36

RÓMA, 1497. NOVEMBER 16.

Az őröket úgy elfogta a harsány nevetés, hogy többen is kénytelenek voltak a sarkon túl, a falnak támaszkodva engedni a hirtelen jött vizelési ingernek. Mindez a sánta érdeme volt, aki táncra perdülve könyörgött alamizsnáért, aztán ledobta magát a földre, hogy felszedje a pénzt, miközben folyamatosan fintorgott, utána cirkuszba illő bukfenceket vetett, és két szablyával zsonglőrködött, mintha a jobb meg a bal keze egymás ellensége volna. A pengék, amelyek oly vastagok voltak, hogy bárki valódinak hitte volna őket, baljósan csillogtak a lámpások meg a falhoz erősített fáklyák fényében, és szikrát hányva csapódtak egymásnak. Ennél már csak az okozott nagyobb meglepetést az őröknek, amikor Oszmán bemutatkozott a török követ küldötteként, elővette menlevelét, és ráadásul a pénzüket is visszaadta. Colonna emberei ekkorra már annyira összebarátkoztak vele, hogy akár a herceg hálószobájába is beengedték volna. A kapitány távollétében azonban az őrség vezetőjére maradt a feladat, hogy megbizonyosodjon róla, csakugyan az-e a látogató, akinek mondja magát. A katona viszont nemigen volt jártas az írás-olvasás mesterségében, így hát megelégedett azzal, hogy a sánta a cirkalmas írásjegyek között rámutatott az „Oszmán ibn-valami” névre, meg egy rajzra, a vándormutatványosok jelképére. Miután így kiderült az igazság, az őrség vezetője megparancsolta az embereinek, hogy engedjék be a férfit. Minden rendben volt, beleértve a scudót, amelyet a látogató a zsebébe csúsztatott, s amely a súlyából ítélve ezüstből lehetett, nem úgy, mint az a két soldo, amit az imént odavetett neki.

Oszmánt úgy kimerítette a bukfencezés meg az izgalom, hogy alig bírt felmászni a lépcsőn. Az őrséget becsapni jóval könnyebb volt. Ha még működne a hasszaszinok társasága, nem lenne szükség arra, hogy a Nyugat meghódítása érdekében elterjesszék a pestist. A háridzsiták viszont csak gyáva alakok, másoktól várják, hogy feláldozzák magukat, míg ők szépen megbújnak az odújukban. Csak a fegyvertelenekkel végeznek, vagy öngyilkosságba kergetik az embereket, és olyan jutalmat ígérnek, amelyben maguk sem hisznek, őket csak a hatalom érdekli, és ezt hívják igazságtételnek. Egy maroknyi hasszaszin – még csak nem is a legügyesebbje – könnyedén végezne az összes keresztény fejedelemmel, sőt nem is csak velük, és a fehér pápa még az Angyalvár falai között sem lenne biztonságban. A rituális tőr ott is elérné, némán, pontosan és végzetesen sújtana le rá, akár a kobra. Ő maga is kobra volt, sőt még rosszabb, kígyóbűvölő, de valójában őt bűvölte el egy ellenállhatatlan csáberejű nő, aki megmutatta neki a paradicsom délibábját, miközben önnön hatalomvágyát az igazságtétel köpenyébe burkolta.

Oszmán a saját érdekében egy rettenetes, bosszúálló istenben hitt, aki nem az elnyomókon áll boszszút, hanem azokon, akik nem tartják be vastörvényeit. Aztán a hajón az a nő – igen, már megint egy nő! – megmutatta neki azt az Istent, aki ott rejlik benne, aki megszabadíthatja a bosszú rabságától és a gyűlölet démonától. Így gyógyult ki a kórból, amely hosszan gyötörte a lelkét, és végül a testét is megtámadta. Bármi volt is a sorsa, Gua Li szavai – egyszerűek, mint amikor a szoptató anya suttog gyermekének – mindörökre eltörölték. Az az Issza, az a Jézus, akit régen leköpködött, mint az ellenség képmását, az ember, és nem az Isten, a valódi megváltó lett immár az ő szülőanyja.

– Oszmán! Te vagy az?

Gua Li odaszaladt hozzá, és átölelte.

– Megtartottad az ígéretedet. – A nő kézen fogta, és leültette maga mellé egy lócára. – Olyan jó, hogy itt vagy!

– Ha a sánta tudja az utat, gyorsabb lehet, mint a gazella. Isten hozott újra a körünkben, fiam, szálem alejkum.

Ada Ta rámosolyogott, Oszmán azonban nem tudta visszatartani a könnyeit, és alig bírta válaszképpen elrebegni az „alejkum szálem”-et. Az e pillanatban belépő Ferruccio azt látta, hogy Gua Li átkarol egy apró termetű, egyszerű öltözékű és szemlátomást nyomorék lábú emberkét. Összevonta a szemöldökét, de nem szólalt meg. Nem tűnt veszélyesnek a helyzet, de a jobb keze azért ösztönösen a kardja markolatára csúszott.

– Vele hajóztunk át a tengeren – magyarázta Ada Ta –, és mindvégig türelemmel hallgatta Gua Lit. Megígérte, hogy újra hallgatni fogja, és most íme, itt van, egyszer csak megjelent, mint a fecskék tavaszszal.

– Már az ősz végén járunk – jegyezte meg Ferruccio. – Vagy elkésett, vagy nagyon korán jött.

– Az évszakok a lelkiállapotunktól függnek. Amikor szomorúak vagyunk, a napok nyomasztóak, a levegő nehéz, ám amikor örül a szívünk, még a hóvihart is boldogan fogadjuk.

– Leonardo elhagy minket, azt mondta, a milánói herceg hívatta – mondta Ferruccio, mert nem akart vitába szállni a szerzetessel. – Egy ember jön, egy ember megy.

– Ez a dolgok rendje – szólalt meg Gua Li. – Ő itt Oszmán, Ferruccio. Jó ember.

– Nem – tiltakozott Oszmán, miközben a karjával törölgette az orrát meg könnyes arcát –, nem vagyok az. Majd megtudjátok, miért. De először is hallani akarom… hallani szeretném a történet folytatását. Hol van Issza? Vele van a családja? Olyan ember ő, aki megérdemli, hogy boldog legyen.

– Ahhoz, hogy egy asszony gyermeket hozzon a világra, a gyönyörön és a fájdalmon is át kell esnie, az élet mosolya láttán azonban mindkettő elenyészik.

– Elég volt, Ada Ta, Oszmán Isszára kíváncsi, nem a te szóvirágaidra.

– A lányom, akit jobban szeretek, mint vén csontjaimat, rám pirít. Amint látod, a gyönyör és a fájdalom a szülés után is folytatódik, és az apának is kijut belőlük, nem csak az anyának. Parancsolj, lányom, én visszavonulok, hogy meditáljak a véletlenekről, melyek olykor csakugyan véletlenek, máskor viszont nem.

Gua Li mély lélegzetet vett, mert a történetnek ez a része mindig meggyötörte a lelkét.

A halálnak színe van: fehér. Miután Han császár katonái szabadjára engedték romboló dühüket, gyújtogattak és gyilkoltak, a faluból nem maradt más, mint üszkös romok és egymás mellé terített, fehér lepedők, alattuk pedig a halálra kínzott testek. Leginkább a férfiak sírtak, a szomszédok egymást vigasztalták, mert a halál órája akkor érkezett el, amikor a földeken dolgoztak, távoli mezőkön legeltették a kecskéket, a völgybeli piacokon kínálták árujukat. Néhány bonc megérintette a lepedőket a szent khatvangával, a három koponyával díszített bottal, amely a szellemnek a halál látszata fölött aratott győzelmét jelképezi. Issza magához szorította fiát, Yuehant a lepedő előtt, amely alatt még mindig összeölelkezve feküdt a felesége, Gaja és a lánya, Gua Pa. Nem akarta elválasztani őket, úgy kívánta, hogy a halálban is maradjanak olyan közel egymáshoz, mint életükben voltak.

– Mikor mész el? – kérdezte Szajed anélkül, hogy levette volna a szemét a lepedőről.

– Holnap vagy holnapután – felelte Issza.

Yuehan még szorosabban fonta a karját az apja köré. Miután egész éjjel beszélgettek, megértette, hogy mindennek van kezdete és vége. Issza ennyi idős volt, amikor elragadták a családjától. Most rajta a sor, hogy felnőjön, férfi legyen. Apja annak idején megfogadta, hogy hazatér a szülőföldjére, és elérkezett az idő, hogy eleget tegyen régi ígéretének. Csak akkor tudja a fiával együtt újra azt az utat járni, amelyen most elébe állt a fájdalom, ha teljesíti kötelességét, és végleg maga mögött hagyja a múltat. Az út során, magyarázta Yuehannak az apja, módja lesz majd elgondolkozni a jövőjükről, és ha egyszer visszajött, többé senki sem választhatja el őket egymástól. Yuehan eközben Ong Pa és más szerzetesek vezetésével, Szajed oltalma alatt folytatja tanulmányait. Most a szívük egyesíti őket, később azonban a nyitott elme és a tudatosabb gondolkodás lélekben is összeköti majd apát és fiát.

– Ne hagyj el soha, apám!

– A fiam vagy, az én vérem folyik benned. Mire visszajövök, már felnőtt férfi leszel, és én kérlek majd arra, hogy maradj mellettem, de mindig szabadon szállhatsz majd oda, ahová akarsz. És vigyázz Szajedre, a haja őszbe vegyül már, és egyre erősebben támaszkodik a botjára.

– Igen, apám, értem, de akkor se hagyj el!

Szajed végighallgatta ezt a párbeszédet, aztán Isszára sandított. Azt leste, vajon képes-e a barátja elfogadni a történteket. Sokszor hallotta beszélni a halott falevelekről, amelyek az esős évszakban lehullanak, és az élet körforgásában táplálják a földet.

– Igen – felelt Issza a ki nem mondott kérdésre –, úgy van, ahogy gondolod. A megismerés egyenlő a cselekvéssel, azzal, hogy a helyes úton járunk. Nem menekülhetek el a saját gondolataim elől, de a kötelességeim elől sem. Az élet sokat adott, és sokat elvett, de nem mindent. Az életet kölcsönbe kapjuk, nem örökre, így hát akkor vagyunk becsületesek, ha visszafizetjük a kölcsönt.

Issza elhagyta India hegyeit, és elindult visszafelé, oda, ahol megszületett, és ahol a karmája várta. Nem volt ez veszélytelen utazás, sem a testének, sem a lelkének, s többször is elfogta a kísértés, hogy visszaforduljon. De egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy a szív útját követte, nem az észét, s valahányszor megszorította Yuehan kezét, megértette, mennyivel fontosabb a szeretet minden tudásnál. Ezért egyszer sem bánta meg, hogy magával vitte a fiát.

Gyakran szegődött a karavánok nyomába. Eleinte gyanakvással fogadták: egy férfi egy fiúval, asszony nélkül, áru nélkül – talán rabló, talán kém, de akár mindkettő is lehet. Csakugyan ezt hitték róla, egészen addig, míg el nem hagyták Kandahárt, a magas hegyekkel övezett, „kőfal”-nak nevezett várost, és éjszaka rájuk nem támadt egy kardokkal és íjakkal felfegyverkezett sivatagi lovas rablóbanda. Mialatt a banditák összeszedték a szekerekről a szíriai piacokra szánt selymeket és fűszereket, Issza mozdulatlanul ült a fiával, és egy szót sem szólt. Azután elindult a bandavezér felé, és szóba elegyedett vele. Eközben a rablók már le is vetkőztették a kereskedőket, akik felkészültek rá, hogy megszégyenítés következik, amint a hagyomány diktálja. A banditák azonban ekkor azt a parancsot kapták, hogy azonnal szálljanak nyeregbe, és csak a zsákmány tizedrészét vigyék magukkal. Amikor a kereskedők meglátták, hogy Issza meg a fiú nem szöktek el a rablókkal, rájöttek, hogy valamiképpen ő mentette meg a méltóságukat és a vagyonukat.

– Hogyan győzted meg azokat a banditákat? – kérdezték tőle. – Varázsló vagy, vagy valamelyik isten gyermeke?

Issza kitért a kérdések elől, igyekezett kisebbíteni tette jelentőségét. A kereskedők azonban nem tágítottak. Issza ekkor elárulta, hogy csupán a mestereitől tanult módszert alkalmazta.

– A hang sokféle árnyalatot ölthet. A lélegzettel összekapcsolódó hang segít ellazítani az elmét és a testet. Képes álmot hozni, enyhíteni a fájdalmat, és olykor megváltoztatni a gondolatokat. Minél erőtlenebb a gondolat, mint az állatoknál, annál könnyebb előidézni a változást.

– Akkor – szólalt meg az egyik kereskedő – megmondhatom a szamaramnak, hogy haladjon gyorsabban.

– Csak ha a te gondolatod erősebb az övénél – felelte Issza, mire mindenki elnevette magát, kivéve őt.

Egy zsidó, aki a nagy szúzai piacon ötven amfora sós lében eltett olajbogyót adott el, és az így szerzett pénzből szőnyegeket meg pamutszövetet vásárolt, ezüstsztatérokat mutatott neki, és azt kérte, változtassa őket arannyá. Issza, aki időközben visszavette a Jézus nevet, annyira szeretett volna megtudni egyet-mást a szülőföldjéről, a kereskedő meg annyira erősködött, hogy végül megadta neki az illúziót, hogy arannyá változtak az ezüstpénzei, az pedig boldogan mesélte el neki, mi minden történt az utóbbi években. A rómaiaknak új császáruk van, Tiberius, aki a jelek szerint halálosan gyűlöli az olyan zsidókat, mint ők. Egyik rokonát csak azért száműzték, mert egy római matróna kölcsönkért tőle, aztán feljelentette, hogy uzsorakamatot szed, és a szerencsétlennek üres zsebbel kellett visszamennie Jeruzsálembe.

– Ha otthon leszel, menj el bemutatkozni Heródeshez, a tetrarchához, mondd meg neki, hogy én küldtelek, ő jó barátom. Óvakodj viszont Pilátustól, a kormányzótól, álnok fickó. És vigyázz a galileaiakkal – folytatta –, tudatlan, faragatlan emberek, oktalan parasztok. Gyűlölnek minket, júdeaiakat, mert gazdagságban és műveltségben is fölöttük állunk.

– Én csak zsidó vagyok, mint te – felelte Jézus.

– Ha júdeai vagy, akár olyan is lehetsz, mint én, és szívesen befogadlak a házamba, de ha galileai vagy, ne gyere a közelembe.

Hat hónap telt el azóta, hogy Jézus elhagyta az örök hó birodalmát, de még mindig maga előtt látta a halotti máglyát, amelyen felesége és lánya testét elégették. Valahányszor Yuehanra pillantott, és ő rámosolygott, megjelent előtte Gaja meg Gua Pa, és a lelkében összekeveredett a halál és az élet. Végül nem ment el a júdeai zsidóhoz. Amikor a Jordán partjára ért, és meglátta az ismerős pálmafákat meg cédrusokat, balra fordult. Nemsokára megpillantotta a messzeségben a Golan dombjaira települt Gamalát. Előrenyújtott ujjával megmutatta a várost a fiának. E pillanatban újra gyermek lett, és csakis az anyja után vágyott.

Oszmán megvárta, míg Gua Li újra levegőhöz jut, és kinyitja a szemét, melyet a hosszú elbeszélés alatt mindvégig csukva tartott.

– Én mindig dühös leszek, ha eszembe jut az anyám – mondta a sánta. – Több simogatást kaptam a szeretőitől, mint tőle. Soha nem szeretett, talán mert egy erős fickót szeretett volna, aki megvédelmezi, ehelyett nyomorék fia született.

– Talán csak nem tudta, hogyan mondja meg, hogy szeret – felelte Gua Li. – A szeretet nem tőlünk függ, ajándékba kapjuk, de rajtunk múlik, hogy kimutatjuk-e, ami egyáltalán nem könnyű. Ha nem ismerném olyan jól azt a duzzogó vénembert, aki most úgy tesz, mintha fejjel lefelé aludna, és ezért nem hallaná, amit mondok, hajlamos lennék azt állítani, hogy nem szeret, sőt egyenesen ki nem állhat, mivel születésem óta folyton csak gyötör. De én nagy jóságomban kitártam előtte a szívem, és így rájöttem, hogy én vagyok a kedvenc lánya.

– Hány gyermeke van Ada Tának? – szólt közbe Ferruccio.

– Csak én, de ez csöppet sem kisebbíti a szeretetét. És még csak nem is féltékeny, ha másokkal beszélgetek.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán Ferruccio gyorsan másfelé nézett. Lehet, hogy Gua Li egyszerűen csak visszavágott, de bizonyos értelemben el kell ismernie, hogy igaza van. Gua Li úgy bánik Oszmánnal, mint egy régi baráttal. Benne pedig forr a féltékenység, talán mert valamiképp a maga tulajdonának érzi a nőt, bár egészen másképpen, mint Leonorát. A felesége az övé, együtt élt vele abban a fészekben, ahová senki sem léphetett be, ha nem akarták. Ám a fészküket kegyetlen vadászok dúlták szét, soha többé nem térhet vissza oda. Talán csupán azért vágyik arra, hogy Gua Li csakis őrá figyeljen, mert ő volt az, aki rést ütött a páncélján. Nem azt érzi, hogy Gua Li az övé, hanem inkább azt, hogy ő tartozik a nőhöz és Ada Tához, és nem akarja, hogy bárki közéjük álljon. Mint egy gyerek, akinek kistestvére születik – eleinte kénytelenségből szereti, csak később kerül igazán közel hozzá. Csupán az utolsó szavakat hallotta, amelyeket Gua Li Oszmánhoz intézett.

– …de hogyan találtál ránk? És legfőképpen hogyan jutottál be ebbe a pompás tömlöcféleségbe? Megvan itt mindenünk, csak szabadságunk nincs, de anélkül olyan, mintha nem volna semmink.

– Allah – suttogta Oszmán –, vagy bárki, aki az égben lakozik, vagy talán az ember-Jézus szavai, melyeket tőled hallottam, megmentettek a pestistől, amelyet magam hurcoltam ide. – A férfi megmutatta az egyik tojás alakú, fekete duzzanat nyomát a csípőjén. – Velünk utazott a hajón.

Gua Li csodálkozva pillantott Ada Tára. Mindig hozzá fordult, ha nem értett valamit. Oszmánnak talán segítségre van szüksége, az a duzzanat pedig valami betegség jele, amitől félrebeszél. Ada Ta azonban csak felvonta a szemöldökét, amitől sima, kortalan homloka mély ráncokba gyűrődött. Ezúttal azonban nem tudta, mit feleljen.

Ferruccio gondolatai sebesen száguldottak: eszébe jutott, mi történt pár hónapja a Serristori családdal, és hogyan találkozott a szolgájukkal, aki szörnyű kínok közepette fetrengett a sárban, és a szeme láttára lehelte ki a lelkét. Mondani akart valamit, de ekkor kopogás nélkül belépett a palota őrségének vezetője.

– Lovag – szólította meg Ferrucciót –, a szolgája az őrtoronyban van. Csúnyán megsebesült, és azt kéri, menjen oda hozzá.