47

AZ ÚJ ÉVBEN, 1498-BAN, RÓMÁBAN ÉS FIRENZÉBEN

Miután a Borgiák legalábbis de facto királyi családdá lettek, itt volt az ideje, hogy úgy is kezdjenek viselkedni, vagyis hogy összeugrasszák a nagy hatalmú urakat. Ráadásul VI. Sándor pápaként mindkét félnek megígérhette Isten támogatását. Így kergette heves csatába az Orsiniakat és a Colonnákat. A dolgot leginkább a San Vincenzo-templom sínylette meg, amelyet földig romboltak. A pápa viszont örvendezett, mivel ily módon mindkét pártot sikerült meggyengítenie. Ami Franciaországot illeti, VIII. Károly király ugyan nem fizette meg az adósságait a Medici-bankháznak, de még így is súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött, és nem tudta újjászervezni a hadsereget. Helyzetét tovább nehezítette, hogy harmadik fia, Ferenc már születése óta beteges volt, és úgy tűnt, neki is korai halál jut, mint testvéreinek. VI. Sándor számára ezek kedvező előjelek voltak. A pápa elégedetten dörzsölte a tenyerét a Mediciektől kapott, hiúzprémből készült, drága kézmelegítőben. Ha Franciaország bajban van, akkor lassan megengedheti magának, hogy Cesarét megszabadítsa a bíborosi címtől, és összeházasítsa Sancha kuzinjával, Saroltával.

Jó hírek érkeztek Lucrezia felől is, aki Alfonz után sóhajtozott. Ki is ez az Alfonz, Sancha unokaöccse vagy nagybátyja? Elfelejtette. Ezek amúgy is úgy szaporodnak, mint a nyulak. Ha megszületik a gyerek, és érvénytelennek nyilvánítják a Sforzával kötött, hivatalosan el nem hált házasságot, akkor eleget tesz Lucrezia kívánságának. Ha az Aragóniai családból hárman is a rokonaik lesznek, jó esély van rá, hogy a nápolyi trón a pápaság vagy a Borgiák kezére kerüljön – a kettő nem egészen ugyanaz. De legalábbis lecsillapítja Cesare forrongó lelkét és ambícióit. Ha király vagy régens lesz belőle, akkor a fivérének, Jofrénak is parancsolhat majd (már ha fivérek egyáltalán).

VI. Sándor megállt az ablaknál, és figyelte a zsúfolt piacot, ahová minden kedden sok árus érkezett a környező falvakból. Egy napon majd, egy palotáért vagy egy nyakékért cserében, megkéri Vannozzát, hogy árulja el az igazat. Persze, úgy is lehetne, hogy Jofré kapja meg Cesare bíborosi címét, Cesare pedig Jofré feleségét, de nem valószínű, hogy Cesare szívesen venné el Sanchát, azt a léha ringyót, aki már a család valamennyi férfitagjával összefeküdt.

Barbarigo dózséval sosem szívelték egymást, de Velence messze van, és megvan a maga baja a szultánnal. A szultánnak pedig nagyon is megfelelne, ha az adriai kikötők, amelyeket a velenceiek meg akarnak szerezni, visszatérnének nápolyi uralom alá egy új, gazdasági érdekeken alapuló szövetség jegyében. És ott van Medici… Áldott legyen, amiért nem hagyta, hogy nagy hibát kövessen el! Ha korábban érkezett volna, Juan még most is élne. A dinasztikus álmok megzavarták a fejét, elhitte, hogy jobb a királyság, mint a világhatalom. Egyetlen uralkodó sem dicsekedhet azzal, hogy mindkét kezében jogart és országalmát szorongat. A leszármazottai még várhatnak; csak Cesare türelmetlenkedik. Miért is kellett ezt a nevet adni neki? Egy napon talán – de nem most – a Borgiák királyok lesznek, ám a dinasztia első uralkodója nem a Cesare nevet viseli majd. Hála Medicinek, az ellenségből lett hűséges szolgának, aki ráadásul úgy kényezteti, mint még Lucrezia sem fiatalkorában. Te, Deum, laudamus! A Mindenható kegyelméből lassan minden kialakul.

– Vaca cabrona! – kiáltott fel elégedetten.

Az annus horribilis immár véget ért. Bigazzini, az asztrológus megjósolta, hogy Juan kísértete nem zaklatja többé, Lucrezia pedig fiút szül.

Most már csak Firenze hiányzik, hogy teljes legyen a kép. A másik jeles asztrológus, Gaurico véleménye szerint a Jupiter kedvező együttállásban van a Szaturnusszal a Halak csillagképben, de igyekezni kell, nehogy az őszentségét érdeklő hal elússzon.

A pápa tehát levelet küldött Andrea de’ Pazzi gonfalonierének, és megkérte, hogy terjessze az írást a Calimala kereskedői, a bírók, gyógyfüvesek, a szűcsmesterek, jegyzők, továbbá a mészárosok, kocsmárosok, fegyverkovácsok, lenárusok, kovácsok, sőt még a szabók és a kelmefestők körében is. A levélben arra intette a firenzeieket, hogy minden további késlekedés nélkül adják át az egyháznak a kiátkozott domonkos barátot, Savonarolát. Ha továbbra is megtagadják az engedelmességet, az megátalkodott gonoszságra vall, s ez esetben jó pásztorként kénytelen lesz egyházi tilalommal sújtani őket. Az elveszett firenzei bárányoktól elkobozzák összes javaikat és kihelyezett hiteleiket, persze csak azokat, amelyek városuk határán kívül esnek.

Medici megharagudott, amikor megtudta, kinek címezte a levelet: Andrea de’ Pazzi az unokatestvére volt Guglielmónak, Bianca nénikéje férjének, és ő ölte meg nagybátyját, Giulianót abban a merényletben, amikor az apját csak a Szűzanya közbenjárása óvta meg. Giovanni most a hűséges Passerininek öntötte ki a szívét.

– Szándékosan tette, Silvio, ez sértés akart lenni.

– Inkább gondoljon arra, uram, hogy egy bádogkarddal térdre kényszerítette a spanyol bikát.

Giovanni gyorsan befogta Silvio száját. A bíboros örökösen résen volt: félelmet keltettek benne a kandallórácsok, a képek mögül leskelődő szemek, a néma szolgák, akiket olykor beszéden kaptak. A vatikáni paloták hosszú folyosói, vastag falai mögött váratlanul feltűnő üres terek, üregek és járatok, labirintusok és álkönyvszekrények mögött valódi ajtók rejtőztek, ahol mintha örökösen hallgatózott volna valaki. Giovanni lakrészének ablakából az Angyalvár tömlöcének távoli rácsait lehetett látni, az ajtaja előtt pedig hatan strázsáltak: két őrt a pápa bocsátott rendelkezésére, kettő az ő szolgája volt, és a pápai őröket tartotta szemmel, s még ketten álltak ott a biztonság kedvéért. Mindehhez jött még Silvio, az árnyék, a bizalmas, a szerető, a vitéz katona és a testőr a maga öles termetével és nagydarab testével, amely annyit nyomott, mint négy véka búza.

– Amíg a bizonyítékok életben vannak, még az Úristen sem vigyázhat rám eléggé.

– Az a lényeg, hogy ne beszéljenek, monsignore. Kinek állhatna érdekében, hogy felfedje az ön kis titkát?

– A mi titkunkat, Silvio – figyelmeztette Medici, és fenyegető pillantást vetett rá. – És nem is olyan kicsi. Azonkívül a nő eltűnt, és megtörténhet, hogy de Mola lovag megtalálja őt is meg a könyvet is, ami nincs nálunk.

– Még ha így történne is, önnek már senki sem árthat. A lovag jobban teszi, ha eltűnik és hallgat, és különben is, kit érdekelne a mondanivalója? Az ön hangja nélkül sem a könyv, sem a tanúk nem érnek semmit. És ha mégis, még mindig mondhatja Borgiának, hogy van önnél egy másolat. Ha meggyőződése, hogy önnél van az eredeti, nem kockáztatja meg, hogy nem hisz önnek.

– Valahol sántít az érvelésed, Silvio, csak azt nem tudom, hol, egyszerűen nem tudok rájönni. Vagy talán nem akarom meglátni.

A novícius összevonta a szemöldökét, mire a bíboros intett, hogy üljön le mellé. Gyengéden megveregette Silvio vaskos combját, amelyen a Mediciek színeiben pompázó, sárga-piros nadrág feszült.

– Ravasz vagy, Silvio, én meg még rajtad is túlteszek, de akkor is félek Borgiától. Persze, ha akarta volna… De elég ebből, inkább mondd el, mit gondolsz de Moláról! Mi van, ha bosszút akar állni rajtam?

A férfi erre előhúzta drága, elefántcsont nyelű tőrét, amelyet urától kapott, és méregetni kezdte. Giovanni egy pillanatra megborzongott. Passerini észrevette ezt, és térdre borult előtte, majd átnyújtotta a fegyvert.

– A dolgok természetes rendjét nem lehet megváltoztatni. A méhek is ezt tanítják nekünk, monsignore. Van a here, a dolgozó, a harcos és a királynő. Mindegyik más táplálékot fogyaszt, amitől úgy fejlődik, ahogy a természet diktálja. Én arra törekszem, hogy harcos legyek, és szolgáljam a királynőt.

– Mi köze ennek de Molához?

– De Mola nem buta ember, monsignore, és ha lázadó természetű is, tisztában van a helyzetével. Tudja, hogy a bosszú visszahullna rá meg az utódaira hetedíziglen, már ha lesznek.

– Remek, ez tehát azt jelenti, hogy ha megtalálná a feleségét…

– Mindketten eltűnnének, és a feledés homálya borulna rájuk.

– Akkor tehát segítenünk kellene neki, hogy megtalálja a nőt?

– Nem hiszem, monsignore, azzal most már csak óvatosságra intenénk. Én az Úrra bíznám a dolgot, az Ő akaratára. Ő tudja, hogyan lehet eljutni az emberek szívéhez, és miként lehet megoldani az őket aggasztó gondokat.

– Nagyszerű püspök lenne belőled, Silvio.

– Én pedig a Szentlélek fényét látom ön körül.

– Ha Isten is úgy akarja, barátom.

– Úgy akarja.

– Hát akkor hagyjuk, hogy a természet rendje szerint alakuljanak a dolgok. És most hadd csókoljalak meg jutalomképpen az engedelmességedért.

*

A fehér rigónak elege volt már a jeges januárból. Elegendő táplálékot gyűjtött össze, majd behúzódott a fészkébe, és várta, hogy enyhüljön a dermesztő hideg. A hónap utolsó napján aztán meglátta a napot, és boldogan csicseregve repült ki a szabadba. Ám a január még lesben állt, elorzott két napot a februártól, majd három napon át szelet, havat és esőt zúdított a városra. A rigó kénytelen volt bemenekülni egy kéménybe. Mire a vihar lecsillapodott, a rigó elvesztette hófehér tollait. A koromtól megfeketedett, és mind a mai napig fekete is maradt.

Firenze ebben az évben is ragaszkodott a hagyományokhoz: február elején olyan hidegre fordult az idő, hogy a Santa Maria Novella boltíves kerengőjében elsuhanó, imádkozó apácák feje fölött fenyegető jégcsapok lógtak.

Oszmán már elnyerte a bizalmukat. Becsületessége és szemfülessége miatt gyakran őt küldték a piacra, a város központjába, oda, ahol a római korban az észak–déli és a kelet–nyugati főút találkozott. Oszmánt már mindenki ismerte, mindig ő jelent meg elsőként a Bőség-oszlop tövében, és soha nem érdeklődött az árakról, mielőtt megszólalt volna az alkudozás kezdetét jelző harang. És ha valamelyik tisztességtelen kereskedőt büntetésképpen fél kezénél fogva fellógatták az oszlopra, nem sértegette, gúnyolta, hanem felemelt botja segítségével odanyújtotta neki a kulacsát, hadd oltsa szomját, s mit sem törődött a kölykökkel, akik körbefogták, és kicsúfolták a sántasága miatt.

Oszmán tehát teljes szabadságot élvezett, így miután megvette a húst a Ponte Vecchio melletti henteseknél, megállt kissé előrébb, ott, ahol a kelmefestők harsány nevetés közepette cserépdarabokat hajigáltak a távolodó kétárbocos vitorlások után. Terhükre volt az áruk ki-be rakodása, mivel a sok szekér, ló meg sürgő-forgó rakodómunkás elriasztotta a vevőiket. A céh egyes tagjai megfogadták, hogy előbb-utóbb feltöltik a kikötőt munkájuk hulladékaival. Oszmán várt, nem szólt, és nap mint nap csöndben távozott, miközben a férfiak mindenféle alpári megjegyzést kiabáltak utána a feleségéről, akit hiába vár, úgyse jön vissza. Egy napon aztán meglátott egy hatalmas termetű mórt, aki éppen leszállt egy bárkáról. Oszmán odament hozzá, és átölelték egymást. A kelmefestők megrökönyödve figyelték a jelenetet.

– Szalem alejkum, Aruj Reisz, már vártalak.

– Szalem, testvérem, én viszont nem számítottam rád. Azt mondták, eltűntél, és a Nagyasszony fatvát bocsátott ki ellened. Meg kellene, hogy öljelek.

– De nem teszed, mert bűnös vagy – mutatott Oszmán a férfi bőrén látható tetoválásra. – Ez haram, bűn. Csoda, hogy a Nagyasszony le nem vágatta a karod.

Aruj Reisz megmozgatta a karizmait, amitől a tetovált nőalak hastáncot lejtett.

– Látod? – mosolygott. – A hajón töltött magányos éjszakáimon ő a társam. Amikor táncol, eszembe juttatja, hogy Allah nőket is teremtett, nem csak büdös tengerészeket. Rosszabb lenne, ha másfajta kísértésbe esnék, nem gondolod?

Zsíros nevetése visszhangot vert a sikátorban. A kelmefestők sietősen összepakolták az árujukat, és inkább bezárkóztak a műhelyükbe.

– Mit akarsz, Oszmán? – folytatta most már komolyabban a férfi. – Szerezzek újabb szállítmányt Isten patkányaiból?

– Nem, erre már nincs szükség.

– Akkor komolyabb a dolog.

Aruj Reisz a szakállát vakargatta, aztán körmével elnyomott egy tetűt.

– Szólnod kellene a fivérednek, hogy vigyen el Isztambulba két személyt, engem meg… meg egy nőt.

Aruj keze úgy nehezedett a vállára, mint a kovács pörölye.

– Egy nőt! Nézd csak a jó öreg Oszmánt! Most már mindent értek. De… Isztambulban veszélyben leszel, a fatva elől nincs menekvés.

– Elmegyek Bajazidhoz, és tőle kérek védelmet.

Aruj Reisz úgy nézett rá, mintha máris kiterítve, halotti lepelbe csavarva látná.

– Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de a fivérem biztosan segít. Ám mostantól többé nem tartozom neked semmivel. Ha még egyszer találkozunk, nem állok jót az életedért.

– Nem találkozunk többé, testvérem. Hol és mikor találom a hajót?

– A következő hónap második keddjén. A régi classei kikötőben lesz, prémeket szállít.

– Nem Velencében?

– Ott túl sok a zsandár, és Classe különben is közelebb van.

A sánta bólintott.

– Helyes. Hájr egy napot vár, de nem többet. A lagúna tele van banditákkal, a velenceiek pedig folyton cserélgetik a vámtisztviselőket, és nem biztos, hogy mindet sikerül lefizetni.

Oszmán derűsen távozott. Kezében szorongatta a mozaik utolsó darabkáját. Bármilyen formát öltsön is Allah, teljesítenie kell a kérését, ennyivel tartozik neki. Most nyugodtan meghallgathatja Gua Li történetének végét, megismerheti mindazt, amit kihagyott, újrahallgathatja kedvenc részeit. Miután leadta, amit vásárolt, engedélyt kért és kapott Ludovica anyától, hogy bemenjen Leonora cellájába. Sok munkával vívta ki magának ezt a jogot.

Az asszony már jobban volt, és a gyerek is szépen fejlődött. Nagyjából most jött el az az idő, amikor meg kellett volna születnie. Az apácák Lazzarónak nevezték el, a feltámasztott Lázár után, de Leonora négyszemközt más névben egyezett meg Ferruccióval. Ám tudták, hogy amíg az asszony teljesen fel nem épül, el kell fogadniuk a kolostor szabályait, melyek szerint férj és feleség csak naponta egyszer találkozhat.

Oszmán megállt az ajtó közelében, és csak akkor lépett oda Leonora ágyához, amikor Gua Li intett neki. Kissé arrébb húzta a gyékényt, amelyen Gua Li aludt összegömbölyödve minden éjszaka a nővére mellett – mert immár így nevezte Leonorát, akit úgy ápolt, mint egy kislányt.

– Láttad a kicsit, Oszmán? – mutatott Leonora a mennyezetről lógó kosárra. – Ugye, milyen szép? Mondd el az apjának, ha látod, mert nekem ritkán adatik meg, hogy vele legyek. Azt mondja – nevette el magát –, hogy olyan a kisfiú, mint egy kis Buddha.

– Ezek szerint nagyon tetszik neki – mosolygott rá Oszmán. – Ugye, Gua Li?

– Így van, és néha tényleg úgy mosolyog a kicsi, mint a megvilágosult. Ada Ta mindig azt mondta, hogy a gyerekek azért olyan mindentudók, mert még szorosan kötődnek az örökkévalósághoz, amelyből származnak. Nem is tudás ez, hanem tapasztalat. Ezért mosolyognak, és ezért tanulnak olyan gyorsan. Még erősebb a szellemük, mint a testük.

– Akkor miért sírnak, húgom?

– Talán azért, mert érzik, hogy még sokáig kell élniük, mielőtt visszatérnének a fénybe. Márpedig az alapján, ahogy ő sír – cirógatta meg a kisfiú arcát –, biztosak lehetünk benne, hogy hosszú élete lesz.

– Oszmán szeretné hallani a történetedet, és nekem is jót tenne, meg a kicsinek is. De mi a baj, Gua Li?

A nő mosolyt erőltetett az arcára, de hiába próbálta visszafojtani a könnyeit. Leonora aggodalmas hangja csak még inkább elszomorította.

– Semmi komoly. Csak pár napja már nem álmodom a mesteremről. Kár, hogy te nem ismerhetted meg.

– Én is sajnálom, Gua Li. Gyere, feküdj ide mellém. Fiatal lány létedre úgy ápolsz hetek óta, mintha az anyám volnál, most hagyd, hogy én öleljelek meg.

Elmúlt a sexta órája, eljött a nona, egy apáca lépett be, kezében gőzölgő tyúklevessel, kenyérrel és sajttal, de amint meglátta Oszmánt, sietve távozott. Leonora furcsállta, hogy Ferruccio nem jött, de azt gondolta, biztosan megint az apácák állták útját. Holnap majd jót nevetnek rajta. Miután együtt elfogyasztották az ételt, Leonora a mellére tette a kisfiút. Oszmán elfordult, Gua Li pedig tréfásan megdicsérte Leonora duzzadó emlőjét, azt, hogy a mellbimbójára tett kendő mindig átnedvesedik, és ha csak megérinti a mellét, máris zubog belőle a tej. Remélte, hogy ő is így lesz vele, amikor eljön az ideje. Aztán összeszedte a gondolatait, mert gyűlölte a történetnek ezt a részét, olyan haragot ébresztett benne, hogy alig bírta fékezni magát. Nem tudott közömbös maradni, mert Ada Ta is mindig azt mondta, hogy az igazság jegyében senki sem maradhat közömbös, bár az érdek gyakran mégis hallgatásra sarkallja az embert.