5

A CAREGGI-DOMBVIDÉK, FIRENZE, UGYANEBBEN A PILLANATBAN

Az égboltot keresztülhasító jeges nyíl láttán egész testében megdermedt. A ló megérezte lovasa idegességét, és megugrott. Leonora ekkor végigsimított a zömök maremmai jószág nyakán. Az állat felvetette a fejét, és megrázta a sörényét. Bőrén remegés futott végig, a nő pedig kissé megszorította a térdével, hogy utolérjék a másik, jóval szilajabb természetű hátast, amely már megérezte az istálló szagát. Ferruccio felállt a nyeregben, hogy kinyújtóztassa a lábát, s amikor meglátta maga mellett Leonorát, felé nyúlt, és megszorította a kezét. Nagy utat tettek meg a Mediciek villájából, az este árnyai lassan már elmosták a színeket a hosszan elnyúló, vörössel csíkozott szürke felhők között.

– Láttad azt a meteort?

– Nem. Elgondolkoztam. Szép volt?

– Igen, de hideg és magányos. Az augusztusi csillaghullás sokkal derűsebb látvány, és olyankor a kívánságaink is teljesülnek.

A nő az arcához emelte a kezét.

– Fáradt vagy? – kérdezte a férje.

– Egy kicsit. De sokkal jobban kifárasztott, hogy Ficino hablatyolását kellett hallgatnom. Halálosan untam.

– Ficino már öreg, és önmagán kívül senki sem érdekli.

– Ráadásul egy szót sem értettem abból, amit a racionális lélekről hordott össze… ha jól emlékszem, copula mundinak, a világ egyesítőjének nevezte.

– Neki már csak ilyen egyesülés jut… – jegyezte meg Ferruccio kaján vigyorral, de Leonorának már máshol járt az esze.

– Már semmi értelme a Neoplatonikus Akadémia összejöveteleinek Mirandola gróf nélkül, Poliziano nélkül, meg…

– Savonarola úgyis hamarosan bezáratja az akadémiát – vágott a szavába a férje. – A firenzeiek anyagi javait már elégette, hamarosan a szellemi értékek következnek.

Ferruccio megsarkantyúzta a lovát, a vasderes pedig azonnal engedelmeskedett. Leonora mindig közel állt a férjéhez, de ebben a pillanatban mégsem eléggé. A halált hozó förgeteg, amelyet nagyrészt emberi kezek kavartak, néhány év leforgása alatt nemcsak Ferruccio legjobb barátait söpörte el, de a jobb élet reményét, a szabadságot és a félelem nélküli létet is. Girolamo Savonarola Krisztus köztársaságává nyilvánította Firenzét, követői házról házra jártak luxustárgyak után kutatva, a kocsmákban pedig kihallgatták az emberek beszélgetését, hogy azután korbácsolással és láncra veréssel büntessék azt, aki bírálni merte Savonarola rendeleteit. A Siránkozók és a barát régi hívei öt-hat fős falkákba verődtek, mint a farkasok, s mindig fel voltak fegyverkezve botokkal, kardokkal és tőrökkel.

Leonora hagyta, hogy a férje gondolataiba merüljön.

A közeli mezőkön, melyek birkabégetéstől és tehénbőgéstől zengtek, még nem ment le a nap, s a távolból hallani lehetett, amint a durva subába burkolózó pásztorok hangos kiáltásokkal adják ki az aznapi utolsó parancsokat kutyáiknak. Valamikor búzát és árpát arattak ezeken a dús fennsíkokon, a domboldalakon pedig egész Toscana legjobb és legszívósabb tőkéiről szüretelték a szőlőt. Ám a parasztok és felesbérlők már jó ideje elhagyták ezt a termékeny, mégis nehezen művelhető földet, és a városba mentek szerencsét próbálni, ott azonban többnyire csak nyomor és megaláztatások egész sora várt rájuk. A parlagon hagyott, bekerítetlen földeken most farkasok, rókák és medvék versengtek a házakért, melyeket tulajdonosaik sorsukra hagytak.

Kissé távolabb fényt láttak: Zebeide, a szolgálólányuk meggyújtotta a fáklyákat az erkélyen. Közeledett az éjszaka, ők pedig hazaértek végre. Leonora azonnal bement a házba, Ferruccio pedig bevitte a lovakat az istállóba. Annak idején kőből és téglából rakott, erős falai miatt esett a választásuk erre a tanyaházra, amely komor külsejével nem csábította megállásra a vándorokat. Az örökségnek köszönhetően, amelyet barátjuk, Giovanni Pico, Mirandola grófja hagyott rájuk, elegendő pénzük volt, hogy megvásárolják és kedvük szerint átalakítsák az épületet. A földszinten az istállóból a tágas konyhába jutott az ember, ahol akár húszan is elfértek a hatalmas tölgyfa asztal körül. Kőlépcső vezetett az emeletre. Itt volt a házaspár birodalma: három egymás melletti szoba, melyek közül a középsőt rendezték be hálószobának. Leonora ragaszkodott hozzá, hogy a szoba oldalsó fala mentén alakítsanak ki egy kis, ablakkal ellátott fülkét, ahol éppen csak elfért egy ülőke, melynek alsó nyílása egy e célból kialakított, sötét aknában folytatódott. Ez a szeszély több mint háromszáz forintba került – az összegnek csaknem egyharmadát kapta az építész, akinek sikerült úgy megterveznie a csatornát, hogy az ne veszélyeztesse a ház alapjait. Ferruccio tudta, hogy a feleségének nagyon fontos a tisztaság – mintha így akarná lemosni magáról mindazt a tisztátalanságot, amely azután érte, hogy elkergették a zárdából –, így hát hajlandó volt teljesíteni a kívánságát.

A hálószoba bal oldali falából nyíló ajtó Ferruccio tágas dolgozószobájába vezetett. Itt kaptak helyet a térképei, a könyvei, egy kényelmes karosszék, a fegyverek, valamint egy bőrből és fából fabrikált bábu, amelyen a kardvívást gyakorolta nap mint nap. Jobbra volt Leonora szobája. Az asszony egy lakattal bezárt szekrénybe zsúfolta be nagy értékű könyveit, melyeket gondosan óvott a nedvességtől, a tudatlanságtól és a szútól. Sok kötet Mirandola hagyatékából származott: klasszikusok ritkaságnak számító kiadásai, filozófiai és történeti munkák, némelyik olyan drága, mint egy szép ékszer. De akadtak szerényebb darabok is, amelyeket a férjétől kapott ajándékba.

Leonora nem olyan asszony volt, mint a többi: nem foglalkozott varrással, hímzéssel, foltozással, noha értett hozzá, és a főzésnek is csak akkor állt neki, ha kedve tartotta. Imádott viszont olvasni, és szeretett agyagot formázni pedálos fazekaskorongján. De a legszívesebben csukott szemmel vagy sötétben korongozott: azt mondogatta, így olyan, mintha csak álmodna. Ferruccio ott ült mellette, s elnézte, amint két keze, mint két könnyű árnyék, megmunkálja az agyagot, kanyargós formákká alakítja, melyek lassanként életre kelnek, s vázákká, kancsókká, tányérokká, tálakká válnak. A férfi gyakran segített lecipelni a kész tárgyakat a konyhába, ahol kiégették őket a kemencében, vagy felhordani a mázat, amelytől üveges csillogást kapott a kerámia. Leonora korholta a férfit ügyetlenségéért, és kinevette, amiért olyan kétbalkezes, hogy rajta hagyja az agyagon az ujjnyomait, ezért a kiégetés után piszkosnak tűnik majd az edény. Ám amikor az asszony virágokat, faleveleket, házakat és mezőket pingált a vázákra és tányérokra, kiküldte a férjét, mert azt akarta, hogy csak a végeredményt lássa. Ehhez pedig háromszor kellett kiégetni a tárgyakat, és éppen a harmadik égetés volt a legkényesebb, mert sosem lehetett tudni, miként hat a színekre.

Ferruccio most megsimogatta a lovakat, és egy vasvillával elegyengette az istállóban a szalmát meg a faforgácsot. A jászolba zabot, árpát, lóbabot töltött, és pár dézsa vizet is odakészített. Aztán megállt egy pillanatra, mert a konyhából kihallatszott Zebeide éles hangja; éppen azt magyarázta, immár sokadszorra Leonorának, hogy az úrnő – bár Leonora nem tűrte, hogy így nevezzék – téved: a kenyér igenis akkor jó, ha sótlan. Ferruccio gyakran hallotta őket együtt nevetgélni, és néha zsémbelni is, de ezen az estén volt valami furcsa a hangjukban, hiányzott belőle a vidámság. Nem sokkal ezután egészen elhalkult a fecsegés, és mintha sírás hallatszott volna. Amikor Ferruccio belépett a konyhába, Zebeide éppen a köténye sarkával törölgette a szemét, és panaszosan mesélte, mi történt.

Az unokatestvére, aki a közeli Figlinében szolgált a nemes Serristori családnál, megbetegedett, és emiatt azon nyomban örökre elzavarták a háztól. Tény, hogy éppen a konyhában jött rá a köhögés meg a hányás, de hát olyan hirtelen tört rá a rosszullét, hogy nem maradt ideje kiszaladni az udvarra. És miután az egyik kukta hazakísérte, észrevette, már megbocsásson az illetlen szóért, úrnőm, hogy a végbele is vérzik. De hát nem igazságtalanság, uram, hogy emiatt elküldték?

– Holnap elmegyek Serristoriékhoz – próbálta vigasztalni Ferruccio. – Pár éve tanúskodtam egyszer az öreg Averardo mellett, úgyhogy tartozik nekem egy szívességgel. Meglátjuk, mit tehetünk. De ha nem járok sikerrel, akkor másik helyet keresünk a lánynak, amint jobban lesz. Ha olyan ügyes szakácsnő, mint te, nem lesz nehéz találni egy családot, ahol befogadják.

Zebeide meg akarta csókolni a kezét, de Ferruccio bocsánatkérő mosollyal elrántotta a karját. Nem voltak ínyére az ilyen szolgai gesztusok, zavarba hozták, de még kevésbé volt ínyére mindaz, amit Zebeide mesélt az imént.