53

1498. ÁPRILIS 14.

A szakállas ifjú gúnyos meghajlással lépett ki az első emeleti teremből. Giovanni de’ Medici a kazettás mennyezetre emelte a tekintetét.

– A művészekkel türelmesnek kell lenni, kedves barátom – mondta neki Sándor pápa. – Hidd el, nagyon ügyes, még ha szemtelen is. Hallani fogsz még Buonarrotiról. A francia követ hitelt vett fel tőlünk, hogy elkészíttesse vele a síremlékét. Csakhogy a fiúnak igyekeznie kell, mert a követ már igencsak benne jár a korban!

– Szerintem Donatello mesterhez senki sem érhet fel, az ő Juditja és Holofernésze…

– Ha jól emlékszem, az az átkozott barát azt is elrabolta boldog emlékezetű apádtól.

– Palotát akart, hát megkapta, de csak az Alberghettót, a Torony legfelső szobáját, ahonnan legfeljebb a galambokat fenyegetheti. Immár vége a garázdálkodásának, Szentatyám, és ez önnek köszönhető.

– Meg a firenzeiek félelmeinek. Igazad volt, ha fennáll a veszély, hogy elvesztik a pénzüket, akár a sátánt is felküldenék a szószékre. De még nincs vége. Csak akkor mondhatjuk, hogy örökre legyőztük, ha a hamvait az Arnóba szórják.

– Az ördög mindig a részletekben rejlik, márpedig ez a fickó maga az ördög, Szentatyám.

– Már nem kell sokat várni, Giovanni. Boldogasszony havának huszonharmadik napjára gondoltunk, Szent Desiderius napjára, mivelhogy ez a név „kívánság”-ot jelent, és nekünk is ez a kívánságunk – mosolyodott el. – De miért nem veszed meg ezt a szép palotát? Nem illendő, hogy egy bíboros és leendő pápa – kacsintott Giovannira – egy püspöknek fizessen lakbért, és Chiusinak az a negyede különben sem megfelelő hely.

– Ez az ötlete is pompás, mint mindegyik. Így cselekszem majd, bármit megtennék az ön kedvéért.

Sándor elnevette magát.

– Akkor intézd el, hogy Lucrezia erős, egészséges fiút szüljön, hogy Cesare vegye el azt a nápolyi perszónát, hogy a Nápolyi Királyság kerüljön egyházi uralom alá, és hogy Firenze örök szövetséget kössön velünk.

– Imádkozni fogok, jóságos atyám, hogy minden az akarata szerint alakuljon.

– És hogy a következő életedben nő legyél. Elveszünk feleségül.

– A pápák nem házasodhatnak, Szentatyám.

– Meglátjuk, Giovanni, meglátjuk. Végül is mi képviseljük Istent a földön, és az embereknek az ő törvényeit kell követniük, amelyeket mi hirdetünk ki. Si volumus, deus vult, nem gondolod?

Ezután karon fogta, és együtt sétáltak le a lépcsőn. A pápa háromszor megcsókolta Giovannit, majd beszállt a kocsiba, ahol már várta a ceremóniamester. Burckhard sietve elrejtette a fekete könyvecskét bő lila köpenye ujjába, majd ismertette a pápával a következő napok programját. A bazilikát fehér virágokkal díszítik fel, és miután a kórus elénekelte a Gloriát, őszentsége az égnek emelt kézzel jelenti be, mint minden évben, hogy Krisztus feltámadott. Ekkor aztán megoldódik a harangok nyelve.

– És velük együtt a te vitriolos nyelved is, Burckhard.

*

Az ajtó kinyílt, és Savonarolát, akit most hoztak ki a Bargello tömlöcéből, belökték a cellába. A kőpadlóra támaszkodva azonnal megpróbált felállni. Fra’ Domenico Buonvicini belerúgott egyet az alvó és álmában olykor felnyögő fra’ Silvestro Maruffi hátába. Őket egészen eddig nem bántották, mesterük lelkét viszont már megpróbálták megtörni a pribékek: nap mint nap perzselték a húsát, vizet erőltettek a torkába, kötéllel verték, kínpadra vonták. De csak a hosszú böjttől amúgy is elcsigázott, legyengült test engedett a kínzásnak: eltörték mindkét karját, szétzúzták a térdkalácsát. Ám Girolamo testvér még ekkor is próbálta uralni a testét, ahogy egész életében tette. A csuháján végigfutó vércsíkok alapján Buonvicini arra a következtetésre jutott, hogy aznap az izzó vas lehetett soron.

– Segíts nekem, Silvestro testvér – kérte Savonarola.

Az ablakból könnyű, üde áprilisi szél áradt be, amely felfrissítette a cella ürüléktől bűzlő levegőjét. Domenico és Silvestro óvatosan Savonarola hóna alá nyúltak. A barátnak elállt a lélegzete. Még a legapróbb mozdulat is pokoli fájdalommal járt, de minden erővel küzdött ellene, mert nem akarta elveszteni az eszméletét. Csontos ujjai a rácsba kapaszkodtak. Nehezen tudta mozgatni a kezét, de nagy vigasztalására szolgált, hogy még mindig képes volt írni, a zsoltárokat kommentálni.

Most, hogy két társa tartotta, végre ki tudott nézni a rácsos ablakon. A dóm kupolájáról, amely úgy magasodott a háztetők fölé, mint egy egyszerű, de hatalmas pápai tiara, az általa áhított szegény, de erős egyház jelképe, az alant elterülő Piazza della Signoriára siklott a tekintete. Pillantása végigvándorolt a kis fahídon, végül megállapodott a nagy, kerek emelvényen, ahol már várt rájuk a pózna. E köré halmozzák majd a száraz rőzsét, amely könnyen ég, nem úgy, mint a firenzeiek értéktárgyai, amelyek alig egy éve hamvadtak el a hiúságok máglyáján. Ez az, amit még azok sem bocsátottak meg neki, akik annak idején égnek emelt kézzel könyörögtek a bocsánatáért. Most rajta a sor.

Lehunyta a szemét, és Domenicóra gondolt, meg legfőképpen a védtelen, ártatlan Silvestróra, aki kénytelen lesz osztozni a sorsában, pedig nincs más bűne, mint az, hogy hitt benne, akár egy fiú az apjában. Nem véletlenül írta az a firenzei költő, hogy „Bár Ugolino vesztedet kereste / s minden várad eladta volna tényleg, / nem vonhatnád fiait ily keresztre.”^{3} Megpróbálta felidézni a következő sorokat, de kulcscsörgést hallott az ajtó felől, úgyhogy óvatosan elnyúlt a hideg kövön, háttal az ablaknak. Domenico és Silvestro leült mellé.

A fény megvilágította a belépő férfi arcát. Savonarola azonnal felismerte.

– Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj tőlem, Francesco? – Savonarola hangja remegett, de csak a láztól. – Egyszer már megbocsátottam. Hányszor kell még megtennem? Ha viszont azért jöttél, hogy könnyíts a helyzetünkön, akkor szívesen látunk.

Francesco Mei, a San Gimignanó-i domonkosok perjele a kezével ernyőzte a szemét, aztán félrehúzódott, oda, ahonnan láthatta a három, csaknem csontvázzá aszott testet.

– A szent gyónás vigaszát hozom, hogy legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva, ahogy Lukács evangélista mondja, mert senki sem tudja, mikor jön el az Úr.

– Köszönjük – felelte Girolamo testvér –, de nekünk itt nincs se övünk, se lámpásunk, ami pedig a gyónást illeti, már elintéztük egymás között.

Francesco Mei hátravetette a csuklyáját. Jobb mutatóujjával a rabokra mutatott, bal keze ökölbe szorult.

– Önnek, Girolamo testvér, igazán illene tudnia – sziszegte, miközben résnyire szűkült szemmel nézte a barátot –, hogy senki sem gyóntathatja meg és oldozhatja fel a bűntársát, így hát az ilyen gyónás nem érvényes. Csak a penitenciáriusok elöljárója oldozhatja fel az önök lelkét.

– Ha így volna is, bár nincs így – dünnyögte Savonarola –, Isten szemében fontosabb a tartalom, mint a forma.

– Nem azért másztam meg több mint háromszáz lépcsőfokot, hogy azt hallgassam, hogyan káromolja a Mindenhatót. Figyelmeztettek, hogy az ön gőgjét még nem sikerült megfékezni, és még Isten kegyelmével is szembeszáll. De nem gondoltam volna, hogy a halál küszöbén visszautasítja a szentségeket. Hogyan távolodhatott el ennyire Istentől?

– Az egyház távolodott el tőle.

A nagy erőfeszítés árán elsuttogott szavakat hallva Francesco Mei a fejére húzta a csuklyáját, és biccentett a másik két rab felé. Buonvicini állta a perjel tekintetét, Maruffi viszont lesütötte a szemét. Mei elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, hátrafordult.

– Aki viszályt szít a földön, soha nem látja meg a mennyek országát.

Amikor elhalt a vendég sarujának csattogása a lépcsőn, Maruffi testvér Girolamo Savonarola mellére hajtotta a fejét, és halkan elsírta magát.

– Én annyira szeretném látni az angyalokat, akik körbeállják a mi Urunkat! Jaj, jóságos atyám – mondta könnyek között –, voltaképpen mi a mennyek országa?

Savonarola finoman megsimogatta borzas tonzúráját.

– A mennyek országa az anya karja, aki magához szorítja teremtményét.

– Soha nem hallottam még ilyet – szólt közbe Buonvicini csodálkozva. – Én legalábbis nem emlékszem, hogy a szentbeszédeiben valaha is ezt a hasonlatot használta volna, atyám.

Savonarola elmosolyodott, amin Buonvicini még inkább elcsodálkozott, és most először töltötte el a félelem, hogy a sok szenvedés megzavarta Savonarola elméjét.

– Barátom – felelte neki Girolamo testvér –, Isten útjait homály fedi, de olykor jeleket küld nekünk, amelyek felvillantják a fényt. Krisztus a halála előtt Jánost jelképesen az anyjára, Máriára bízta, hogy ő legyen az egész emberiség Anyja. És ti is jól tudjátok, hogy minden csoda mögött az ő személyes közbenjárása rejlik. Nekem is jutott egy ilyen rendkívüli asszonyi csoda.

Silvestro testvér felemelte a fejét, és úgy nézett a barátra, mint az imént felébredt kisgyerek, aki szívesen hallgatná anyja szájából a mesét.

– Beszélj nekünk erről a csodáról, jóságos atyám!

– Hosszú történet, de van időnk, Figyelj te is, Domenico testvér, így még szorosabb kötelék lesz köztünk, amikor ott állunk majd a téren, mind a hárman, mint a Golgotán. Csak ezúttal a latrok a nézők között foglalnak helyet.

*

Öt sebesen haladó gálya szegült szembe az áramlattal a Boszporuszi-szorosban. Mindegyiken az akindzsik nemes hadtestjének több mint száz könnyűlovasa sorakozott fel. Ezek a katonák rokonsági kapcsolataiknak és kitüntetéseiknek köszönhetően töretlen hűséget tanúsítottak a szultán iránt. Jól bántak az íjjal és a szablyával, harminc-negyven fős csapatokban csaptak le a pontuszi falvakra, mint a démonok, gyilkoltak, gyújtogattak, és a következő pillanatban már bottal üthették a nyomukat. Frígiában és Galatiában egyesültek a szpáhikkal, vagyis a nehézlovassággal, akik szárazföldi úton közlekedtek, és együtt még nagyobb rombolást vittek véghez.

A háridzsita mecsetek helyét sóval hintették be, a Sakarya folyót Ukbali falu magasságában elterelték. Az ősi barlangok magukba szippantották a vizet, s mindörökre eltemették az utolsó menekülteket azok közül, akik lázadni merészeltek Igazságos Bajazid ellen. Görög lovasok válogatott csapata foglalkozott azzal, hogy füsttel árasszák el, aztán szurokkal égessék fel azt a kis erődöt, ahol a patkányokat tartották – persze, az állatok őrei is odavesztek. Csak egyetlen ketrecet vittek el, benne tucatnyi apró gyilkossal, egy titkos helyre Frígiába, ott pedig a sziklákba vájt házakban élő leprások gondjaira bízták. Megígérték nekik, hogy ellátják őket étellel, vízzel és kenőcsökkel, amíg csak a bestiák életben maradnak. Aztán a görögökkel egytől egyig végzett a parancsnokuk, egy hithű szunnita, Bajazid unokatestvére.

A Hegyek Bölcs Asszonyát, Faiza validét, a szultán feleségét életben hagyták. Semmit sem mondtak neki, csak fegyveres kíséret mellett a személyes szolgálatára rendelt eunuchhal egyetemben elvitték, és a Galata-toronyba zárták. Ott majd élete végéig tanulmányozhatja a Szent Koránt, amit előtte egyetlen nő sem tett.

A Szeráj-palota viszont két napig a nagyvezír, Abdel el-Hashim jajgatásától volt hangos. Miután levágták az orrát és a fülét, hét napig hagyták, hogy önnön árulásán meditáljon egy ketrecben, amely a tűző napon függött az Ágyú-kapu boltívéről. A következő két napban csíkonként nyúzták le a bőrét, húsát pedig sóval szórták be. Amikor már a vödörszámra rázúdított tengervíztől sem tért magához, tüzes fogóval kiherélték, és végül négy erős lóval négyfelé szakították a testét, ám ekkor már a kínzói sem remélték, hogy még életben van.

Oszmán ellenben megismerte a paradicsomot: több mint egy hónapot töltött a palota neki fenntartott szárnyában Amina társaságát élvezve, aki az első este a szultán parancsára megajándékozta szüzességével. Az uralkodó egyébként minden este elsétált a lakosztály előtt, és nagyokat sóhajtott, átkozta az Igazságos nevet és a feladatot, amit Ada Ta rótt rá. Egy nappal azelőtt, hogy megkezdődött volna a ramadán, amikor napszálltáig böjtölni kell, továbbá tiltottak a testi örömök, és tartózkodni kell a haragtól, a szultán személyesen győződött meg róla, hogy a szablya eléggé éles, és a pengéjével akár egy hajszálat is ketté lehetne hasítani. Ezek után kiválasztotta legügyesebb és legerősebb janicsárját, és miután elmondott egy imát Oszmánnal, szenvtelenül végignézte, ahogy levágják a fejét.

A vendéglátásért és az oltalomért cserében Bajazid kéréssel fordult Leonorához és Ferruccióhoz. Ha leánygyermekük születne, a Hagia Szophia nagymecsetről nevezzék el. Amikor megkérdezte tőlük, melyik vallást választják, hiszen országában mind a keresztények, mind a zsidók szabadon gyakorolhatják hitüket, nem lepődött meg az asszony válaszán.

– A szeretet vallását, Bajazid.

– És az igazságosságét – tette hozzá Ferruccio –, amely minden népet egyesít. Ha akarod, egy napon majd beszélek neked egy emberről, aki egyetlen ég alatt szerette volna egyesíteni a muszlimokat, a zsidókat és a keresztényeket, hogy ne legyen több háború Isten nevében.

– Nyilván őrült lehetett – felelte a szultán –, mint ahogy a két utolsó próféta is az volt, Issza és Mohamed, akit Allah, bármi legyen is az ő neve és lényege, áldjon meg az eljövendő századokban. Mindig szívesen látott vendég leszel az asztalomnál, de Mola lovag, és csak azért nem osztom meg veled a hárememet, mert ebben az asszonyban már úgyis minden megvan, amit Allah megteremtett a földön a férfiember gyönyörűségére.

Ferruccio elmosolyodott.

– Elismerem a szultán bölcsességét – mondta. Aztán a fiával a karjában elhelyezkedett egy párnán, és Leonora felé nyújtotta a kezét.

*

Alighogy Zebeide birtokba vette a konyhát a kis palotában, amely egyenlő távolságra feküdt egy keresztény templomtól, egy mecsettől és egy zsinagógától, és alig egy mérföldnyire volt a Szeráj-palotától, máris otthon érezte magát. Olyannyira, hogy ezen a napon, zsebében az első török pénzérmékkel, elindult a piacra, hogy a legjobb árakat alkudja ki.

– Te vagy a legcsodálatosabb nő – fordult Ferruccio a feleségéhez. Éppen a feje fölé emelte a kisfiát, és elmosolyodott, amikor nyál csöppent az arcára. – Szeretlek, Leonora. Soha… soha többé nem válunk el egymástól.

Leonora odament hozzá, és megtörölte az arcát egy zsebkendővel.

– Egyetértek. De miért mondod ezt így? A múlt elmúlt, ahogy a barátod, Ada Ta mondaná.

– Nem – felelte Ferruccio, és az asszony kezébe nyomta a kis Paolót –, nem egészen. Leonora, én…

– Ne mondj semmit. – Leonora nem nézett rá, a gyerek arcát csiklandozta. – Őrizd meg a szívedben ezt az egyetlen titkot, és én is megőrzöm a magamét. – Felemelte a tekintetét, és távolba meredő szemében Ferruccio meglátta Gua Li gömbölyödő hasának árnyékát. – Kulcsok ezek egy olyan szobához, amelyet zárva tartunk, és amíg szeretjük egymást, egyikünk sem nyitja ki.

A férje ajkára szorította az ajkát. Ferruccióban feltámadt a vágy. Még nem merte átölelni Leonorát, de érezte, hogy lassanként lecsúszik emlékei kopár dűnéjéről, és belemerül a friss, áttetsző vízbe, amelybe a legszívesebben belefulladna. Ezen az éjszakán fogant Sophia.

*

Az ötven lovas a parancsnok egyetlen intésére megállt. A magukra terített karakülbőrök miatt inkább rablóknak néztek ki, mint katonáknak. Elöljárójuk hosszan méregette a hegyoldalban futó, keskeny ösvényt. Aztán finoman megsarkantyúzta a lovát, amely néhány lépés után megböködte az orrával Ada Ta vállát. A szerzetes megfordult, és nyitott tenyerén egy almát nyújtott oda az állatnak.

– Mostantól kantárszáron kell vezetnünk a lovakat.

– Elcserélhetnéd őket jakokra.

– Inkább tölteném utolsó napjaimat eunuchként a háremben, mint hogy felüljek egy olyan szőrös tehén hátára.

– Neked nőre volna szükséged, Ahmed – mosolygott Ada Ta. – De sajnos nem tudok segíteni rajtad.

– Bajazid azt ígérte, két új feleséget kapok, ha viszszatérek. Kivárom. Sajnos a kocsit is szét kell szednünk.

– Eszébe ne jusson!

Gua Li közeledett feléjük, egyik kezét a háta mögött tartotta, a másikat nagy hasára szorította.

– Hogyan gyalogolnék ilyen állapotban? Olyan vagyok, mint egy hízott kacsa. És ez a gyerek úgy rugdos, mint egy kiscsikó!

– Utat vághatunk a hegyoldalba, de nem hinném, hogy a lányom fia hóviharban szeretne a világra jönni.

A nő az ide-oda billegő kocsi felé fordult – a szultántól kapták ajándékba, s egészen mostanáig úgy utazott benne, mintha egy puha felhőn ülne –, és kis híján elsírta magát. A magyar módra készült kocsiszekrényt bőrszíjak rögzítették a tengelyekhez, így nem rázkódott annyira. Gua Li öt hosszú hónapon át ringatózott benne.

– Még az éj leszállta előtt odaérünk a kolostorba – biztatta Ahmed –, és még ma éjszaka is a kocsiban alhatsz. Csak persze kerekek meg lovak nélkül.

Gua Lit egy hordszékbe ültették, és elindultak az emelkedő utolsó szakaszán. A levegő hűvös volt, de a nap magasan járt, és a havas hegycsúcsok visszaverték fényét és melegét. Ada Ta ott gyalogolt Gua Li mellett a botjára támaszkodva.

– Ada Ta, megszokott dolog, hogy valaki fél a szüléstől?

– A kecske nem fél, inkább megijed. Először mekeg, de amikor tisztára nyalogatta a gidáját, segít neki felállni, és rögtön megszoptatja.

– Én nem vagyok kecske.

– Nem, lányom, és a kisfiad vagy a kislányod sem lesz kecskegida.

– Szerintem fiú lesz.

A következő kanyaron túl feltűntek a hegyoldalba épült kolostor falai.

– Ada Ta!

– Tessék, lányom.

– Hazaértünk, de az utunknak nem volt semmi haszna.

– Nem mondanám – sandított rá a szerzetes.

A lovasok letették a fegyvereiket egy kunyhóban, a kolostor falain kívül. A lovaknak takarót, vizet és godzsibogyóval kevert szénát hoztak. A vacsorát tánc és ének színesítette, Ahmed még egy régi altatódalt is előadott, amelyet csak Ada Ta és Gua Li értett, de kedvességével, gyengédségével mindenkit elbűvölt. Gua Li ezután törökülésben helyet foglalt új, ringatózó fekhelyén, és lassan kefélgette hosszú fekete haját.

– Most pedig elmondhatod, amit mondani akarsz, apám. Én is ismerlek ám téged. Amióta csak elindultunk, rejtegetsz előlem valamit.

Rámosolygott Ada Tára, de most először látta az öregség árnyát a férfi arcán.

– Az évszakok örök körforgásban követik egymást, és soha nem öregszenek meg, sőt megújulnak, ugyanolyanok, mégis mások. – Mintha belelátott volna Gua Li gondolataiba. – Így van ez az élettel is. Az új élet, amelyet a szíved alatt hordasz, felváltja majd az enyémet.

Gua Li egészen megijedt.

– Csak nem halni készülsz, apám? Nem hagyhatsz el!

– Ó, az még messze van. Amíg a test adni képes, a természet megőrzi, és én még szeretnék megtanítani egyet s mást az unokámnak. Meg kell ismernie a múltját, hogy derűsen élhesse meg a jövőjét.

– Én is szívesen megismerném.

– Igen, igazad van, és ez az éjszaka, amikor a hullócsillagok az égi tudás töredékeit hozzák el nekünk, nagyon is alkalmas erre. Észrevetted, hogy szinte ugyanazt az utat tettük meg, mint Issza, csak visszafelé?

– Igen, apám.

– Csak vele ellentétben mi azért keltünk útra, hogy magokat vessünk el, aztán ehelyett mi hoztunk magunkkal egyet.

– De ez véletlen volt. Nem ismertem Ferrucciót, és sosem gondoltam, hogy…

– Mindennek megvan a maga rendje és jelentése. Amit káosznak látunk, csupán bonyolult mintázat, mint a brokkoli virágja, amelyen végtelenül ismétlődnek az arabeszkek.

– Mit akarsz mondani, apám?

– Már kislány korodban csodálója voltál egy nagy embernek, akiben megvolt az igazságosság, a szeretet és az egység magja. Bevallom, azt reméltem, hogy egy napon, ki tudja, talán egyesül a sorsotok, mert benned is ugyanilyen magok vannak…

– Miféle magok? Én csak azokat ismerem, amelyeket te adtál nekem.

– Várj csak, hadd fejezzem be, most kivételesen nehezemre esik a beszéd. Amikor a gróf meghalt, nagyon elkeseredtem, kis híján elvesztettem a reményt. De aztán segítségemre sietett a nagy Szun Ce generális. Ő mondta, hogy csak akkor győzhetünk, ha szembenézünk a szerencsétlenséggel, és hogy a bölcsnek mindig van tartalék terve, ha azt látja, hogy vesztésre áll a csatában.

– Úgy érted, az egészet csak azért csináltuk, hogy Ferruccio gyermeket nemzzen nekem? Ada Ta, te be akarsz csapni.

A szerzetes összetette a két kezét, mintha imádkozna, és elhallgatott, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. Azt kockázatta, hogy elveszti a lánya szeretetét, pedig az többet ért számára minden bölcsességnél.

– A de Mola nemzetség évszázadok óta helyes eszményekért harcolt és szenvedett, és a gyereked apja annak idején örökül kapta Mirandola gróf eszméit. A nyugatiak között nincs senki, aki méltóbb lenne arra, hogy egyesüljön a te nemzetségeddel. Te magadban hordoztad Issza történetét: az a te történeted. De van itt még valami. – Gua Li ártatlan tekintetében megjelent az ismeretlentől való félelem. Ada Ta elhallgatott, lehunyta a szemét, és mélyen beszívta a mindentudó örök csúcsok felől áradó, tiszta levegőt. Elérkezett a pillanat, hogy lerántsa a leplet a titokról.

– Lányom – folytatta, és előrenyújtotta a kezét –, te Issza magvait hordod a véredben. Az emberek mind egyenlők, mint a méhek a méhkasban, a királynőt azonban nem lehet ugyanazzal táplálni, mint a többieket. Ennek a kolostornak a szerzetesei már harminc nemzedék óta őrzik ezeket a magvakat, s legutoljára nekem jutott az a megtiszteltetés és öröm, hogy gondot viselhettem anyádra, Gua Pára és rád. Egy napon a magjaid szétszóródnak majd a világban, ahol kelet és nyugat ugyanúgy ölelésben egyesül, ahogy te meg Ferruccio tettétek. Nem tudtam, hogy sikerrel járok-e, de a Mindenség Anyja meg akarta mutatni nekem, milyen jóságos tud lenni, és ezért hálás vagyok neki. Az én feladatom itt véget ért, és most, ha megbocsátasz, akár békésen távozhatok is.

Gua Li némán nézte egy darabig. Ada Ta lehajtott fejjel várta az ítéletet.

A nő kiment a verandára, Ada Ta pedig követte. Gua Li még sosem érezte ilyen közelinek az eget. Megragadta Ada Ta kezét, és a hasához szorította.

– Érzed? Az ott a karja. Mit csináljak vele, ha egyszer a te kezed után nyúl?

A sötét víz mélyén a kisfiú kinyitotta a szemét, és rámosolygott a világra.