52

1498. ÁPRILIS 8., A SZULTÁN PALOTÁJA

Oszmán a szultán elé borulva végére ért vallomásának. Bajazid jól tudott uralkodni az indulatain, másképp nem is foglalhatta volna el a Négy kalifa trónját. Felállt, elhagyta a magánkihallgatások termét, és bement egy kis szobába. Oszmán továbbra is a földön térdelt. Az uralkodó magántestőrségének két hűséges janicsárja tartotta szemmel, akiknek kivágták a nyelvét. A szultán most rápillantott a vendégére, aki egy rácson át minden szót hallott.

– Azt az embert, aki megbánja a tetteit, meg kell jutalmazni, a tettei azonban büntetést érdemelnek. Ha összekeverjük a bocsánatot és az igazságszolgáltatást, az olyan, mintha egyszerre akarnánk enni és beszélni.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy egyszerre kell megjutalmaznom és megbüntetnem?

– Nem egészen. Az örömteli büntetés nem büntetés, mint ahogy a kellemetlen jutalom sem jutalom. Az imént az időről beszéltél. Nos, ez a megoldás. Előbb a büntetés, aztán a jutalom, az előbbit könnyebb elviselni, ha ott a remény.

– És ha a büntetés halál? A jutalom lehetne a paradicsom, a hetvenkét szűzzel, akik várnak rá.

– Lehetne, de ha a szüzek örökre szüzek maradnának, a jutalom csak szenvedést hozna.

Bajazid akarata ellenére elnevette magát. Ha bárki más merészelte volna így értelmezni a szent Könyörületes szúrát, levágatta volna a fejét.

– Akkor hát – szedte össze magát – mit javasolsz?

– A büntetés a halál? Nincs más megoldás?

– Ez Isten törvénye, amit kötelességem alkalmazni.

– Ha így kell lennie, amit egyébként kétlek, akkor ne azt add neki, ami számára a legfontosabb, hanem azt, ami neked a legdrágább.

– Így magamat is megbüntetem.

– Ábrahám a rend és az igazság nevében kész volt feláldozni azt, aki a legdrágább volt számára ezen a világon, vagyis a fiát, Izsákot. Megíratott a Felsorakozók szúrájában, Isten törvénye, kötelességed alkalmazni, ha igazságos a szíved, mint ahogy a neved is mondja.

– Legyen így – vetett véget a vitának Bajazid. – Igen, a szívem igazságos, a te nyelved viszont hiába mézesmázos, olyan, akár a viperáé, vén hitetlen, aki a Koránra tanítasz!

A férfi úgy állt fel a lótuszülésből, hogy nem támaszkodott a kezére.

– Most már találkozhatok a lányommal? Szeretném felkészíteni gyenge szívemet az eseményre.

– A lányod már készen áll. És úgy láttam, kiváló egészségnek örvend, sőt még egy kicsit ki is gömbölyödött.

Ada Ta felvonta a szemöldökét, és egy körkörös mozdulattal végigsimított a fején. Ha a szultánnak nem káprázott a szeme, akkor a tervének utolsó része is megvalósult. Méghozzá alig egy év alatt, mosolygott elégedetten.

A kertészek közül sokan éppen a ciprusok metszésével foglalatoskodtak, hogy a nyári hónapokban a fák lombjai még dúsabban terüljenek szét a szultán örömére. Mások rózsabokrokat és fehér meg vörös rododendronokat ültettek. Megint mások a papirusznövényeket, a törpepálmákat és a banáncserjéket szabadították meg az élősködőktől, hogy dús leveleik, melyekben az élet árad, zöldben, vagyis az iszlám színében pompázzanak.

Ada Ta ekkor meglátta, hogy jönnek.

– A boldogságot kis adagokban kell kóstolgatni – mondta, és elbújt egy platánfa vastag törzse mögé. – Előbb csak szólj, lányom, aztán majd megnézlek.

– Ada Ta! – kiáltott fel Gua Li, majd odafutott hozzá, és szorosan átölelte. Olyan picinek találta – az emlékezet felnagyította az alakját. Gua Li hosszan így maradt, fejét Ada Ta melléhez szorította, hallgatta a szívverését, érezte, ahogy a keze végigsimít a haján. Megint kislány lett, inkább mesélni szeretett volna, mint kérdezni. A szerzetes ekkor gyengéden eltolta magától. Gua Li odaállt mellé, és a vállára hajtotta a fejét.

– Ferruccio barátom – mosolygott Ada Ta –, az erős karú lovag, az egyetlen, aki tanulni akart, ki akarta tölteni az agyában lévő űrt, így hát egyedül őt lehet éles eszűnek nevezni.

– Ada Ta barátom – felelte Ferruccio –, magányomban vigasztalóm. Ami pedig az erős kart illeti, hát ezen a téren is van még mit tanulnom.

– Te pedig – fordult Ada Ta Leonora felé – nyilván Ferruccio minden viszontagságának okozója vagy. A férjed lelkén olyan vastag héj van, mint a gránátalmán, de a felét már sikerült lehántani, és minden édes gömböcskéből savanyú vér fakadt. Leonora, te még annál is szebb vagy, mint amilyennek Ferruccio írt le nagy dicsekedve.

Leonora elmosolyodott, és megszorította Ferruccio karját.

– Mélységesen hálás vagyok neked, amiért megmentetted, és óvatosságra kényszerítetted. Tudom, hogy a férjem időnként úgy tombol, mint egy bika, de bárányszíve van.

– Te pedig ezek szerint ügyes pásztor vagy. Hát ezt a bájos ifjú hölgyet talán elviselhetetlen hátfájás gyötri, hogy kétrét görnyed?

Zebeide felemelte a tekintetét, és elfordította a fejét, aztán megértette, hogy róla van szó, felegyenesedett, és durcásan karba fonta a kezét.

– Énnekem kellene meghajolnom – folytatta Ada Ta –, amiért ilyen tiszteletet tanúsít ősz fejem iránt. Ha csupán nyolcvan évvel volnék fiatalabb, szívesen elfogadnám társamul a fehér oroszlánok szent táncában.

Zebeide tátott szájjal bámult rá, ám Ada Ta már odalépett a kisfiúhoz, akit Leonora tartott a karjában.

– Utoljára hagytam a gyermeket, mert az első falat az éhet csillapítja, az utolsó viszont örömet ad.

Egy ujjával megérintette a kis Paolo hasát, mire az elégedetten gőgicsélni kezdett. Leonora átadta a gyereket Ferrucciónak, akinek egy pillanatra elállt a lélegzete. Aztán hagyta, hogy mindenki odagyűljön köré, és gyönyörködött a fia nyugodt mosolyában. Még a kertészek is odajöttek, és a nyakukat nyújtogatva figyelték a kisfiút. Egyikük fehér virágszirmokat szór rá, és mielőtt távozott volna, dünnyögött valamit, ami imádságnak tűnt.

– Mit mondott? – kérdezte Leonora.

– Azt, hogy ez tetszik Istennek – felelte Ada Ta. – Szereti a fehér ruhát, és a paradicsom is fehér.

Aznap este a szultánnál rizzsel töltött szőlőleveleket és csicseriborsókrémet ettek, meg vöröslencselevest az uralkodó saját kertjében termett paprikával. Gua Li már jóllakott, de nem tudott ellenállni a pacallevesnek, amelyben vajban sült, édes pirospaprika-darabok úsztak. Ezután csaknem két rőf hosszú tengeri fogast tálaltak fel, drága fekete ciprusi sóba forgatva. Maga a szultán vágta fel a halat, melynek szájába egy folyami rákot tettek. A fejét felosztották a jelen lévő nők között, bár Zebeide nem tudta kellőképpen kiélvezni, mert már alig látott az álmosságtól. A másik oldalon Amina folyton felállt, és a legfinomabb falatokat tette az összezavarodott Oszmán elé. Egyedül Ada Ta kóstolta meg az édes zseléket, amelyeket rózsavízzel és mézzel locsoltak meg, és pisztáciával szórtak be. Bajazid megkérdezte tőle, mi a titka annak, hogy ennyit eszik, mégis sovány, mint a piszkafa.

– Keveset kell aludni, sokat gondolkodni, kevés ruhát hordani, gyakran megbocsátani.

A szultán elfintorodott, és Gua Lihez fordult, az egészségéről faggatta. Leonora a nyakába kötött kendőben hozta magával a kisfiút, de a keze egész este Ferruccio kezét szorította. Amióta elhagyták a hajót, Ferruccio úgy érezte, Leonora megváltozott – vagy talán ő került egyre távolabb Gua Litől, és egyre közelebb a feleségéhez. Oly sok idő után aznap éjjel végre egy ágyban tértek nyugovóra, csak egy kosár volt köztük, amelyben Paolo aludt. Már eloltották a lámpást, amikor Leonora a férje nevét suttogta.

– Tessék.

– Aludj csak, szerelmem, és gondolj rám.

Gua Li a jobb oldalára fekve összegömbölyödött, és egy párnát gyömöszölt a háta mögé.

– Jobb, ha nem nehezedsz az epédre, hanem a bal oldaladon alszol – szólalt meg Ada Ta a sötétben –, mert ott működik a flegma. De még jobb, ha az arcodat a csillagok felé fordítod, hogy a szél ősi energiája harmóniát teremtsen szellem és test között.

Gua Li felült.

– Ugyan miért?

Ada Ta felsóhajtott, de továbbra is hanyatt feküdt felhúzott lábbal, és a talpát masszírozta, miközben a feje a két térde közül kandikált ki.

– Ennek az öregembernek a lánya talán azt gondolja, oly sok idő telt el, amióta utoljára látta az apját, hogy az öreg még vaksibb és agyalágyultabb lett, mint azelőtt volt. Az öregember örül a lánya szeretetének, de nem örül annak, hogy többé nem beszél vele bizalmasan. Mmm, a lányom másképp szedi a levegőt, ezek szerint a szíve már megértette a szavaimat. Én viszont más testtartásba helyezkedem, mert így az arcom túl közel van az ülepemhez.

– Én… el akartam mondani. Sőt alig vártam, hogy elmondhassam, csak nem tudtam, honnan kezdjem. Jaj, Ada Ta, bocsáss meg!

– Nagyon kényelmes, ha nem tudjuk, honnan kezdjük, mert akkor szabadon elkezdhetjük akárhonnan. Különben is, miért kéne megbocsátanom? Te csak a természet útját követted. Akkor kéne szemrehányást tennem neked, ha nem ezt tetted volna.

– Ő…

– Ő férfi, a jang, te pedig nő vagy, a jin, még akkor is, ha örökre a lányom maradsz. De ez nem elég. Ahhoz, hogy létrejöjjön az igazi tájcsitu, és megközelítsük a kör tökéletességét, a két princípiumnak összeillőnek kell lennie, mert valaha egyetlen lényt alkottak, és ezt fel kell ismerniük. Az istenek annak idején megirigyelték ezt a nagy szépséget, és két természetté vágták szét, amelyek azóta is keresik egymást, hogy helyreállíthassák az ősi egységet. Nem tudják, miért teszik, de egyesülni akarnak, hogy új életet teremtsenek.

– És honnan tudhatjuk, hogy az igazit találtuk-e meg?

– Senki sem tudhatja, de láttál már olyat, hogy egy elefánt kék medvével párosodott? Megtehetné, megvan hozzá az ereje, de mindketten tudják, hogy más fajhoz tartoznak. Az emberek viszont időnként elkövetik ezt a hibát, és az eszükkel választanak párt, nem a szívükkel. Az ész pedig nagy ajándék ugyan, de kétélű fegyver. Ahhoz, hogy a jin és a jang energiái kiegészítsék egymást, le kell hatolniuk a mélybe, a zsigerekbe, aztán visszatérni a kezdetekhez, hogy megtalálják a közös elemeket, és tökéletesítsék egyesülésüket.

– De Ferruccio egy másik nőhöz tartozik, tudom én azt, elég rájuk nézni.

– Senki sem tartozik egy másik emberhez, és olykor elkerülik a figyelmünket az élet céljai.

– A te figyelmedet semmi sem kerüli el.

Gua Li nem látta a szerzetes arcán megjelenő halvány mosolyt. Ada Ta nagyot sóhajtott.

– Én csak egy szerencsés öregember vagyok. És most pihenjünk, a visszafelé vezető út rövidebb lesz és sokkal kényelmesebb, de amint már elmagyaráztam neked, ezek igen viszonylagos fogalmak.

A következő pillanatban Gua Li már hallotta is, hogy Ada Ta lélegzete elnehezül. Irigyelte, amiért képes parancsra elaludni. Már ha nem csak tetteti az alvást. És miután jól ismerte, tudta, hogy az iménti szavaival nem kioktatni akarta, hanem fel akart tárni előtte valamit. Kivárja, gondolta, majd a bal oldalára fordult, hogy erősítse a flegmát.