni a várost, kettejük párbaja csak még ádázabb lett. A pápa utolsó szavai pedig mintha egyenesen az inkvizítor, Tomás de Torquemada szájából jöttek volna, akinek a neve immár egyet jelentett a gyűlölettel és a rettegéssel. Torquemadát mindenhová ötven lovas és kétszázötven testőr kísérte, több, mint magát az egyházfőt, aki most ott ült Giovannival szemben.

De a pápa ellen egy népes hadsereg sem lenne elég: amint védence, Niccolò Machiavelli írta egyszer, a háború megnyeréséhez egyszerre szükségeltetnek az oroszlán és a róka képességei. Az ő ellenfele viszont, ha már az állatoknál tartunk, egy hatalmas skorpió, amelyet csak úgy lehet megfékezni, ha kitépik mérges fullánkját. Mert ha ráijesztenek, megszúrja a másikat, és belehal. Ráadásul ez a ronda bestia amolyan félisten, megkérdőjelezhetetlen a hatalma, s az ellenfél élete azon múlik, megérteti-e vele, hogy ismeri a gyenge pontját, anélkül, hogy tudatná vele, támadásra készül. Sőt épp ellenkezőleg, úgy kell tennie, mintha meg akarná kímélni. A skorpiót nem szabad kerülgetni, a szemébe kell nézni. Neki most az a dolga, hogy minden alakoskodás nélkül közölje a feltételeit. A másiknak pedig az, hogy eldöntse: szövetséget akar vagy harcot.

– Olyan nyíltan akarok beszélni önnel, mintha gyónnék, sőt azt kérem, hogy amit mondok, arra boruljon a gyónás szentségének leple. Tudom, hogy értelmes és ravasz ember rejlik a pápai palást alatt, úgyhogy őszinte leszek. Ugyanakkor azt szeretném, ha nem tartana se együgyűnek, se ármánykodónak, se áldozati báránynak. Mosolyog, Szentatyám? Örülök neki, látom, hogy teljes köztünk az egyetértés. És most adja rám áldását, mielőtt belevágnék a gyónásba.

VI. Sándor gépies mozdulattal megáldotta a bíborost, és közben az ablak felé fordult, mert valami zajt hallott. Egy platánfa ágát annyira rázta a szél, hogy nekiütődött az ablaknak, és beleakadt a fémrácsba. A fogságba esett levelek hevesen csapkodták a drága, sárga kalcedonüveget, de az ólomkeret ellenállt a támadásnak. Aztán egy különösen erős szélroham éppen az ág legvastagabb részét csapta az ablakhoz. Az egyik kerek üvegdarab kitört, és mintegy megkönnyebbülve elrepült. A szél berontott a szobába, és kis híján lefújt az asztalról néhány pergament, de Giovanni sietve rögzítette őket a római császárokat ábrázoló borostyán mellszobrokkal.

– Sic transit gloria mundi – jegyezte meg. – Ezek az emberek, akiknek egykor egyetlen intésétől is megremegett a világ, mostanra puszta papírnehezékek lettek, még ha értékesek is. Mit szól hozzá, uram?

– Gyónni akart, Medici.

– Gyónom – csapott a mellére a bíboros minden alázatosság nélkül – a Mindenható Istennek és önnek, Szentatyám, hogy ha a bűn inkább lakozik a gondolatban, mint a cselekedetben, akkor sok okom van a bűnbánatra. De úgyis ön fog megítélni, a Mi Urunk közvetítésével, így hát elsősorban az ön kezébe teszem le a sorsom, és csak azután az Övébe.

VI. Sándor még akkor sem érezte magát ilyen védtelennek, amikor elődje a szemére vetette, hogy javaslatait és tanácsait személyes érdekeinek megfelelően használja fel. Pedig hogy utálta azt a genovait, aki csak nevében volt Ince, azaz „ártatlan”, és aki, noha öregebb volt nála, egyszerűen nem akart meghalni. Így hát kénytelen volt időnek előtte átsegíteni a másvilágra, miután az utódlásra vonatkozó szövetségük véget ért. Az arzén régóta az isteni akarat eszköze. Ince azonban csak egy genovai kisnemes volt, a Cybo családból, ez viszont egy Medici, ami nagy különbség. Amaz vén bakkecske volt, ez meg ifjú bika, még akkor is, ha a hajlamait tekintve inkább a tehénhez áll közelebb.

Különben is, ő a bika, Virgen María! A Mediciek címerében hat golyó van, az övében viszont a bikának ugyan csak két golyó jutott, de a szerszáma nagyon is jól látszik, és az a fontos. Sajnos e percben a bíboros puha ujjai éppen az ő golyóit szorongatják, bármilyen nagyok is azok. Ki kell szabadulnia ebből a szorításból. Ha sakkjátszmáról lenne szó, azt mondaná, hogy Giovanni sakkot adott a királynak, és a sarokba kényszerítette. De volt olyan ravasz, hogy nem szorította teljesen a falhoz, nehogy valami kétségbeesett lépésre szánja rá magát. Például hogy megölje. Kétszeres vereség.

Amikor a bíboros befejezte az elbeszélését, Sándor ráébredt, hogy csakugyan logikus és igaz a történet. A könyv valóban létezik, Medici nem őrült, nem is félkegyelmű, és amíg nála van az a bizonyos iromány, addig fennmarad a patthelyzet. Másfelől viszont az olyan családok, mint a Borgiák és a Mediciek, mindig is így viselkedtek: a történelem megtanította őket, hogy csak úgy tudják megőrizni a hatalmat, ha szövetségeket kötnek. Most rajta a sor, fel kell szabadítania a királyt, és fel kell áldoznia a huszárját Ananké, a szükségszerűség oltárán. Pár hónapja már megtette ezt egy másikkal, egy Juan nevű telivérrel, a fiával. Most pedig a saját céljáról mond le, de nem örökre. Csak a halál örök.

– Tehát azt kívánja…

– Hogy maradjon pápa, ne koronáztassa királlyá magát, hogy én itt lehessek ön mellett, és egy távoli napon az örökébe léphessek.

Hát persze, valamit valamiért, divide et impera sempiter, ahogy az uralkodók szokták, ahogy ő is tette Incével. Még a háború közben is arra kell gondolni, mi lesz később, hogyan őrizheti meg a privilégiumait, bárki győz is. Úgy kell megegyezni, hogy a változtatások ellenére a dolgok lényege változatlan maradjon.

VI. Sándor a jobb gyűrűsujján viselt halászgyűrűre meredt. Ha pápa marad, akkor a hagyomány értelmében a gyűrűt megsemmisítik a halála után, ha viszont király lesz, akkor a fiára hagyja. Nézegette hatalma jelképét, és közben a dinasztiájára gondolt, és arra, hogy netán majd úgy emlékeznek rá, mint az első pápára, aki király akart lenni, ám végül elsöpörte a történelem. De a töprengés nem tartott soká. Máris megszólalt:

– Akkor tehát rá kellene vennünk Cesarét, hogy felejtse el a Borgia-dinasztiát?

– Ne mondja nekem, hogy csakugyan jobban szeretné, ha nem „szentséged”-nek, hanem „felséged”-nek szólítanák! A király csak egy a földi hatalmasságok közül, a pápa viszont az egész emberiség feje. Nem illene önhöz a királyi cím. Tudja, mit mondott az apám? Nézd meg őt, fiam: olyan fejedelem, akiből soha nem lesz király, mégis hatalmasabb, mint az összes király együttvéve.

– Az ön apja befolyásos, okos és bölcs ember volt. Épp ezért gyűjtött oly sok ellenséget – jegyezte meg Sándor. – Egyetlen hibát követett el: azt, hogy az ön húgát, Maddalenát ahhoz az agyalágyult Franceschettóhoz adta.

– Pápa fia volt, jó parti, rangban méltó hozzá.

– De sem önnek, sem nekünk nem ez a fontos – szólt közbe a pápa. – Ha ön nő volna, összeházasítanánk Cesaréval, és minden megoldódna, a dinasztiánk kérdése is.

– Higgye el, Szentatyám, semmi sem tenne boldogabbá. De a Mindenható másképp akarta.

A pápa megállapította, hogy Medici minden lépésére vagy hátrálással, vagy támadással reagál. A nevelője annak idején arra tanította, hogy ilyen esetben jobb döntetlent ajánlani, mint mindenáron megpróbálni mattot adni, mert úgy akár még el is veszítheti a játszmát. De azért megpróbálkozik egy utolsó lépéssel, hogy kimozdítsa a helyéről a hiányzó bábut, bár most már nem sok jelentősége van.

– Meg se merem kérdezni – szólalt meg halvány mosollyal –, honnan értesült ezekről a dolgokról. Biztos vagyok benne, hogy nagy fájdalmat okozna a válaszával, hiszen csak a családom volt beavatva a terveinkbe.

– Amint mondani szokták, Szentatyám, a falnak is füle van, sőt szája is.

Hosszú csönd követte a bíboros utolsó szavait. Azután a pápa szólalt meg elsőnek:

– Akkor tehát békét kötöttünk.

– Szolgálatára állok.

– Nos, akkor hát mondja meg, mit kíván tenni.

Giovanni de’ Medici még hosszan értekezett VI. Sándor pápával, megtárgyalták, mi a teendő. A pápa azt javasolta a bíborosnak, ha nem akarja, hogy kapcsolatba hozzák az emberrablással, szabaduljon meg Leonora de Molától, méghozzá diszkréten. Ha akarja, bízza csak a dolgot az ő egyik bizalmas emberére, ám akkor már tüntesse el a nő börtönőrét is, amint ilyen esetekben ajánlott, mert az ember sosem lehet elég óvatos.

A bíboros helyeslően bólintott, majd pedig maga is javaslattal élt: az öreg keletit és Ferruccio de Molát magánkihallgatásra kellene hívni az Angyalvárba, ahonnan aztán többé nem távoznának élve. Hozzátette, hogy az ifjú és bőbeszédű Gua Lit átadja majd a török követnek, mint a szultánnak szánt személyes ajándékot.

Ez némi biztosítékot jelent mind neki, mind a pápának, mivel ha – Isten ne adja – a könyvben rejlő titok meg a nő tudása ismét egyesülne, annak igen káros következményei lennének. Olyan ez, mint a kén meg a salétrom: egymagukban nem valami hatásosak, de ha összekeverik őket, gyilkos hatású lőport alkotnak. Ha majd elfoglalja Szent Péter trónját, mindkét veszélyes elemet elpusztítja: a könyvet saját kezűleg semmisíti meg, a nőre pedig ráküld néhány janicsárt.

Mindezt azonban nagyon óvatosan kell véghezvinniük, mert de Mola igen fürge, és az öreg is gyorsan lecsap a botjával, úgyhogy nem erőszakkal, hanem a diplomácia fogásaival kell őket rávenni, hogy önként jöjjenek el a várba. A pápa felajánlotta a segítségét: ha tudná, hol tartózkodnak, szívesen küldene fegyveres kíséretet. A bíboros köszönetet mondott, majd emlékeztette a pápát, hogy egy kődarab kettéhasításához a legjobb eszköz a megfelelően beillesztett, megnedvesített faék. Arra kérte hát Sándort, hogy ne próbálja alkalmatlan helyekre verni az éket. A pápa gratulált kőfaragói ismereteihez, Medici pedig emlékeztette, hogy a családjának számos kőbányája van. Szükséges továbbá, és ebben fenntartások nélkül egyetértettek, hogy a bíboros több kódolt üzenetet is küldjön II. Bajazid szultánnak, melyekben megnyugtatja, hogy szövetségük ügye jól halad, ámbár alkalmazkodni kell a körülményekhez.

– Mindent a maga idejében. Bene citoque dissentiunt – jegyezte meg VI. Sándor, vagyis hogy hamar munka ritkán jó.

– Sero venientes, male sedentes – tette hozzá Medici bíboros, vagyis hogy a későn jövőnek rossz hely jut, tehát nem érdemes hosszan tétovázni.

– Omnia fert aetas – idézte VI. Sándor, azaz mindent meghoz a kor.

– Veniam sicut fur – mondta erre Medici, mert ha tolvaj módjára jő a halál, akkor nincs mit tenni.

– Omnia munda mundis – vagyis a tisztáknak minden tiszta, zárta le a vitát a pápa. Ha a szultán félreértette a dolgot, az ő baja, kettőjükön kívül pedig úgysem érdeke senkinek, hogy megszerezze a könyvet.

Így hát abban maradtak, hogy kis idő múltán kellő óvatossággal bejelentik Bajazidnak: a keleti szerzetest tőrbe csalta valami titokzatos ellenség. Medici azzal az ötlettel állt elő, hogy hárítsák a felelősséget az alkancellárra, Ascanio Sforza bíborosra. A pápa megköszönte a javaslatot, és azt mondta, még meggondolja a javaslatot. Pedig valójában kitűnő ötletnek tartotta, mivelhogy Sforza, miután elfogyott a Sándor megválasztásáért kapott pénze, már jó ideje szervezkedett franciapárti fivérével, Milánó urával a római politika érdekei ellen. Ám előbb még egyszer, utoljára kihasználja, gondolta Sándor, és már tudta is, miként. Ezenkívül még mindig fájt neki a megaláztatás, amely a megválasztása előtt érte, amikor Sforza az árnyékszéken ülve fogadta, miközben szükségét végezte. Ő pedig, Don Rodrigo Borja y Doms, lehajolt, hogy megcsókolja a lábát, mintha nem lett volna elég a megígért százezer scudo.

Majd ha a fivére halála fölött érzett fájdalmát lecsillapítják valami ajándékkal, például Sabbioneta várával, amely jelenleg gazdátlan, Milánó ura is hozzájárul, hogy Giovanni de’ Medici kapja meg az alkancellári címet. Ezzel aztán valódi szövetség jön létre a pápa és a bíboros között, legalábbis addig, amíg valamelyikük meg nem hal.

A legfőbb gond továbbra is Cesare. Sándor nem árulhatja el neki, miben egyeztek meg Medici bíborossal, mivel lázadó természete miatt még a végén szembefordulna az apjával. De ő szerencsére tudja, hogyan tartsa féken becsvágyó fiát, aki váratlan dühkitöréseivel időnként olyan, mint akit franciakór gyötör. Pár napja is mi történt? Berontott hozzá, mint valami fúria, és órákon keresztül dühöngött olasz–spanyol keveréknyelven, mintha legalábbis minden községben rettenetes ragály tombolna. Apja kérdései nyomán Cesare lassanként észhez tért, megnyugodott, s végül is arra jutottak, hogy néhány elszigetelt eset, még ha szokatlan is, nem ok arra, hogy ilyen rémületet keltsen, és arra sincs szükség, hogy csapatokat küldjenek a várak és erődök körbevételére. Amikor Sándor azt kérdezte tőle, nem az rejlik-e a kérése mögött, hogy netán bosszút akar állni némely nemesúron, aki nem kellő tisztelettel fogadta, Cesare éktelen haragra gerjedt, és homályos fenyegetésekkel illette saját szülőatyját.

Medici megjegyezte, hogy a pestis ronda jószág, és nem árt vigyázni vele, Cesare féktelen viselkedése azonban szomorúsággal és sajnálattal tölti el. Ő maga is hallotta már – méghozzá közvetlen szemtanúktól, úgyhogy sajnos igazak a hírek –, miféle jelenetek zajlottak bizonyos európai udvarokban, márpedig ezek az esetek meglehetősen rossz fényt vetnek őszentsége legidősebb fiára, akit a pápai akarat megbízható közvetítőjének tartanak. Ezzel szemben Európa-szerte mindenki mély tisztelettel viseltetett a nemes Juan iránt, ő pedig mindennap azért imádkozik Istenhez, hogy itt a földön is teljesedjen be az égi igazságszolgáltatás, és az ismeretlen, aki elvette eme nemes férfiú életét, halállal lakoljon bűneiért. A pápa erre azt mondta Giovanninak, hogy nem kellene túlzásba esnie.

Még el sem halt a bíboros köpenyének suhogása a vár keskeny lépcsőjén, amikor Sándor megparancsolta Burckhardnak, hogy küldje hozzá azonnal Sforzát. Az ifjú Medici szájából ugyanis egy mondattal, vagy talán csak egy szóval több hangzott el a kelleténél. Ha igaza van, ez lesz az ék, ami széthasítja a márványtömböt, melyen túl ott magasodnak Firenze tornyai – méghozzá végre az ő uralma alatt. És ha majd Sforza távozott, felveszi hidalgokalapját, és saját ékjével fog áttörni bizonyos puha és nedves falakat.